Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003-2004 - Acta Ethnologica Danubiana 5-6. (Dunaszerdahely-Komárno, 2004)

Tanulmányok - Vajda László: A mi csoportunk és az idegen csoportok

nek a birodalmat többször is leigázták és idegen dinasztiák is uralták), de az idea erőteljesen hatott. Az írott források a kínaiak, pontosabban a városi civilizáció képviselőinek gyakran valósággal penetráns gőgjéről tanúskodnak. A Kínán kívül élő népek összefoglaló megnevezése hiányozni látszik ugyan (csupán az európai sinológusok használják olykor az antik eredetű barbár kifejezést), de a fennmaradt kínai források számos idegen népet jellemeznek úgy, hogy nyomatékosan hangsúlyozzák mindannak a hiányát, ami szerintük Kína jellegzetességének számított. A megnevezés, amivel az egyik vagy másik idegen népet említik, ugyan szinte soha nem utal ilyesmire, de az írásmód árulkodó: az a fonetikai jel ugyanis, amely az adott (talán maga a szóban forgó nép által is használt) megnevezést adja meg, egy ún. gyökjellel van kiegészítve, ami gyakran egy állatnevet takar („kutya”, „majom”, „féreg” és hasonlóak), tehát az esetek egy részében mindenképpen leértékelő tendenciát mutat.

A saját („helyes”) és az idegen („helytelen”, „nem ildomos”) szokások éles szembeállítása azokban a népelnevezésekben is megmutatkozik, amelyek egy bizonyos, a névadók szemében a másik életmódjának különösen furcsának tűnő vonásait gúnyolják. Feltűnően gyakoriak ezekben az ételekre, táplálkozási szokásokra vonatkozó utalások; gondoljunk csak arra, hogy korábban az angolok a franciákat „békaevőknek” (frog eaters) csúfolták. Ugyanebbe a kategóriába tartozik az eszkimó megnevezés, amelyet a cree-indiánok adtak a már említett inuitoknak és „nyershúsevőket” jelent. A nyers hús fogyasztása, mint a csaknem állati vadság kliséje mutatkozik meg azoknak a neveknek némelyikében is, amelyekkel a keleteurópai-északázsiai erdő-övezet lakóit illeték. Hosszas továbbélése miatt tanulságos az ókori amadok-ok esete. A szkíták és más, iráni nyelveket beszélő népek, amelyek nagyjából Kr. e. a 6. századtól a mai Ukrajna területén éltek, talán szőrmekereskedők közvetítésével gyér információkhoz jutottak egy, a Káma torkolatvidékén (tehát az akkori fogalmak szerint messze északon) élő népről, amelynek ők - tudj’ Isten, mi okból? - az iráni annul oka, „nyershúsevő” nevet adták. Ennek az erdei népnek a híre az irániaktól átszállóit a görögökre is, és már az 5. században Kr. e. említik a név görögösített formáját (amaclokoi) és Kr. u. a 2. században megjelenik Ptolemaios világatlaszán is. Meglepő módon egy orosz krónika a 13. században, tehát több mint ezer esztendővel később egy, ugyancsak a Káma-vidéken élő, feltehetően szamojéd népcsoportot orosz kifejezéssel syroed-nek, „nyershúsevőnek” nevez. - Ami mellesleg az itt gyanított szamojédokat illeti, egyik csoportjuk hasonló hangzású önmegnevezését a szomszédok úgy kiforgatták, hogy rosszízű, visszataszító gúnynévvé változott: némely forrás nevüket az orosz szóösszetételből (szám = saját, ed = enni) „önevőknek” értelmezi, ami persze képtelenség, s épp ezért kézenfekvőnek látszott az értelmetlen kifejezésnek az „emberevő” jelentést adni, bár tudomásunk szerint a szamojédok egészen korai időszakukban sem voltak kannibálok.

A népnevek egy tekintélyes száma tehát az idegenekkel szembeni gúnyos, sőt ellenséges hozzáállást (és ezáltal a mi-csoport éles körülhatárolását) tükrözi. Jellemző, hogy a germanista Jost Trier a törzsnevek egy egész sorának etimológiájában a „körülkeríteni”, „körülvenni”, „övezni” fogalomkörhöz való kapcsolódást vélte felismerni. Ez a törekvés jól illeszkedik ahhoz a széliében elterjedt képzethez, miszerint az emberiség korai csoportjaira általában jellemző lett volna az idegengyűlölet - egy feltevéshez tehát, amely nem utolsó sorban éppen a népnevek megfelelő értelmezésén nyugszik. Ezeknek a neveknek a magyarázata furcsa módon azonban abból az eszméből indul ki, amit éppen bizonyítania kellene: az idegen elutasításából, mint állítólagosán uralkodó tendenciáról a „primitív” csoportok életében. Elkerülhetetlen tehát a kérdéses népnevek bizonyító erejének a felülvizsgálata.

Az extrém etnocentrizmus világos, tökéletes példáiként általában azokat az önmegnevezéseket szokás felhozni, amelyek az „ember” jelentésben gyökereznek. A valóságban azonban ezek bizonyító ereje - több okból kifolyólag is - kétséges. Először is általában kisebb, kevésbé kutatott törzsek neveiről van szó és az önmegnevezések közlése szinte kivétel nélkül a fel13