Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)
Könyvismertetések
adás kapcsán elvégezze. Ha erre sor kerülne, akkor egy áttekintésben tanulságos lenne a szomszédos népek népi kultúráival is összevetni az itt bemutatott jelenségeket. Balassa Iván-László Emöki; szerk.: László Gyula (1910-1998) emlékkönyv. Budapest: Piiski Kiadó 2001, 384 p„ ill. Liszka József A Móra Ferenc utáni régészeti néprajz magyar (vagy néprajzi régészet?) igazán komoly, tudós megalapítója és hosszú évtizedeken át zászlóvivője, régészgenerációk tanítómestere, László Gyula 2000-ben lett volna kilencven esztendős. Ez a kerek (?) évforduló szolgáltatott ürügyet barátoknak, pályatársaknak, tanítványoknak, hogy emlékezzenek a mesterre. A munka alapötletét Balassa Iván a régi barát az 1960-as évek elejétől dédelgette: egy életrajzi áttekintést kívánt írni László Gyuláról, akivel még 1940-ben Kolozsvárott ismerkedett meg. Ezért rendszeres levélbeli „beszélgetésekben" állapodtak meg, amelyben László Gyula életéről, az őt foglalkoztató szakmai és szellemi kérdésekékről vallott a jóbarátnak. Ezek a levelek lettek aztán e kötet, László Gyula életútja című testes fejezetének alapjai. Ezt követi annak a kijevi naplónak a töredéke, amelyet maga László Gyula vezetett, amikor 1941-ben, Fettich Nándor társaságában (kalandos és 1989 előtt nem publikus „jelmezben" és körülmények között) módja nyílott Kijevben az ottani múzeumok (többek között, de inkább mellesleg) magyar vonatkozású régészeti anyagát is tanulmányozni. A következő fejezetben Fodor István László Gyulát, a régészt mutatja be terjedelmes értekezésében. Azt hiszem, kevese(bbe)n tudják, hogy László Gyula lelkes, érző és tehetséges képzőművész is volt. A rajzkészsége az 1950-es években megélhetési lehetőséget nyújtott néki és családjának, később kikapcsolódást, felüdülést munkájából. Magam is jártam műtermében, s ma is előttem van az az átszellemültség, ami áthatotta, ha rajzról, festészetről beszélt, ha rajzait, festményeit mutogatta. A művészt prezentáló részfejezetben maga László Gyula vall ars poeticájáról, illetve kortársak (Borsos Miklóstól Nagy Lászlón keresztül Juhász Ferenccel bezárólag) vallanak László Gyula művészetéről. Végezetül barátok, tanítványok, kortársak (Veres Péterrel kezdve Nemeskiirty Istvánon át Benkö Samuval bezárólag) szólnak a mesterről, barátról. A kötetet László Gyula irodalmi munkásságát számbavevő bibliográfia zárja László Emőke és B. Horváth Jolán összeállításában. A színes képmellékletben László Gyula festményeinek Móser Zoltán által készített reprodukcióit csodálhatja meg az olvasó. Az egész kötetet Balassa Iván „hozta össze" és szerkesztette a Mester leánya, László Emőke segedelmével. Végezetül egy félig-meddig személyes jellegű megjegyzés. A hetvenes évek második felében e sorok írójának is megadatott László Gyula egyetemi előadásait hallgatni, óráin (s még inkább vizsgáin) rengeteget tanulni: szakmát és emberséget egyaránt. Emberi-tudósi hitvallását ma is (sőt: ma talán még inkább!) egyetemen kellene oktatni. Amikor 1975-ben Fodor Istvánnak ajándékozta fiatalkori jegyzeteit (emlékszem, ezt annak idején előadásain is emlegette), a kísérőlevélben például az alábbiakat írta: ..Mivel pedig a tiszta szándék a fontos - az adatok annyira lazán kapcsolódnak, hogy egymással ellentétes vélemények is formálódhatnak belőlük - nem hogy ellenségemnek tekinteném, aki velem ellenkezőt mond. hanem munkatársamnak. hiszen együtt kell megvitassuk, hogy melyik megoldás a valószerűhb (mert csak erről van szó. bizonyosságról - sajnos - nem). " Majd néhány sorral odébb:.....az lenne a bántó. hogy .az öregre való tekintettel' elnézők lennének irányomban. Ez nem kor és keresztlevél kérdése, hanem ti tudományos etikáé, s aki ilyen dolgok miatt megbántódik. az gyenge ember... " Jó lenne, ha László Gyula mai, feltétlen hívei is olvasnák (és megértenék!) e sorokat. .. 146
