Somogyi Hírlap, 2017. november (28. évfolyam, 255-279. szám)

2017-11-18 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 44. szám

2017. NOVEMBER 18., SZOMBAT SZTORI g tersziivi oraKon t képes mesélni egy-egy palotáról, utcáról, városépítőről TÚRA Már a megállóban sejt­hettem volna, hogy furcsa do­logba keveredem, amikor leg­alább huszonötén özönlöttek fel a buszra, foglalták el a még szabad helyeket, és beszéltek, beszéltek, nevettek, beszél­tek. Kicsit előredőltem a szék­ben, hallgatóztam. így tudtam meg, hogy városnézésre men­nek, sokadszor már, és hogy most éppen az Andrássy út eleje és a paloták vannak so­ron. Leszálláskor már le volt vajazva a dolog velük, befo­gadtak, együtt hömpölyög­tünk a hatalmas téren egé­szen a villamosig. Adták magukat a dolgok, mesélte később Batyalikné Papp-Váry Sára gyógytornász, aki jó néhány évvel ezelőtt kezdett el tornaórákat tarta­ni Diósdon - nem nyugdíja­soknak, hanem kortalanok­nak. Egyszer valaki azt mond­ta, jó ez a csapat, mi lenne, ha torna után sétálnánk egyet Diósdon? Aztán sétáltak még egyet, s a következő sétát már Budapestre tervez­ték. Azóta, úgy más­fél éve, Kortalanok Séta- és Tornaklub­jának hívják magu­kat, s néha egész na­pos kirándulásokra is elmennek. Ilyen volt a - természete­sen borkóstolóval összekötött - Mórra és vidékére szerve­zett út is. Megszállottan szeretni Buda­pestet Péter Szilvia ide­genvezető, és meg­szállottan szereti a fővárost. Képes órákon át mesélni egy-egy pa­lotáról, utcáról, városépítő­ről, tervezőről, a múltról és a még régebbi múltról, a legen­dává lett történetekkel elva­rázsolja hallgatóit. Rákaptak hát a városnézésre, azóta ha­vonta legalább egyszer neki­indulnak, sokszor ötvenen is. A csapat többsége nő - a fér­fiak sajnos kicsit szégyenlősek és kényelmesek, magyarázzák, ezért csak elvétve képviseltetik magukat a programokon. Á leg­idősebb tag néhány éve már a nyolcvanat is betöltötte, nem szeret lemaradni a csoporttól. Ma a szokásosnál rövidebbre szabták az idejüket, a nagyja-- ból háromórás kirándulás után émjenhogy futja egy kis közös klvézgatásra, sütizgetésre, a* sajgó lábak pihentetésére. Hat órától kezdődik a Diósdi Női Kar próbája, és bizony hárman közülük a kórusnak is tagjai. Mindenki kap a nyaká­ba egy walkie-talkie-t, két­száz méteres körzetben veszi az adást. Szilviának nem kell kiabálnia, s ha valakiknek mu­száj valamelyik kira­katnál megállniuk, semmi baj nincs, hi­szen a fülhallgatón követhetik Szilvia történeteit, s egyszer csak utolérik a töb­bieket. Szilvia a szí­vében örökös helyet nyert városépítő hő­seiről mesél, Podma- niczky Frigyesről, Feszty Adolfról, Ybl Miklósról, közben fi­gyeli követői reak­cióit, az utcát, s néha figyel­meztet a külvilágra, hogy vi­gyázzatok, vált a lámpa, jön­nek az autók. Csak kapkod­juk a fejünket, amikor so­rolni kezdi, hogy az András­sy út 1886-ban kapta a ne­vét, de 1883-ban még Radial­strasse, azaz Sugárút volt a neve. Hogy 1950-ben Sztálin úttá lett, majd 1956 októberé­ben Magyar Ifjúság útjának keresztelték, s hogy 1957-től nagyon sokáig Népköztársa­ság útja volt, és csak 1990- h.en kapta vissza az Andrássy út nevet. Hogy bár a Hermi­na út most Zuglóban van, az 1830-es években a mai And­rássy út egy részét még Her­mina térként ismerték. Szil­via kopottas fényképmáso­latokat ad körbe. Mindenki Sára, a kovász Azt mondják, elég egy hely­re, egy eseményre elmenni, a többi program már magá­tól jön. Márta előbb csak tor­názni járt, ott hallott a