Somogyi Hírlap, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
2018-01-20 / 17. szám
helyőrség Lányok a főúton, 1997 mm wir) TITKOK KÖNYVE A titkoknak az a természetük, hogy kiderülnek. Ez persze nem menti meg őket attól, hogy előtte nagyon sokáig titkok maradjanak. Mészáros Márta Aurora Borealis című filmje a háborús nemi erőszakokból született gyermekek sorsáról beszélve annyira mély sebbe nyúlt bele, hogy erre a magyar társadalom még csak egy nagy lélegzet-visz- szafojtással reagált. Hang nem jön ki az emberek torkán. A magyarok még nem mesélik el a maguk elhallgatott történeteit, pedig az osztrákok már megtették, és meg is köny- nyebbültek. Ezen nincs mit csodálkozni, végtére is a film pont arról szól, hogy évtizedes titkokról beszélni mennyire nehéz. Lehet, hogy csak mindennek a végén lehetséges, amikor már nem kell tovább élni azt az életet, amit a titok kipattanása visszavonhatatlanul és visszamenőleg is megváltoztat? A pszichológusok szerint a traumát az különbözteti meg a szörnyűséges eseménytől - későbbi emlékektől -, hogy amikor megtörténik, az elszenvedője tehetetlenséget él át. Ott és akkor semmi esélye tenni magáért. Ezek után pedig azt, ami történt vele, nem tudja beilleszteni az élettörténetébe. Tehát, maradva az Aurora Borealis cimű film tematikájánál: az erőszakot elszenvedett személy nem képes magáról akként a nőként gondolkodni, aki negatív érzelmeket táplál a háborús erőszakból született gyermeke iránt, ezért kreál egy másik, a maga számára elfogadható történetet. Hány magyar nővel történt meg mindez? A titok viszont titok marad, és tovább mozgatja a hordozóját. Farkas Adrienne Magyarországon a második világháború idején a legszigorúbb becslések szerint is minimum négyszázezer, de lehet, hogy hatszázezer nőt erőszakoltak meg a szovjet katonák. Ha csak tízszázalékos teherbeesési rátával számolunk, akkor is legalább negyvenezer erőszakból fogant gyermeknek kellett megszületnie. Magyarországon a szovjet csapatok agressziójának csúcsidőszaka 1944 ősze és 1945 tavasza közé esett, a nők lero- hanása inkább a nagyvárosokra volt jellemző. Persze a falvakban is történtek szörnyűségek, csak ott könnyebb volt elmenekülni, mint egy szűk, zsúfolt belvárosi pincében. A magyar hatóságok tudtak arról, mi történik az országban, számos olyan dokumentum maradt fent, amelyekben a lakosság a polgári, illetve a katonai rendfenntartó szervekhez fordul segítségért. Az erőszakok folytán brutális mértékben terjedő nemi betegségek kezelése hatalmas erőfeszítést igényelt a háború miatt amúgy is végkimerülésig dolgozó orvosoktól, de a megmaradt járványügyi jelentésekből még így is kikövetkeztethető, hógy milyen hatalmas esetszámmal állunk szemben. 1945 januárjában a magyar történelem folyamán először - ideiglenesen - feloldják az abortusztilalmat, az orvosoknak ingyen és kötelezően el kell végezniük a háborús erőszakból létrejövő terhességek megszakítását. Viszonylag kevesen jutottak szakszerű orvosi segítséghez, sok városbah ki sem lehetett jönni a pincékből. 1945 nyarán a főváros rendeletet hoz az árván maradt csecsemők szinte ügyintézés nélküli, tömeges csecsemőotthoni elhelyezéséről. Lássuk be, hogy nem életszerű, hogy a budapesti ostromot az újszülöttek - pláne ezrével - túlélhessék az anyjuk nélkül, így tehát a rendeletben olvasható „háborús zűrzavar” kifejezés mögött erőszakot kell sejtenünk. A születési statisztikákból nem lóg ki az 1945-ös év, mert a harcok miatt eleve kevesebb gyerek fogant, negyvenezer születés belesimul a szokásos számsorokba. Magyarországon a 2. Ukrán Front vonult végig, a gyermekek, akik megfogantak, pont úgy néznek ki, mint bárki más. Itt élnek közöttünk, hetvenkét-hetvenhá- rom évesen. Pataki