Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2006-2007 - Acta Ethnologica Danubiana 8-9. (Dunaszerdahely-Komárno, 2007)
Tanulmányok - Silling István: Jegyzetek a Dél-Alföld agrárkultuszáról
nagyban tartott korábbi időkben, s a keresztekben vagy a már összehordott asztagokban lévő búza megvédése szintén roppant fontos feladat volt. Szent Illés prófétát a mennydörgés és a villámok szentjének, az idó't meghatározó mennyei lénynek ismerik a vajdasági szerbek is, sőt náluk jóval erőteljesebb a kultusza. Napján jégveréstől, zivataroktól, vagy aszályos időben az érett, esetleg learatott gabonában keletkező tüzektől tartottak. Ezért a szerbeknél tilos volt mindenféle mezőgazdasági munka ezen a napon. A dologtiltás kimondottan vonatkozott a lovak befogására, a szekér használatára. Zombor környéki szerb tanyák közelében a határban Szent Illés prófétának kápolnát is emeltek, s ott búcsút tartottak jóindulatáért. Ezen a napon szokás volt a kakasvágás: a legöregebb kakast vagy az elsőnek kukorékoló kakast vágták le s főzték meg a fogadott ünnep ebédjére. A hiedelem szerint ezt azért tették, nehogy a ház gazdája meghaljon, nehogy villámcsapás vessen véget az életének. A szokás mélyén valamilyen véráldozati kultusz nyomai sejlenek föl. Néhol pedig éppen tilos volt kakast vágni ezen a napon. Kakasütésről azonban nincs tudomásunk. Aratás és cséplés után több vajdasági magyar faluban szokás volt, hogy a részes aratók búzakoszorút, búzakoronát ajándékoztak a gazdának. Ilyen búzakoronát, csak jóval nagyobbat vittek azután a templomba is, amikor az egész faluban kész volt a betakarítás, hogy meghálálják Istennek könyörületességét és segítségét. Ezt a koronát a templom mennyezetéről lógatták le, akár a csillárokat, s ott tartották legalább egy hónapig. Ha a gazdának nem voltak részes aratói, akkor a ház asszonyai fonták meg ezt a koszorút, vagy csak egyszerűen csomóba szedtek több búzakalászt, azt piros vagy fehér szalaggal átkötötték, s a fészer vagy a folyosó, a gang gerendájára akasztották, jelezve így, hogy ebben a házban befejeződött a búza betakarítása, és a házbeliek hálásak ezért Istennek. A közösségi fogadalmak, vagy közösségileg elfogadott védekezési mechanizmusok közé tartozik a vetést védő harangozás is. Dél-alföldi katolikus falvaínk legtöbbjében ismert az a szokás, hogy a nagy, terhes, jégesőt is hozható felhők elé harangoznak a templomban a legnagyobb haranggal. Ez a harangozó dolga, és számon is kérik tőle, ha esetleg elmulasztotta a harangozást. Ennek a kultikus szokásnak az említésénél át is térhetek az egyéni kultikus cselekedetekre, hiszen a hívő személy, ha ezt a vihar elleni harangozást meghallja, imádkozni kezd. Imádsága a nagy idő ellen való, melyet harangszó nélkül is hathatósnak tart. Három Urangyalát mond el, majd pedig a felhő felé fordulva megkereszteli azt a következő szavakkal: Atyának, Fiúnak, Szentlélekistennek nevében. Amen. Környékezzen meg az Atya, Környékezzen meg a Fiú, Környékezzen meg a vigasztaló Szentlélek! Oszlasson az Atya, Oszlasson a Fiú, Oszlasson a vigasztaló Szentlélek! Rontson el az Atya, Rontson el a Fiú, Rontson el a vigasztaló Szentlélek! s miközben az isteni személyek nevét említi, keresztet vet a felhőre. Ilyenkor szokás a tűzbe vetni a virágvasámap megszentelt barkát is, hogy ennek a szentelménynek a felszálló füstje hárítsa el a közelgő bajt. Ugyancsak ilyen alkalmakkor gyújtják meg a szentelt gyertyát, Magyarkanizsán például a János és Pál vértanúk napján június 26-án) megszentelt gyertyát, s az mellett imádkoznak. Mindeddig az agrárkultusz tavaszi-nyári jelenségeiről szóltam, de a téli napfordulóin is kötődnek termékenységvarázsló és bajelhárító szokások. Hogy csak a búzánál ma166
