Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Tanulmányok - Vajda László: A mi csoportunk és az idegen csoportok
fokozatok tanának szellemében magyarázta: ennek alapján az egzotikus népek „a műveltség legkülönbözőbb fokain helyezkednek el körülöttünk, mint ahogy különböző korú gyermekek állják körül a felnőttet”. Megkapó példája a magától értetődő tényként előadott európacentrizmusnak! Mint a kultúrfokok tana, úgy az európacentrizmus is törés nélkül bekerült a 19. század „evolucionista” etnológiájába. E nézetek továbbélése világosan megmutatkozik többek között Heinrich Schurtznál, a német etnológiai evolucionizmus talán legjelentősebb képviselőjénél. Egy 1891-ben közzétett tanulmányában, amelynek ,,Az emberi jellem szelídiilése az etnológia álláspontjáról" sokatmondó címet adta, Schurtz a folyamatos erkölcsi haladás tanát vallva a „humán szellem tartós gyarapodásáról és terjedéséről" beszélt. Ha ezt a folyamatot szörnyűséges, embertelen intermezzók szakítják meg, akkor - Schurtz szerint - „az ember valódi lényege”, „a bestia az emberben” tör elő. Schiller ebben az összefüggésben az elmúlt korszakok „barbár maradványairól” beszélt. Az etnológiai evolucionizmus már régen meghaladottnak számít, ám egyik alapgondolata roppant tartós életűnek bizonyult: még néhány kortársszerző is eleve adottként feltételezi, hogy az idegenek radikális elutasítása az elementáris társadalmi lét egyik alapvonása lenne. Ezek a szerzők az etnocentrizmus (teljesen reális) jelenségét a hipotetikus „primér csoportok” életének meghatározó szerkezeti vonásaként értékelik: szerintük minden ilyen csoport a maga szűk világát úgy szemléli, mintha az az egész világ lenne, a maga tradicionális értékeit pedig az egyedül helyes értékeknek tartja. Mint fentebb már rámutattunk, ezt a hipotézist például egy sor nép- és törzsnevet megfelelő értelmezésével lehetne alátámasztani akkor is, ha ez elsietett általánosítás kételyt is keltene. A következő lépés azonban már teljesen önkényes: a saját normák abszolutizálásának állítólag elkerülhetetlenül ahhoz kellene vezetnie, hogy a csoport a saját életszféráján kívüli világot negatív értelemben értékeli, az idegen embercsoportokat veszélyesnek, sőt ellenségesnek tekinti. Ezzel a végső következtetéssel elhagyja az érvelés a pozitív kutatás területét és egyfajta filozófiai antropológiába, Thomas Hobbes tradíciójába torkollik. Az itt vázolt konstrukció variánsait nem szükséges részletezni; gyakran úgyis csak a szakkifejezések megválasztásában különböznek egymástól. Közös vonásuk egyrészt, hogy olyan előfeltevéssel operálnak, amelyet még közvetett bizonyítékokkal sem lehet alátámasztani. (A nem-emberi csoportviselkedések elsőbbségére való utalások sem felelnek meg, mert a majompopulációk még egy fajon belül is nagyon különböző viselkedési módokat fejlesztettek ki.) Másrészt argumentációjuk egy fikción, valami nem-valóságoson alapszik. A bebizonyítandó feltevés értelmében jellemzett „elsődleges-,, vagy „elementáris csoportok” ugyanis minden realitást nélkülöznek: érintetlen és hosszabb távon érintetlenül is maradó, minimális világismerettel és zavartalan csoporttudattal rendelkező kiscsoportok ugyanis nincsenek és soha nem is voltak. Az ember, mint társadalmi lény Biztos ismereteinket az emberiség őskorának valós - nem fiktív - társadalmi viszonyairól néhány megállapításban lehet összegezni. Mindenek előtt bizonyos erre az őskőkor-kutatás közvetlen bizonyítékokat szolgáltatott - , hogy az ember a legkorábbi időktől kezdve társas lény volt, valamilyen módon strukturált és minden bizonnyal kicsiny csoportokban élt. Ezeknek az elsődleges csoportoknak a belső összetartása azonos jelentésű lett volna a más csoportokkal szembeni bizalmatlansággal, félelemmel vagy irigységgel? A őskőkori leletek egyértelműen ennek ellenkezőjét bizonyítják: „...a leletanyag tipológiai elemzése ahhoz a felismeréshez vezet, hogy ezek a csoportosulások nem magukba záródóak, hanem kifejezetten kap-16