Éva, az Aurora Borealis című film forgatókönyvírója lejegyezte a forgatások idején a beszélgetéseket a film rendezője, Mészáros Márta és a legnagyobb élő magyar színésznő, Törőcsik Mari - a film főszereplője - között. Két csodálatos, nyolcvanon felüli asszony beszél a kötetben, akik éppen arról készítenek filmet, hogy az emberi élet történeteivel még itt, az élők előtt kell elszámolni. Arról, hogy a titkainkkal nincs jogunk másokat mérgezni. Ez a két asszony néha leül, és szépen elmeséli az igazságot az életéről a másiknak. Szerelmekről, művészetről, történelemről, filmtörténetről, és ezzel valósággá teszik a filmet, amit forgatnak, életszerűvé a mesét, amit látunk, hitelessé a hihetetlent, felfoghatóvá a felfoghatatlan XX. századot. Pataki Éva pedig leírt mindent, és mellérakta a film forgatókönyvét. Pataki Éva - Mészáros Márta - Törőcsik Mari: Aurora Borealis — Északi fény. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017 film zene A GULYÁS TESTVÉREK - PÁLYA ÉS KÉP Schreiber András SZÁZ ÉV MÚLVA Stumpf András Gulyás Gyula és Gulyás János a magyar dokumentumfilmezés meghatározó, legendás alakjai. Az 1960-as években, a filmgyártás peremvidékéről indultak: amatőr filmesként kezdték, de korántsem számítottak amatőrnek, már a Cinema ’64 alkotóközösség alapításának idején sem. Ekkoriban olyan filmek kerültek ki a kezük közül, mint a diktatúrák természetét elemi erővel érzékeltetni képes játékfilm, a Tanítványok (amely három évtizeddel később, felújított változatában számos elismerést nyert, például a filmkritikusok B. Nagy László-díját), vagy a penész- leki kilátástalanságot ábrázoló Valóság síppal-dobbal avagy tűzön-vízen át című dokumentumfilm, amelyben először sejlett fel a Gulyás testvérek páratlan tehetsége ahhoz, hogy kendőzetlenül ábrázolják a valóságot. Ez utóbbi film a maga idejében a filmszociográfia kivételes, korát megelőző csúcsteljesítménye volt. A Gulyás testvérek a rendszerváltásig (és persze azután is) a valóság kimondásának őszinte igényével fordultak témáik felé, filmjeik máig viszonyítási pontként szolgálnak a magyar dokumentumfilmezés számára. „Ha valaki tudni szeretné, mi történt ebben az országban a huszadik század folyamán, az jól teszi, ha a dokumentumfilmek felé fordul” - jegyzi meg a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában megjelent monográfia szerzője, Tóth Péter Pál. S valóban, a rendszerváltásig ez a műfaj próbálta a legőszintébben feltárni a magyar valóságot, méltatlan körülmények között, nem kevés egzisztenciális kockázattal. A Gulyás fivérek filmjei jól felismerhető, 2018. január egyéni hangon szóltak a magyar valóságról, határozott számvetésre késztetve a nézőket. Nemzetközi színvonalon - vagy épp afelett. Az alkotópáros gyakran igyekezett feltérképezni a múlt fehér foltjait. Az 1948-53 közötti kitelepítéseket nemes egyszerűséggel, zömében „beszélőfejes” megszólalásokkal feldolgozó Törvénysértés nélkül a mai napig a legmegrázóbb alkotás a deportálás témájában. Méltán állítható párhuzamba a holokauszt- filmek csúcsának tartott Shoah-val (Claude Lanzmann, 1985): mellőz mindenféle valóságtorzító művészieskedést, az alkotók téma iránti alázata teszi megkerülhetetlen alkotássá. Különös érzékenységüket igazolja az is, hogy nem tudtak szó nélkül elmenni az országhatáron túl élő magyarok sorsa mellett: a Balladák filmje (1983-88) az erdélyi falurombolás páratlan kordokumentuma, fontos népszokások szociografikus megörökí- tője, amelynek elkészüléséért az alkotók bátran tették kockára személyes biztonságukat a Ceau§escu által szított román nacionalizmus tombolásának idején. Felsorolni is hosszú lenne a Gulyás testvérek hat évtizedes pályafutásának filmjeit. Tóth Péter