Liszka József (szerk.): Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999 - Acta Ethnologica Danubiana 1. (Dunaszerdahely-Komárom, 2000)
Tanulmányok - Botík, Ján: A szlovákiai horvátor etnokulturális fejlődése
valamennyi jelentős vonása — az etnikai elnevezés, a nyelv, a kultúra és az etnikai hovatartozás tudata (Botík 1991, 19-21). A horvát etnikum jelenléte az általuk is lakott településeken számos helység elnevezésében is tükröződik, amelyekben a lakosság többségének hatása fejeződik ki: Villa nova Croacomm (1548), Mást/Mászt, Krabatendorf, vagyis Chorvátska Ves (1547), Horwath Lamocz (1553), Lamač/Lamacs, Charwaty (1595), Mokrý Háj/Horvátberek, Horwath Wyfalw (1559), Devínska Nová Ves/Dévényújfalu, Horwat az Grwab (1552), Chorvátsky Grob/Horvátgurab, Horwath Jandorf (1659), Jarovce/Horvátjárfalu. Mindenütt, ahol a horvátok nagyobb csoportot alkottak, a falvak nevét horvát anyanyelvűkben lévő elnevezésekkel újították fel. A Pozsony melletti falvakban máig fennmaradtak ezek az elnevezések, pl. Horvátjárfalu, Dévényújfalu, Pozsonyhidegkút, Lamacs. Néhányuk a mai Pozsony elnevezéseiben is megmaradt: Podvomice/ Poduomice, Záluhy/Zaluge, Kútiky/Kutiti (Kučerová 1998, 181-248). A 16. századtól számos írásos emlékben találunk olyan feljegyzést, melyben a nyugat-szlovákiai falvak lakosainak vezeték- vagy utóneve a Horvát, ill. Chorvát. Sok új -ič végződésű vezetéknévvel is találkozunk, melynek általában horvát származást tulajdonítanak. A horvát telepesek érkezésével a mai Nyugat-Szlovákiában nemcsak a falvak általuk történt elnevezése honosodott meg, hanem nyelvük is. Elsősorban a mindennapi használatban, a nyelvjárásukban. Az Erdőhát (Záhorie) területén az ún. csakavai, a Kis-Kárpátok mentén pedig a kajkavai nyelvjárást beszélték (Vážny 1927, 3-4). A szóban forgó időszak elején, tehát a 16. században, a horvát telepesek szinte kizárólag horvátul beszéltek. Ma már csupán néhány helyen beszélnek horvátul: Dévényújfalun, Pozsonyhidegkúton, Lamacson, Horvátgurabon, Horvátjárfalun és Dunacsúnon. Történelmi iratok igazolják, hogy a horvátok által lakott falvak túlnyomó többségében a 17-19. század folyamán a horvát nyelv fokozatosan eltűnt (Kučerová 1976, 221-276). Azokban a falvakban pedig, ahol a horvát nyelv napjainkig fennmaradt, már nincsenek olyan személyek, akik kizárólag horvátul beszélnek (Ripka 1996, 54). A 16. és 17. század fordulóján a horvát telepesek utódai körében már meghonosodott a két-, illetve többnyelvűség. Néhány faluban a szlovák nyelv mellett beszélték a magyart és a németet is. Ezzel szorosan összefüggött a szlovakizmusok, hungarizmusok és germanizmusok beépülése a horvát nyelvbe, s a nyelv rendszerének fokozatos szétzilálása is bekövetkezett. Napjainkban a horvát nyelv csupán alkalmi kommunikációs eszközként érvényesül a horvát etnikum körében. A közép-európai horvát szigeten - ezen belül Szlovákiában is - a nemzeti és kulturális fejlődésre jelentős hatást gyakorolt az a tény, hogy azokban a falvakban, ahol a horvát nemzetiségű lakosság számbeli többséget alkotott, a horvát nyelv nemcsak a mindennapi használatban öltött testet, hanem istentiszteleti és tanítási nyelvként is élt. Történelmi iratok igazolják horvát papok tevékenységéta 16-17. századbanDévényújfalun, Dévényen, Pozsonyhidegkúton, Lamacsban, Pozsonybesztercén, Oroszvárott, Horvátjárfalun, Dunacsúnon, Horvátgurabon, Nagysenkőcön, Baltéban, Nahácson és Dejtén. A felsorolt falvak többségében a 18. század folyamán már nem horvát papok tevékenykedtek, s ez idézte elő a horvát nyelv templomokból való kiszorulását (Kučerová 1976, 221-276). A horvát nyelv liturgikus és tanítási nyelvként századunkig csak Horvátjárfalun és Dunacsúnon maradt fenn. A horvát nyelvnek a felekezeti életben, valamint az egyházi és állami iskolákban való használata nemcsak a szlovákiai horvát falvakban érvényesült, hanem további közép-európai, horvátok által lakott területeken is, leginkább kulturális központjukban, Burgenlandban (Várvidéken). A 16. század második felétől itt jelentek meg először egyházi témájú könyvek, melyek a várvidéki horvátok szellemi igényeit elégítették ki. Az első ilyen könyv a wittenbergi teológus, Jochan Brentius alkotása volt, melyet Antun Dalmatin és Stipan Konzul Istranin fordított le, s amely Reznben jelent meg 1568-ban. A következő német és magyar nyelvből való fordítás 1609-ben látott napvilágot, melyet a Sopron melletti Szentkereszten adott ki a helyi plébános, G. Pythiraeus Duševne pesme, psalmi ter hvale udania diačke címmel. Ezt a könyvet Gerhard Neweklowski 18
