Somogyi Hírlap, 2017. október (28. évfolyam, 230-254. szám)
2017-10-30 / 253. szám
fi MEGYEI KÖRKÉP 2017. OKTÓBER 30., HÉTFŐ M > ■ Zarándok a híres fésűkagylónál Egy elfáradt utazó elfáradt lábbelije, valahol féltávnál Santiago felé A negyven fokos forróságban is jól látszott az irány és a cél is A nehezebb terepet választották Lépésről lépésre találtak egymásra a hosszú zarándoklat alatt a Szent Jakab-úton Ha összeérnek a lelkek, nincs teljesíthetetlen a test számára Kaszás Hajnalka és Gyenesei István az El Camino tizenegyedik napján érkezett Santiago del Compostela székesegyházához Fotók: Gy. I. Akik hasonló kihívásra már legalább egyszer elszánták magukat, azt mondják: önmagunkat keressük az ilyen utak során. Amikor lépésről lépésre csakis magunkra számíthatunk, van esélyünk megtalálni, hova tartunk, vagy legalább azt: honnan is jöttünk valójában. Szűcs Tibor tibor.szucs@mediaworks.hu KAPOSVÁR, SANTIAGO A zarándoklat leggyakrabban magányos műfaj. Az acélos akarat, az én erejének próbája. Ehhez képest Kaszás Hajnalka és Gyenesei István „jól megfontolt szándékkal” indultak együtt útra a híres Szent Jakab zarándoklatra, hogy megjárva saját El Ca- minójukat, rájöjjenek: létezik-e együtt a megkezdett folytonosság. Választ kaptak, talán sokkal többet is ennél - állították mindketten már otthonukban, miközben e csodálatos felfedezésről készült, a nagyközönség számára is megosztani kívánt élmény fotóit rendezgették. Persze, a zarándoklatok nem egyformák. Háromszázharminc kilométert tettek meg tizenegy nap alatt, észak Spanyolországban, Leontól Szent Jakab, azaz a Jakab próféta földi maradványait őrző székes- egyházig, amely Santiago de Compostela városában áll. Mehettek volna a hosszabb úton, vagy éppenséggel a veszélyekkel, kiszámíthatatlansággal inkább terhelt portugál úton is, de nekik ez a tizenegy nap elégséges volt válaszaik, közös útjuk, vagy ahogy mondják, s a kormányhivatal galériájában hétfőn megnyíló kiállításuk meghívójában is olvasható: a „mi utunk” megtalálásához. Ahogy mesélnek a hol negyven fokos forrósággal, hol kíméletlen zivatarokkal nehezített próbatételről, nem az elnyűtt utazók fáradsága jut eszükbe elsőként, hanem sokkal inkább azé az eddig felfedezetlen élményé, ahogyan a két lélek végül összeért. Nem teljesítménytúrát, erőpróbát, régóta bakancslistára vett, kipipálandó feladatot szerettek volna teljesíteni, hanem olyan közös élményben akartak tovább kovácsolódni, ahol nincs rohanás, nem kell autópályákon száguldani, nagyvárosokban tömegekkel sodródni, rohanni egyik múzeumból egy másik világhíres látnivalóig. Azt vették ugyanis észre magukon és kapcsolatukon, hogy nem hagytak időt bizonyos élmények, történések leülepedésére és arra, hogy a valóban fontos érzések átlényegüljenek bennük. Ezek után szinte egyszerre mondták ki - mesélik ezt is - , hogy induljanak el az El Caminón, és jussanak valahova... Még áprilisban, Budapesten kiváltott zarándok útlevelüket lapozgatva egyértelműen kiderül: nem a zarándokszállások (alber- gue-k) és kötelezően letudni kény- szerített távok határozták meg lépteiket. Megfontolt erőbeosztásról és tervezésről tanúskodva, sehol egy ránc, egy komoly gyűrődés a színes pecsétek között. A június 19- én indult „lélekfürösztésük” ötödik, hatodik napján érezték úgy, hogy már nincs is rajtuk a 10-12 kilós hátizsákjuk. Bár nem fogták egymás kezét, és hol az egyikük lépett pár méterrel előrébb, hol a másik haladt elől, valahol mégis összeértek, érezték az összetartozásukat a legmeredekebb emelkedők után, a tátongó mélység fölé jutva, a fák nélküli