Pál sem tesz erre erőltetett kísérletet, de minden fontosabb állomásnál elidőzve mutatja be a hosszú ideig közös, majd külön utat bejáró alkotói útját. Mindezt a Gulyás fivérekhez mérhető alázattal és felkészültséggel, nem titkolva a személyes kötődést sem: 1981 és 1994 között több filmjükben volt asszisztens, és ő vágta a Törvény- sértés nélküli. Később pedig, amikor a testvérek külön utakon folytatták tovább, főként Gulyás Gyula filmjeiben segédkezett. így aztán a kötet nem csupán a fellelhető forrásmunkákra hagyatkozik, hanem olykor előkerülnek olyan páratlan személyes közlések is, amelyek gazdagítják a két alkotó (eddigi) pályaképének megismerését. Ezt egyébként DVD-melléklet is segíti, amelyben kisebb-nagyobb részletek láthatók a fontosabb Gulyás-filmekből. A Gulyás testvérek életművének ismertetésekor ugyananakkor nem csupán két megalkuvást nem ismerő dokumentumfilmes portréja rajzolódik ki. Az ő példájukon keresztül az olvasó áttételesen arra is választ kaphat, mi is tulajdonképpen a dokumentumfilm - és miért van rá égető szükség mind a mai napig. Ő nyitott ajtót. Csont volt és bőr, hófehér haja gyér. Valószerűtlenül aprónak látszott. Amint megfordult, hogy bevezessen a szobába, megértettem, miért. Nem tudott már felegyenesedni. Görnyedten lépdelt az ágyig, belefeküdt rögtön. Halálos ágy - írhatnám, de nem lenne igaz, csak szenzációhajhász. Tavasz volt, 2009 tavasza, ő pedig augusztusban halt meg. Volt még negyed éve. Meg aztán: a test látványos aszalódása ellenére pont ugyanannyira nem volt halott, amennyire az azt megelőző 66 évben. Erő volt benne, ellentmondást nem tűrő férfierő, megbánás semmi. Félelem sem attól, ami odaát várja - csak a szenvedést, a fájdalmat nem szerette volna. Ezt sem szégyellte. Nem szégyellt semmit. Szabad volt és erős, önmaga volt teljesen és amúgy sem a haláláról akarok írni. A születése napja ad most aktualitást. 75 lenne január 22-én. S miért is ne idéznénk meg kicsit most az ő mágikus-misztikus, indián valóságát? A nagy Manitu valamit bizonyára jelezni akart azzal, hogy Cseh Tamás éppen akkor született. A napon, amelyen Kölcsey (pontosan 120 évvel korábban, 1823-ban) letisztázta a Himnuszt, s amelyet ezért a ma-gyar kultúra napjaként ünnepiünk. Cseh Tamás születésnapja miatt is ünnepelhetjük akként. A dalok, amelyeket Ber- eményi Gézával ketten megalkottak, nem vesztik érvényüket. Akkor sem, ha Antoine és Désiré kitalált figurái éppen negyven éve jelentek meg először nagylemezen, s onnantól adtak keretet azoknak a hétköznapinak látszó történeteknek, amelyeken keresztül néhány percbe sűrítve mutatta meg a magyar valóságot, fájdalmakat, félelmeket Bereményi és Cseh. Ennek csúcspontja az a fekete-fehér filmfelvétel 1980-ból, amelyen Cseh Tamás a szemünkbe nézve elmeséli Antoine és a rőt hajú öregember találkozásának történetét. Az ifjú kekeckedése után, a Keleti pályaudvar nagytermében az öreg egyszer csak rákezd arra, hogy: „Születtem Magyarországon, hetvenhét éves vagyok, fejemben összekeveredtek a féldecik, s kormányzatok...” A XX századi magyarság tragédiája egyetlen dalban, hamis pátosz és önsajnálat nélkül, keményen, görnyedt öregként is egyenesen. Amilyen Cseh Tamás is volt aztán azon a 29 évvel későbbi májusi délutánon. „Őrizd meg önmagad és a szabadságod, ameddig csak tudod” - mondta nekem akkor. Ahogy mondta Bereményi szavaival mindenkinek. „Hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul / Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?”. Fognak tudni a gyerekeink is, unokáink is, Tamás. És lesznek történeteik, dalaik, amelyeket érdemes lesz elmesélni, elénekelni. Magyarul. Többek között azért is, mert megmutattad, hogyan kell. IRODALMi-KULTURAUS MELLÉKLET
