Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Liszka József: A cseregyerek-rendszerről - kissé másképpen
ben a francia nyelvterületen töltöttek bizonyos időszakot) fokozatosan nemtetszést váltott ki ez a gyakorlat. A hazatért fiatalok körében ugyanis a helyi szokásoktól való eltávolodást tapasztalták, ezért Franciaország helyett a saját kantonon belüli tanulóidő bevezetését szorgalmazták (Gyr 1989, 188). Ezek azonban ténylegesen csak szórványos jelenségek, esetek, s egészében véve, eddigi adataink alapján a cseregyerekrendszert valóban pozitív jelenségként értékelhetjük. Ami több gyanakvásra adhat okot, az a nyelvtanulásnak az a módja (s ezt is a cseregyerek-rendszeren belül szokás tárgyalni, bár - mint már említettem - valami másról, egy másik fejlődési fázisról' van szó), amikor tizenéves fiatalok egy bizonyos idegen nyelv elsajátítása céljából szolgának, szolgálóleánynak szegődtek (lásd pl. Danter 1994, 302; Gyr 1989). Ezeknek az esetnek nem ismerjük pontos, térségünket érintő leírásait, nem tudjuk többek között azt sem, hogyan bánt a gazda családja a szolgálatra oda szegődött idegen ajkú leánnyal vagy legénnyel. 20. századi svájci példák viszont arra engednek következtetni, hogy a gyakorlatnak megvoltak a maga árnyoldalai is. Nem is a leküzdendő nyelvi akadály jelentette a fő problémát, hanem sokkal inkább a más kulturális miliőbe való beilleszkedés nehézségei, az otthontól való távolság lélektani szempontjai, a „pótszülőkkel” való konfliktusok, félreértések, meg nem értések fokozott lehetőségei stb. (vö. Gyr 1989, 192-193). Napjaink hasonló intézménye az au pair. Alapvetően nyelvtanulás céljából utaznak fiatalok (főleg lányok, de fiúk is) külföldre, hogy ott egy adott családnál elhelyezkedve besegítsenek a mindennapi élet megszervezésébe, elsősorban a gyereknevelésbe. A zömében pozitív élmények között viszont időről-időre negatív jelenségek, visszaélések is lejegyezhetőek. Ez viszont nem zárja ki azt a feltételezést, hogy nem lehetett ez másként paraszti környezetben sem. Gondoljunk csak továbbá arra a problémára, hogy vajon maguk a gyerekek (akik haszonélvezői vagy szenvedő alanyai — nézőpont kérdése! — voltak ennek) miként élték meg az egész cserefolyamatot. Olyan esetekre gondolok (amilyenekről Fielhauer már idézett munkájában több helyen is beszámol), hogy tudniillik az (általában a példákban cseh) apa ősszel szekérre rakta tizenéves fiát, majd elkocsikázott vele a legközelebbi, osztrák lakosságú (tehát német nyelvű) településre, s ott házalva keresett számára cserepartnert. Ha megtalálta, folrakta az idegen gyereket a kocsira, s már vele tért haza (pl. Fielhauer 1978, 129). Vajon hogyan élték meg a gyerekek ezt a hirtelen „családváltást”. Ehhez a néprajz mellett a gyermeklélektannak is lehetne tán néhány szava... Összegezve az elmondottakat: eddigi adatainkból úgy tűnik, hogy paraszti környezetben zömmel a kapitalizálódási folyamattal párhuzamosan vert gyökeret (régebbi, inkább főúri, értelmiségi mintára) a cseregyerek intézménye. Módosabb gazdák, kereskedők, mesteremberek gyakorolták, akiknek valamilyen (általában gazdasági) okból kifolyólag szükségük volt a szomszédos nép(ek) nyelvének ismeretére (onnan érkezett hozzájuk a cselédség, idénymunkások, kereskedelmi kapcsolatok stb.). Adataink azt mutatják - hogy bár a képet a jövőben, mélyrehatóbb kutatások segedelmével még mindenképpen árnyalni lehet és kell is! - kisebb súrlódásokat, félreértéseket leszámítva ezek a kapcsolatok lényegében valóban egyetértésben, közmegelégedésre bonyolód(hat)tak le. Más a helyzet azokban az esetekben, amikor nyelvtanulás címén (ürügyén) sokszor kisvagy fiatalkorúak vállaltak munkát egy másik nyelvi környezetben. Ezekben az esetekben sűrűbben találkozunk visszaélésekkel, s ezek állíthatóak akár párhuzamba a dolgozatom elején említett nyugat-afrikai vagy romániai példákkal. 206