síkságon, és a hűvös sziklák árnyékában egyaránt. Közös vállalásuk olyan jól sikerült, hogy egyik alkalommal az az napra tervezett harminchárom kilométert túllépve a maratoni negyvenkét kilométert is elhagyták pár száz méterrel. Ehhez arra is szükség volt, hogy reggelente hajnalban keljenek, s habár hat óra előtt a zarándokszálláson fényt nem gyújthattak, vállalták, hogy fejlámpáik fénye mellett készülődjenek és induljanak útnak. így minden reggel már az úton találta őket a csodálatos napfelkelte. A Szent Jakab zarándokút ezer éves történetének jelentőségét a modern kor embere éppúgy érzi, mint a közép- ~ kor zarándokai, akik - ha hin- ni lehet a történetíróknak - többen voltak a maiaknál, pedig napjainkban évente 150 ezren mennek el Santiago de Compostela székesegyházába. Igaz, többségük csak a „kötelező” utolsó 100 kilométert teszi meg. István és Hajnalka ebben az évben a 261. és 262. magyarként lettek az apostoli oklevél büszke tulajdonosai. Egyetértenek abban is, hogy útjuk különös szimbolikája az életnek, ahol mindenkinek megvan a maga útja. Néha találkozunk, aztán elválunk egymástól, s ha a sors úgy akarja rátalálunk azokra, akikkel célba érhetünk. - A Camino spiritu- alitása ott van minden zarándokban - idézték fel, mint ahogyan azt is: úgy érzik, igazából minden fejben dőlt el a 330 kilométer során. Lehetett tűző nap, vagy szakadó eső, jöhetett bármi nehézség, váratlan kihívás, mivel a lelkűk egymást erősítve bírta, a testük engedelmeskedett. Tizenegy nap elegendő volt rá, hogy megtalálják a közös útjukat Egyszer eltévedtek a felkészülés során Aki egy kicsit is ismeri Gyenesei Istvánt, tudhatja, hogy nem afféle forrófejű közösségteremtő, sokkal inkább hisz az elvégzett munkában, mint a vakszerencsében. A nehezebb, de jóval természetközelibb és vad- regényesebb útvonalat tudatosan választották, ami néhány plusz kilométert jelentett az El Caminón. A 40 kilométer többlet azonban nem okozott valós fizikai akadályt. Páros felkészülésük alatt, amit éppen március 15-én kezdtek meg, körbejárták, körbe túrázták egész Kaposvárt. Megjárták mind a hét dombot, s a megyeszékhely környékének gyönyörű útvonalait. A Szentbalázs-Taszár-Gödre közötti erdőben egyszer el is tévedtek, és csak késő éjszaka leltek rá a helyes útra. Az El Cami- nóra való felkészülés során végül 500 kilométert gyalogoltak. Ennek során jöttek rá, melyik a legjobb túracipő, hogyan és mit érdemes a hátizsákba csomagolni. Később, az úton a közös ritmus is megvolt az első méterektől kezdve. Csak tartani kellett, tovább, egymással... A szűkösebb zarándokszálláson sem volt probléma az alvással Semmi szükség nem volt a füldugókra A zarándokszállásokat úgy alakították ki, hogy néha negyven nő és férfi is aludt az emeletes ágyakon egy-egy hálóteremben, azaz közös légtérben. Az első hallásra elég véleményesnek tűnő, évtizedekkel ezelőtti kollégiumszobákat idéző hangulatra jó előre figyelmeztették a tapasztalt zarándokok Hajnalkát és Istvánt, mégsem kellett aggódniuk. - Az első éjszaka még használtuk a jó előre beszerzett füldugót, de valójában egyáltalán nem zavart minket senki az alvásban- mesélték. - Annyira fáradt volt mindenki, hogy a pihenés töltötte ki a rendelkezésre álló időt. Bosszankodni sem volt miért, olyan tapintattal voltak egymás iránt az emberek. Mint mondták, az sem elképzelhetetlen, hogy hamarosan újra elindulnak az El Caminóra, esetleg egy hosszabb útvonalat választva. Hangulatos élménybeszámolóiknak köszönhetően előfordulhat, hogy családjuk egy-egy tizenéves tagja is velük tart, tovább erősítve a generációs kötelékeket.
