Somogyi Hírlap, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-27 / 23. szám
8 helyőrség SZÉLJEGYZETEK ARANY JÁNOSHOZ (II.) Lövétei Lázár László Könczey Elemér karikatúrája 2. nagyszünet Barátomhoz Petőfihez Unszolsz, hogy írjak holmi verseket: S mily szívesen fogadnék szót neked! De átkozott gebe az a Pegaz, Dehogy nyargal, dehogy! csak tipeg az. Tegnap már mintha írni kezdenék, Egészen a tollrágásig menék, De, varjú tépje meg a rossz lovát, Hiába biztatám, hogy: co tovább! Ma kucsmád nyomtam fel, ha így talán Egy kis Petőfiség ragadna rám: Lekarcolék egy pár „hozza”-t, „felé”-t, Csuklott a múzsa s rám rivallt: „elég”! Mit is haszontalankodom vele, Mikor szivem zsibajjal van tele. Vendége jött s avval sok a dolog, Minden kis érzelem sürög-forog. Bolond szeles nép! lót-fut céltalan, S egymásba ütközik minduntalan. De nem csoda, a szív vendége nagy S igen kedves neki, mert az te vagy. (1847. szeptember) Ha kerülne olyan elvetemült olvasó, aki „ától cettig” elolvasná az utolsó harminc év magyar verseit, annak bizonyára feltűnne, milyen sok költemény szól a versírás nehézségeiről. De ez a téma egyáltalán nem a kortárs költők találmánya - erre éppen Arany János Barátomhoz című verse az egyik legjobb példa. Arany egész életművén végigvonul ez a kérdés, hiszen az 1850-es Eh! című vers éppúgy az íráskor felmerülő problémákat tárgyalja („Eh! mi a kő jutott hozzám, / Hogy nem megy az irka-firka; / Hiába van toll kezemben, / Csak bámulok, mint a birka...” stb.), mint aZ 1877-es Hagyaték („Hát csak írni, mindég írni / A manó se tudja, mit? / Nosza, már a közönség is / Lásson egyszer valamit!”). Hogy miért választottam mégis a Petőfinek dedikált verset, arra két magyarázattal szolgálhatok: 1. Az egész világirodalomnak nincs még egy verse, ahol a Pegazus (a költői elragadtatás, ihletettség hagyományos szimbóluma) ilyen áldatlan állapotban szerepelne: Aranynál „átkozott gebe”, „rossz ló” lesz a mitológia szárnyas lovából, amit hiába noszogat a költő, csak tipegésre futja az erejéből. 2. A harmadik versszak a magyar irodalom legbájosabb „önkritikája”, a versszak utolsó sora pedig („Csuklott a múzsa s rám rivallt: »elég«!”) szép lassan ki fogja szorítani az esti imát az életemből. A vers külön érdekessége, hogy Arany talán már Petőfiék első szalontai látogatásakor átadhatta a kéziratot Petőfiné Szendrey Júliának megőrzés végett (aki olyan „jól” megőrizte azt, hogy a kézirat csak száz-egynéhány év múlva került elő a Tiszántúli Református Egyházkerület debreceni nagykönyvtárából). A „ma kucsmád nyomtam fel”, s az utolsó két versszak mindenesetre azt sugallja az olvasónak, hogy Petőfiék személyesen is jelen lehettek a vers írásakor. Ezt a feltételezést az a tény is alátámasztja, hogy a Petőfi-levelekben nem történik említés a versről, márpedig ha Petőfi a „kihűlt” kéziratot olvasta volna - ismerve csipkelődő természetét -, bizonyára nem hagyta volna szó nélkül Arany „provokációját”. mese HOGYAN ISMERTEM MEG NAGYANYÁTOKAT? Kertész Dávid Egyszer régen tündérországba vezetett az utam. Bejártam ott hegyeket, völgyeket és minden szép tájat, melyről csak mesékben hallottam. Addig kóboroltam, míg el nem jutottam a tündérkirály palotájához. Az öreg király befogadott, ennem, innom adott, és olyan jó vendéglátó volt, hogy haza sem kívántam menni többé. így teltek a napjaim, mígnem egyszer megismertem a gyönyörű szép lányát, kit rögvest megszerettem, s láttam ékes szemeiben, nemcsak engem hajtott a szívem, ő sem volt közömbös irántam. Egy életem, egy halálom, azt tettem, amit minden legény tehetett, kinek víz helyett vér folyt az ereiben. A király elé állottam, és így szóltam:- Felséges királyom, vándorlegény létemre úrként látott házában, s ezt meghálálni nem tudom, de egy kérésem még volna: adja hozzám feleségül szépséges leányát, mert nélküle immár nem élhetek.- Eb, kutya teremtette! Hát nem volt elég a szállás, az étel s az ital, még házam legszebb kincsét is elvennéd?- Uram, legyen kegyes szegény szolgájához, ha leányát hozzám nem adja, rögvest halál fia vagyok, mert az életem az övé.- No, jól van, pimasz kölyke, de ennek most már ára van. Hetvenhétszer hét esztendeig dolgozz, intézd a palota ügyeit, s aztán ha megállód a helyed, fontolóra veszem a kérésedet. Nem tántorított el a király szava, rögvest munkához láttam, s hajaj, volt is mit tenni. Ezer aranyszőrű paripa volt az istállóban s még hatszáz gyémántszarvú ökör. Százholdas erdőt kellett kivágnom, és hétszáz rend méterfát felaprítanom. De engem sem akkor szalajtottak anyám szoknyája mellől, s minthogy tündérföldön egy év hétszáz esztendőt is kitesz, minden munkát elvégeztem.