Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002 - Acta Ethnologica Danubiana 4. (Dunaszerdahely-Komárno, 2002)
A kisemlékkutatók 15. nemzetközi tanácskozásának előadásaiból - Stein, Karl: Az ember és a kisemlékek viszonyának alakulása Észak-Csehországban 1945 után
Az ember és a kisemlékek viszonyának alakulása r Eszak-Csehországban 1945 után Összefoglalás Hans Christian Andersen mondása, hogy minden országnak egyedi, megismételhetetlen lelke van, napjainkban mintha ismét új tartalmat kapna. A természet- és műemlékvédők, várostervezők Európa-szerte egyre jobban érzékelik azokat a változásokat, amelyek a megváltozott életstílus, az emberek tájhoz fűződő viszonyában, kapcsolatában nyilvánulnak meg. A “vidék homeosztéziséről”, vagy a “vidéki autoregulációjá”-ról is beszélhetünk, amellyel azt fejezzük ki, hogy a vidék emlékezete képes regenerálni a valamikori állapotot. A vidék emlékezeti struktúráját elsősorban a felszíni formája (bekövetkezik-e ennek a felszínnek a megsemmisülése, például azáltal, hogy a szénfejtés következtében a vidék emlékképe visszahozhatatlanul elveszik a múltban), továbbá a klíma a mikroklíma, a talajviszonyok és persze az emberi tényező hatásainak együttese adja. Eszak-Csehországban a második világháborút követő időszakban a cseh és német lakosság teljesen kicserélődött, majd a szövetkezetesítés következett és a vidéki lakosság zöme városokba költözött. A német etnikumhoz és a katolikus valláshoz kötődő kisemlékek a vidékkel együtt a teljes leépülés áldozataivá váltak. Az 1970-1980 közötti időszakban azonban változásokat figyelhetünk meg: a lakosság már úgy kezd tekinteni a vidékre, mint saját hazájára. Az emberek megérezték a vidék lelkeket felszabadító dimenzióit és hozzáfogtak az Észak Csehországtól elválaszthatatlan kisemlékek rendbetételéhez is. (L. Juhász Ilona fordítása) 64
