Somogyi Hírlap, 2017. november (28. évfolyam, 255-279. szám)

2017-11-23 / 273. szám

14. MEGYEI KÖRKÉP 2017. NOVEMBER 23., CSÜTÖRTÖK A Lyukas-dombon feltárt ős­embertelep a tudomány szá­mára is egy porral takart fe­jezet, pedig egy ilyen örök­ség európai színvonalú, ma­gas szakmai szinten tör­ténő, interaktív bemutatá­sa nemzeti, turisztikai érde­künk lenne. Bakos Péter, történész sonline@sonline.hu SIÓFOK-SÁGVÁR Talán kevesen tudják, de Európa legidősebb művészeti alkotása hazánk­ban, Tatán került elő. A „csu- rungaként” meghatározott, mamutfog lemezből csiszolt, vörös földfestékes, százezer éves lelet a túlélés feltételét jelentő zsákmányállat, a ma­mut megkülönböztetett tiszte­letének, egyben az elvont gon­dolkodás megjelenésének em­léke. A modern elme nem ke­rülte el a Kárpát-medencét sem, példa erre az istállóskői háromlyukú fuvola, a bodrog- keresztúri holdnaptár, a pilis­maród idolok és az országban egyedüli „kommandóbot” Ság- várról. Somogyiként szomorú­ak lehetünk, hogy a ságvári Lyukas-dombon feltárt ősem­bertelep a nagyközönség előtt lényegében ismeretlen, a tudo­mány számára pedig egy por­ral takart fejezet, aminek pon­tos helye már a szakemberek előtt sem ismert, azt benőtte a „dudva és muhar”. Pedig egy ilyen örökség európai színvo­nalú, magas szakmai szinten történő, interaktív bemutatá­sa nemzeti, turisztikai érde­künk lenne. Az idén tavasszal, május el­ső hetében Siófok körzetének régészeti terepbejárása során a kiliti Szőlőhegy utolsó por­táján érdeklődtem: nem jött-e elő a földből valami cserép. A telek tulajdonosa Potó Lász­ló, akinek másik, északabbra eső birtokán, 2000 szeptem­berének végén, a pince alapo­zásakor egy mamutagyar kan­dikált ki kétméteres mélység­ben a löszből. A mamutagyar nem a legelső lelet volt a telken. 1993-ban, amikor a ház alagso­rát építették, a csonttól mint­egy 18 méterre délre, ugyan­csak a sárga löszben, az utób­bival közel megegyező mély­ségben egy tűzrakó hely kör alakú, szenes nyoma rajzoló­dott ki. A tűzhely pont ott volt, ahová most a spájzajtó nyílik. A tábortűz körül nagy méretű, vastag falú csöves csontok, mi több, tizenöt-húsz darab, a pat­tintás alapjául szolgáló magkő, gyártási hulladék és kőeszköz volt szanaszét, köztük olyan éles is, hogy azzal - az elmesé­lés szerint - az ember meg tud­ta vágni a kezét. A felfedezők akkor ennek nem tulajdonítot­tak jelentőséget, az évekkel ké­sőbb kiszálló kaposvári régé­szek pedig nem szereztek pon­tos információkat a leletegyüt­tesről. A mamutagyar már ön­magában is különlegességnek számít. Sajnálatos, hogy akkor ez nem kapott hírértéket. Az ő­A Balaton környékén számos értékes régészeti lelőhely található, a nyáron Balatonszentgyörgynél végeztek hatalmas feltárást a régészek Illusztráció: Lang Róbert Potó László siófok-kiliti telkén egyszerre került elő tűzhely, állcsont és pattintott kőeszköz Fotó: MW Tíz-húszezer éves felső paleolit kori magkő és szilánk Fotó: MW sállatcsontot kiemelték, és töre­dezett állapotban a megyei mú­zeum raktárába tették. Termé­szettudományos vizsgálata is elmaradt. Maga a körülmény, hogy mind a három ténye­ző: tűzhely, csontok, kőeszkö­zök egy helyen, egy időben ad­va legyen, egészen rendkívüli, minthogy az emberi megtele­pedésre utal, mégpedig olyan­ra, amely az utolsó eljegesedés időszakában volt. Somogy lösz­dombjait ugyanis - melyekbe a tatárjárás idején a nép búvó- likakat vájt, másutt ferences szerzetesek, a barátok lakása­ként szolgált, később betyárok rejtekéül - a jégkorszak sze­lei formálták a nagy ősfolyók hordalékából. A mamutok pe­dig tíz-tizenkétezer éve tűn­tek el a Kárpát-medencéből, a leletek tehát - amennyiben a két jelenség rétegtanilag való­ban egy szinthez tartozik - leg­alább ilyen régiek. Elválásunk­kor megcsillant a remény, hogy talán még fellelhető valahol a házban egy-két ilyen kőeszköz. Az előkerült leletek önmagu­kért beszéltek. Jellegzetes felső paleolit, vagyis rétegtanilag az őskőkor felső, fiatalabb rétegé­be tartozó iparának, kőeszköz­készítésének emlékei. A fiatalt úgy kell értenünk, hogy körül­belül tíz-húszezer évesek. Egy nagyobb, gumókérget eltávolító szilánkról és égy marok nagy­ságú, hengeres magkőről (nuc­leus), amiről a szilánkokat két különböző irányból választot­ták le. Először tehát a nyers­anyagtömböt megtisztították külső burkától, vagyis előké­szítették magát a kővelőt, majd eszközkészítéshez fogtak. Kü­lönlegessége a magkőnek, hogy pereme több esetben 90° körü­li szöget zár be. Ez - jelenlegi ismereteink szerint - csak ké­sőbb, hozzánk