Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2005 - Acta Ethnologica Danubiana 7. (Dunaszerdahely-Komárno, 2005)
Közlemények - Tóth Annamária: Szakrális objektumok az abaúji Hegyköz településen
Ugyanakkor a Hegyköz katolikus településein a leggyakoribbak a hálaadás céljából történő objektumállítások (kereszt, szoborfülke). Allíttatói magánszemélyek, a vallásos közösség biztos anyagi háttérrel rendelkező tagjai. Ilyen esetben talán sokak számára egyértelműen adódik ok-okozati viszony gyanánt a tehetős ember vallásosságának mélysége, véleményem szerint azonban ezek hátterében más, a közösség által szabályozott elvárások is szerepet játszanak. Különösen tapasztalható ez ott, ahol a település hívő tagjai nem rendelkeztek olyan anyagi bázissal, ami saját templom építését lehetővé tette volna. Ilyenkor természetes módon a vagyonosokra hárult a szakrális központ létesítése, kereszt (és az esetek többségében) harangláb állíttatása. Az első világháború után emelt hálaadó keresztek száma a Hegyközben a gyűjtött anyag alapján alacsony. Ez azzal magyarázható, hogy az objektumokon az állíttatás okát sok esetben nem tüntetik fel. A kutató a helyi emlékezetre hagyatkozhat, de gyakran az állíttató család hozzátartozói sem tudnak választ adni az állíttatás okára. Gyakran elhangzik ilyen esetekben: „Csak azért állíthatták, mert volt miből, meg igen vallásosak voltak.” Az 1900-as évek első évtizedeiben a Hegyközből is sokan vándoroltak ki az Újvilágba a jobb jövő reményében. Volt, hogy a családból az összes gyermek emigrált. A tengerentúlról Magyarországra érkező pénzen az itthon maradt családtagok gyakran emeltettek 1. hálaadó kereszteket, a külhonba szakadtak anyagi helyzetének jobbra fordulásával, valamint 2. emlékkereszteket, hogy emlékük tovább éljen a faluközösségben. ,, Édesapám testvére, az én nagynéném férjhez ment V. J.-hoz. ü hamarabb ment ki Amerikába, majd a feleségét is kivitette. De közben V. J. küldött pénzt és /.a felesége állíttatta a keresztet. Édesapámat kérték meg, hogy gondozza, miután elhagyták a falut. A falu végén volt egv kis házuk, azt kiadták árendába és abból istápoltuk a keresztet. Édesapáim halála után mi vettük örökségbe. Mi tatarozzuk a keresztet, meg ami kell. Ahányszor írtak nekünk levelet, mindig csak kérték, hogy gondozzuk. Az egész család kint maradt Amerikában. Legalább így még emlékeznek rájuk a faluban. " (Saját gyűjtés. Rudabányácska 2002). Az emlékkeresztek másik csoportját a háborús emlékkeresztek alkotják, a települések lakóit a fronton elesettekre emlékeztetve. Ezek alacsony száma a háborús emlékművek állításának szokásával hozható összefüggésbe, mely méreteinél fogva alkalmasabb az áldozatok neveinek teljességre törekvő közlésére. Az elmúlt években ( 1990—) a településeken egyre kevesebb szakrális célú építményt állítottak. Állítási okaikat tekintve többségük hálaadásból emelt fogadalmi kereszt és kálvária. Az előbbiek feliratában gyakran szerepelnek liturgikus imarészletek, az állíttató nevének említése nélkül. ,,Egész életemben beteges voltam. Mindig az volt az óhajom, ha elérem a nyugdíjas kort, hálából keresztet állíttatok a templomudvarra. Én választottam a szöveget, csak egyszerűen. Nem akartam nevet rá. És hát csak így elgondoltam: Jertek imádjuk Krisztust" (Saját gyűjtés. Alsóregmec 2002). Ugyanakkor állíttatásának célja esetenként eltérő lehet. Míg az előbbi példa mély vallásosságról tanúskodik, a szakrális objektum állítása olykor eszközként is funkcionál. A településre beköltözött városi ember számára a vallásos közösségbe való beilleszkedés leggyorsabb módja. Ilyen a vilyvitányi eset, ahol sikeres, fiatal vállalkozó emeltetett keresztet a faluba költözése után. Nagyobb objektumegyüttes (kálvária, kápolna) állításában a hívő közösség igénye fogalmazódik meg. Bár kálváriaépítésre az önkormányzatok anyagi támogatása kérhető, önmagáénak csak akkor érzi azt a közösség, ha valamilyen módon hozzájárulhat építéséhez. Gyakran nemcsak anyagi, hanem fizikai segítségüket is felajánlják a hívek. 194