- No, jól van fiam, jól van - mondta a király -, dolgos kezed van, azt már látom. Gyere, üljünk asztalhoz, s lássuk, emberebb vagy-e az embernél. Azzal hetven lépés hosszú asztalhoz ültetett, mely terítve volt minden étellel, itallal, mi szem-szájnak ingere, majd így szólt:- Kutya vagy, ha elébb jóllaksz, mint én. Azzal rögvest falni kezdtem, hiszen megéhezik az ember a kemény munkában, de még csak az asztal feléig jutottam, mikor láttam, hogy a király már nem csupán az étkeket, de még a tányérokat is mind megette, sőt még az asztalból is harapott egyet-kettőt.- No, étvágyad az nincsen, amint látom - mondta a király. - Lám, szomjas vagy-e? S azzal egy olyan nagy kupát hozatott elém, hogy alig bírtam átfogni.- Idd ki mind! - mondta. Hej, felemeltem a kupát, jól meghúztam, de két csepp nem sok, többet nem bírtam lenyelni belőle, úgy teleittam magam egy kortyintással.- No, ha neked elég, legyen elég - mondta a vén kifály -, de lásd be, a lányom kezét csak vitéz kaphatja meg. Bírókra kelnék veled, de félek, egy csontod nem sok, annyi sem maradna épségben, ha ölre kelnénk. Hanem itt az ezeresztendős öreganyám, lássuk, vele elbírsz-e. Amint ezt elmondta, be is lépett az ajtón egy vénséges vén banya. Nem akartam bántani a vénaszszonyt, de hát mit volt mit tenni, felálltam, hogy megbirkózzak vele. Olyan erő volt az öreg boszorkányban, hogy kétszer a földre taszaj- tott, mire egyszer sikeredett lebirkóznom. Az öreg király gúnyosan felkacagott, én pedig szégyenkezve indultam ki a palota kapuján. Mit ér az életem, ha a tündérleányt meg nem kaphatom? Lágy kacagás térített magamhoz nagy búslakodá- somból. A tündérleány állt mellettem, úgy kacagott, hogy a virágok kinyíltak belé, s mind felé fordultak a Nap helyett.- Hát te is kinevetsz? - kérdeztem könnyek között. - Lám, mégsem szerettél sohasem.- Ilyen buta vagy te, vitézem? - kérdezte a leány mosolyogva. - Tudod-e, hogy ember a próbákat nem állta volna ki, hogy még tündérországban sem volt senki, ki veled versenyezhetett volna?- Velem? Kit egy vénasszony a földre taszajtott?- Veled bizony, vitéz szerelmem. Hisz az asztalon, amelyről ettél, a föld minden vada ott volt, s te megetted a föld állatainak felét egy ültő helyedben, apám pedig maga a tűz, s csak ezért volt nagyobb az étvágya. A kupában, melyből ittál, ott volt minden tenger vize, s ahogy belekortyoltál, a világ minden tengere két cseppel alacsonyabban hullámzik az óta.- No, de a banya? Milyen vitéz az, kit egy vénasszony kétszer földre tipor, s csak harmadjára vesz rajta erőt?- A vénasszony maga volt az öregség, s nincs ember, bármily erős legyen is, akit ő nem győz le, de lám, te harmadjára erőt vettél rajta, s tündérkort érsz meg. Felderült a szívem a szép királylány szavára, de egyvalami még megsajdult bennem:- Apád mégis kikacagott, nem ád hozzám feleségül.- Mondta-e édesapám? Hej, nagy örömömben úgy szaladtam vissza a palotába, hogy a szél is csak a cipőm sarkát tapodta. Megálltam a király előtt, s újra megkértem a lánya kezét. Hozzám adta az öreg király a tündérhercegnőt, s volt hetvenhét évig tartó lakodalom. Hogy az milyen volt? Kérdezzétek a szelet, hisz ki a sarkadra tapos, azt meg kell hívni a nászlakomára is! Fotó: Kónya Réka Lapszámunkat BUKTA IMRE autodidaktaként induló képzőművész műveivel illusztráltuk. A Magyarország Érdemes Művésze címmel kitüntetett, Munkácsy Mihály- és Prima díjas képzőművész 1952-ben született Me- zőszemerén. 1970-ben érettségizett Egerben, már érett alkotóként diplomázott a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának festőművész szakán, majd 2010-ben habilitált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. 1975-ben visszatért szülőfalujába, és megteremtette a maga sajátos, úgynevezett mezőgazdasági művészetét. 1978-as budapesti kiállítása óta folyamatosan jelen van a hazai és a külföldi kiállításokon. Az egri Esz- terházy Károly Egyetem tanára volt, jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetemen oktat, a Mezőszemerei Civil Egyesület alapítója. Sokrétű alkotói tevékenysége a vidékiség élményéből táplálkozik, ám Bukta Imre világában ez a tapasztalat egyaránt távol áll a patetikus idill- től és a küszködéstől. Műveiben inkább az ember hagy nyomot a tájban, gépeket használ, limlomokat halmoz fel, de akkor sem hontalan, ha épp felfeslenek azok a szálak, amelyek egykor összekötötték a vidék és az ember sorsát. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. január