közelebbi idő­ben, a mezolitikumtól, azaz a középső kőkortól fordul elő, s ott már közvetett ütéstechnika eredménye. A nyersanyag for­rása egyelőre ismeretlen, talán a Zempléni-hegységből szár­Jellegzetes, a fel­ső paleolit korból fennmaradt cson­tok kerültek elő a kiliti hely földjéből mazik. Annyi bizonyos, hogy tűzkőről van szó, amit a vulká­ni tevékenység után feltörő hő­források évmilliókkal koráb­ban átkovásítottak. Nem min­dennapi tárgyak a kredencből. A Potó család éléskamrájában, az ajtó mögött, valóban az utol­só eljegesedés tarándszarvas­csordákkal vonuló vadászai, a Ságváron kétszer is megtelepe­dett gravettik rejtőztek, s most én is találkozhattam velük. Legutóbbi látogatásomkor, amikor az előkerülés helyét, körülményeit tisztáztuk, egy helyen a löszből mintát vettem. Potó László telke, távol a hangos s egyre hangosabb, kultúrától elrugaszkodott emberi civilizá­ciótól, a fűtenger tücsökzenéjé­ben a nyugalom szigetévé vált. A naplementében gyönyörköd­be arra is gondolhattunk, évez­redekkel ezelőtt ugyanígy tet­tek a gravettik is, akik a vadá­szatból haza térve szállásukon megpihentek. Innen, Külső-So- mogy utolsó, legkeletibb domb­jának teraszáról szemmel tart­hatták a Mezőföldre északról érkező réncsordákat. A Balaton csodálatos, arany­ló panorámája tárult eléjük is, hiszen a „szent víz”, ahogy Ady nevezte, akkor már léte­zett, igaz, nem a mai formájá­ban. Tavunk a közhiedelemmel ellentétben nem a Pannon-ten­ger maradványa, hanem egy tizennyolc- húszon kétezer év­vel ezelőtt történt, időben hosz- szan elhúzódó vetődés, süllye­dés eredménye. A Siófoknál túlfolyó, eredetileg több tavacs­kából álló füzérrel együtt há­rom ökológiai fülke, niche ta­lálkozott itt, ami ide vonzotta az állatokat, s nyomukban - a biológiai sokszínűségnek kö­szönhetően - magát az embert is. A hegység - mely az ember­nek nyersanyagforrása volt -, a dús legelőket adó síkság és az életadó víz. Ez játszhatta a szerepet a települési hely kivá­lasztásában. A Balaton együtt született, s elválaszthatatlanul együtt nőtt, alakult á pleiszto­cén (jelenhez közeli) és a holo- cén, jelenkor emberével. A gravettik és domesztikált kutyák esete a nyelvcsaládokkal Mi is az a gravetti kultúra pontosan? Ma a régészet és a nyelvé­szet segítségével a szakem­berek már arra tesznek kísér­letet, hogy a nagy nyelvcsalá­dok őstörténetét megpróbál­ják az őskőkor végéig vissza­vezetni. A régészeti szakiroda- lomban már entitásról esik szó, ami több a régészeti kultúra fo­galmánál, ez már népi-nyelvi azonosságot is feltételez. Ilyen entitás, népi-nyelvi közösség a tarándszarvasok vonulásával együtt vándorló gravetti, ami­nek nyílt színi telephelyét, ka­vicson alapuló eszközkészíté­sének emlékeit Ságváron fel­tárták. A település egy kultúra névadója lett, amit angol alak­ban is használnak: ságvárian. A világtörténelemben, körülbe­lül húszezer éve kötött szövet­séget a kutya és az ember őse. Szibériában élő nyelvrokona­ink, a szamojédek életmódja sokban közelít az első szarvas­vadászokéhoz, a szintén urá­li nyelvcsaládba tartozó szá­rúik - ismertebb nevükön lap­pok - a mai napig vándorolnak szelíddé vált rénjeikkel. Utóbbi­ak a kutyát a moldvai csángók­hoz hasonlóan kucsának neve­zik. Olyan szóval van tehát dol­gunk, ami a világ több, különbö­ző nyelvcsaládhoz tartozó nyel­vében megtalálható. A szó igen ősi eredetű, nyilvánvalóan a do- mesztikálással egyidős. A ku­tya együtt vándorolt gazdájával, mint a pásztorral a bundája, és így könnyen vált vándorszóvá. A felső paleolitikum legfonto­sabb régészeti kultúrája, régé­szeti korszaka Európában, amit az úgynevezett gravetti nyílhegy jellemez. Egyes kutatók szerint ez egy kőből pattintott nyílhegy­típus, de néhány kutató nem tartja bizonyíthatónak, hogy eze­ket a hegyeket valóban nyílhegy­ként használták. A kultúra va­dászai és gyűjtögetői nyomot hagytak Európa egymástól távol eső vidékein (a mai Franciaor­szág, Dél-Németország, Auszt­ria, Csehország, Lengyelország és Ukrajna területein). A gra- vettilelőhelyek keltezése mint­egy 25-31 ezer évvel ezelőttre esik. A vadászzsákmányt főleg farkas, rénszarvas, mezei nyúl, sarki rókák csontleletei jellem­zik. A kisebb állatok aránya a zsákmányon belül jelentős volt. A gravetti kultúra embere Ke­let-Európábán elsősorban ma­mutra, Közép-Európában pedig elsősorban rénszarvasra vadá­szott. (Wikipédia) Kevés médiafigyelmet kaptak a Kintiben előkerült, tíz-húszezer éves leletek Árulkodó csontok a tűzhelynél: a gravettik már a spájzban vannak

Next

/
Oldalképek
Tartalom