Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)

Tanulmányok - Schriefer, Andreas: Szlovákok, németek és magyarok - Vita és kiegyezés a forradalom korában. Egy pillantás a Pressburger Zeitungra és mellékletére

magát együttérzőnek és jó patrióta szellemben tüntesse fel. Amikor 1848-ban a szlovák lakosság nagy része a császár oldalára állt, korábbi álláspontjuk indoklásánál ismét a megtévesztés, a csábítás érve jelenik meg. A lapban nem úgy tekintettek a szlovák nemzetre, mint ha az önállóan képes lenne saját ügyében közbenjárni. Politikai vezéregyéniségeik, Stúr, Hodža és Húrban lázadóknak lettek megbélyegezve, vagy éppen úgy lettek beállítva, mint puszta eszköz a császári kamarilla kezében. 1849-ben, mikor a szlovákok rebellis bandából szabadságharcosokká váltak, az újság álláspontja természetesen e tekintetben is megváltozott, és ezentúl látszólag a szlovákság törekvéseit támogatták. Ezen törekvések megvalósulását illetően viszont már akkor is erős kétségek léptek fel. Mégis sokkal nagyobb reményeket fűztek Ferenc József császár uralmához, mint ahogyan azok később beteljesültek. E ponton megmutatkozik a lap és általában a német lakosság egyedülálló helyzetű állásfoglalása. Részint vehemensen támogatták a kemény osztrák megtorlási törekvéseket, mintegy ítéletet mondva a magyar kormány vagy talán Batthyány személye felett - ami már abban az időben indokolatlannak tűnhetett volna. Másrészt kiálltak a magyarok mellett, azzal indokolva ezt, hogy ha ügyükben támogatva lettek volna, akkor jogi úton valósítják meg céljaikat, nem pedig erőszakos eszközökkel. E tekintetben egy ellentmondásos helyzet rajzolódik ki, mégpedig a császári befolyás alatt álló magyar területek német lakosainak kétpólusú helyzete. Mint ahogyan valószínűleg közel sem érezték magukat annyira osztráknak, mint ahogyan ezt kimutatni kényszerültek.

Az integrációt tekintve, 1848-ban magyar oldalról nyilvánvalóan szükséghelyzet alakult ki. Az integráció megvalósulásáról viszont számos különböző nézet állt fenn, a kérdést vizsgálók radikális és mérsékelt reformerekre különültek el. A két szárny szóbeli öszszecsapásai gyakran a magyar nyelv értéke, szerepe körüli vitába torkolltak. Elvileg mindig ugyanarról a központi kérdésről folytak a viták, mégpedig arról, hogy hogyan valósítható meg legelőnyösebben a különböző nemzetek békés egymás mellett élése. Nézetbeli különbségek természetesen folyamatosan felléptek. A forradalom kitörése után az újság hasábjain - legalábbis a magyarok oldaláról - az a nézet alakult ki, hogy a királyság nemzetei addig békében és testvériségben éltek. Ez a hozzáállás bizonyára némileg eltúlzott és elfogult, emellett viszont magyar oldalról kritikus hangok is megjelentek saját nyelvpolitikájukat illetően. Az újság írásai szerint viszont csupán akkor tört ki a nyílt ellenségeskedés a magyarok és a szlávok közt, miután Ausztriának sikerült őket egymás ellen hangolnia.

A németség bizonyos mértékig fogékony volt a magyarok asszimilációs törekvéseire, hiszen különben is, még mindig a magyarokhoz fűzte őket a legerősebb kötelék. E tekintetben mindenesetre egyértelműen csupán a szív, a lélek egyfajta szellemi asszimilációja mellett döntöttek, nem pedig a teljes nyelvi, kulturális beolvadás mellett. Nem mutattak tehát semmi hajlamot arra, és okát sem látták annak, hogy feladják német gyökereiket. 1849-ben ugyan elítélően nyilatkoznak a kikényszerített asszimilációról, amely elől a németség sem térhetett volna ki, viszont úgy tűnik, hogy ezek a nyilatkozatok sem minden külső nyomás nélkül jelentek meg - ez esetben éppen a másik oldalról.

A lap írásaira alapozva nehezen nyújtható részletes kép arról, hogy hogyan viszonyult a szlovák kisebbség a magyar nyelvpolitikához. Ezt illetően nem volt egységes álláspontjuk — legalábbis a Pressburger Zeitung hasábjain így jelenik meg. Népükről csak tudósítások jelennek meg, mindenesetre más vonatkozásokban. A szlovákok későbbiekben, a szabadságharc küzdelmei alatt úgy lettek beállítva, mint akik többségükben tévútra terelődtek vagy csábításnak engedtek, a harcokban pedig nem meggyőződésükből cselekedtek.

197