kirán­dulásokról, azóta már két ré­gi barátnőjével erősíti a csapa­tot. Meg persze az énekkart is. A csapatból többen dolgoznak, Erzsikének például, aki a villa­moson csatlakozott hozzánk, minden alkalommal ki kell sakkoznia, hogy jusson ideje az üzletre meg a többiekre is. Tegnap lemondott a tornáról, hogy ma kirándulhasson. Sára, a gyógytornász az egyik fő szervezője a Diósdi Földön Futók egyesületének is, éven­te nyolc-tíz tematikus versenyt, például bejgli- és Mikulás-fu­tást, szilveszterkor pezsgő­futást, később tavaszköszön­tő futást, legutóbb pedig, Már- ton-napkor, libakergető fu­tást rendeztek. Tavaszi és nyá­ri vasárnapokon közös koco­gást vagy éppen állatos futást hirdetnek meg, bárki csatla­kozhat hozzájuk, és csaüakoz- nak is. Azt meséli, hogy a csa­ládi versenyek nemcsak kü­lönböző távok lefutásából, ha­nem megoldandó feladatokból is állnak. A torna- és kiránduló­csapatból Uyenkor többen segédkeznek, mikor mi­re van szükség, azt csinál­ják: zsíros kenyeret ken­nek, vagy éppen az ellenőr­ző pontok valamelyikénél feszítenek. Erzsiké például korábban versenyszerűen pingpongozott, így termé­szetes, hogy ő felügyeli a pontozást. A diósdi gyógytorna, amelyből a kirándulós tár- l saság is kinőtt, egyetlen csoporttal indult, de mos- I tanra már három is van be- | lőle, mondja Sára. A 9 órás ; csoport a csendeseké, nyu- godtaké, a 10 órás a kicsit : idősebbeké, a 11 órás pe­dig az, ahol legalább ket­ten mindig beszélgetnek, muszáj nekik. Mindezen felül - szintén Sára vezetésével - azok, aki ennél több mozgásra vágytak, 2015-ben megalakí­tották a Diósdi Napsugár Tor­nacsoportot. Különféle koreog­ráfiákra eszközös gyakorlato­kat végeznek, az edzéseken Sára lánya is részt vesz, ő sok­kal szigorúbb, mesélik. Kiabál­ni is tud, hogy rajta, csináld, de egyáltalán nem baj, mert ide ez kell, hiszen állandó fellépők a diósdi rendezvényeken. Mire jó a gyógytorna? Speciális terápia, eszközként a mozgást használja az általános erőnlét, a fizikai és szellemi fris­sesség megőrzéséhez. Jelentős szerepe van a prevencióban, a terápiában, rehabilitál és kikap­csol. A mozgékonyabb, rugal­masabb időseknek jobbak a ref­lexeik, így védettebbek a balese­tektől. A résztvevőknek javult az egészségi állapotuk, csök­kent a korlátozottságérzésük, nőtt a munkabírásuk és az élet­kedvük. A következő történetből ki­derül, egy elhivatott ember is elég lehet ahhoz, hogy kovászként közösséget te­remtsen maga körül. G. Juhász Judit megnézte? - kérdi, s boldo­gan bólogat, hogy bizony, jól látjuk, 1887-ben a Király ut­cában még villamos járt. Gyalogolunk az Andrássy út pompás palotái között, ak­koriban öt évet adtak arra, hogy felépítsék őket, és kitétel volt, hogy csak magyar anyag­ból és csak magyar munká­sokkal dolgozhatnak. Más­fél évszázada álló faragott ka­puk, kockaköves kocsibehajtók, fres­kók és szekkók, va­gyonokért helyre­hozott vagy éppen elenyésző körfolyo­sók, vaskorlátok, s egy tán véletlenül megőrzött belső kút delfinekkel, mutatja Szilvia. A csapaton nem látom a fáradt­ság jelét, követik az idegenvezetőt, kér­deznek, fotóznak, nevetgélnek. Az operaházitól járunk, amikor fel­adom, s a földalatti felé veszem az irányt, hogy egy szélmentes padra gör­nyedve nyalogassam a se­beimet. A kortalanok csapa­ta hömpölyög tovább az And­rássy úton, aztán be a volt balettintézet melletti utcá­ba - mert ott is van egy pa­lota, egy kapu, egy freskó, egy dombormű, amit muszáj megcsodálni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom