Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000-2001 - Acta Ethnologica Danubiana 2-3. (Dunaszerdahely-Komárom, 2001)

2. Szemle

A karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó dalokat mendikálás indítja, bőséges változatsorral, a gyermekek, fiatal felnőttek és a cigányok által “mondott” dallamok szerinti csoportosításban.

A régi balladák közt érdekes látni A szégyenbe esett lány balladáját, annak jellemzően kapcsolódó dallamával, mely az egész Felvidéken megvan, s a legkeletibb területig húzódik (négy változattal, 255-266). E csoportban kaptak helyet a betyárballadák is, noha némelyik újkori közülük (dallamban mindenképp, pl. 284., 287., 292. stb., sőt egyenesen magyar nóta alapú a 291-es).

Ág Tibor közismerten elsősorban a vokális népzene kutatója, s gyűjtőmunkája annak minden részterületére kiterjedt eddigi munkásságában. A hangszeres alapú dudanóták bevezetőjében a szerző leírja a terület elszegényedését hangszeres zenei tekintetben. Szerencsére azonban elég sok hangfelvétellel dokumentálható, hogy nagyon is gazdag volt ez a terület hangszeres zenében, akár a szorosabban vett paraszti hagyományt, akár a tágabb cigányzenei hagyományt nézzük. Ha ő maga csak kisebb mértékben gyűjtött ilyeneket, a teljesség kedvéért örömmel láttunk volna valamit pl. Szomjas-Schiffert György, Martin György, Halmos Béla felvételeiből illetve lejegyzéseiből. A közölt polgári táncdallamoknál pedig örültünk volna, ha a dallamok mellett a táncok nevét is megtudhatjuk (371, vagy pl. 373, mely eddigi adataink szerint A barátoké. De ki tudja, talán más neve is van! Jó viszont az új szövegváltozat a dallamhoz.)

A szerelmi dalok bőséges tára - csakúgy mint a kötet addigi dallamai -, bőven kínálnak lehetőséget a visszatanulásra. A zenei mutatók pedig a közelebbi tájékozódást segítik (remélhetően) a tanári munkát. Itt jegyezzük meg, hogy a közlésre választott d’-aiapú lejegyzést véleményünk szerint igazából semmi sem indokolja, s az olvasást sem könnyíti meg. Gyakorlati oka — jól tudjuk — épp az iskolai használat segítése, hiszen ezzel jobb a hang nagasság-választás. Az olvasónak azonban tudnia kell, hogy a közös g’-alap a könnyebb összehasonlítást szolgálja, egyezményes írásmód, s nem azonos az éneklendő dalok alaphangjával. Ebben pedig a tanár (és bárki énekes) szabadon dönthet, neki hol, melyik hangról legkönnyebb énekelnie. Mindez persze semmiképp sem rontja Ág Tibor kitűnő gyűjteményének értékét.

Utoljára hagytuk a bevezetést. Élvezetes olvasmány a Csallóköz néprajzi-népzenei kutatásának leírása, bár egy-két ponton kiegészítést kívánna (A bevezetőben említett akadémiai pályázati anyag szerencsére nem tűnt el, csak részben - egy része még Buda 1849-es ostromakor - a zeneszerzők érdeklődése későbbi, mint az akadémiai pályázat. De ha említjük őket, akkor Mátray (Róthkrepf) Gábort, Szerdahelyi Józsefet és Them Károlyt időrendben Liszt Ferenc és Erkel Ferenc elé kellene tenni, 8. o.).

Kodály és Bartók elhatározásához kétségtelenül hozzájárult Vikár Béla fonográf-hengeranyagának megismerése, de nem az ő fonográfhengerein lévő anyagának lejegyzése (azaz kottába leírása) adott lökést a gyűjtőmunka közvetlen megkezdéséhez. Hiszen pl. Bartók a legnagyobb tömegű Vikár-hengeranyag lejegyzésére csak az 1920-as évek elején tudott időt szakítani. Pongrácz Zoltán egészen biztosan Kodály kérésére, sőt mintegy feladatként gyűjtött népzenét a nyári szünidőben (10. o.) - a recenzes e témáról ugyanis interjút készített vele az 1980-as évek elején. Gyűjtésének egy része a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Népzenei Osztálya (Budapest) adattárában van, melyek másolatban Kodály tulajdonában is megvoltak, illetve ma is megtalálhatók a Kodály-Archívumban (Budapest). Érdemes lenne egyszer összevetni a Csemadok diószegi helyi szervezetének birtokában lévő anyaggal, vajon azok további indigós másolatok-e ugyanazokról a gyűjtésekről, vagy sem? A kutatástörténeti összegzés sajnos 1982-vel lezárul, pedig az említettek után újabb anyaországi népzenekutatók éppen ekkortól jelentek meg a Csallóközben is. Kár, hogy erről nincs szó a kötetben.

247