Somogyi Hírlap, 2017. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 37. szám
g INTERJÚ 2017. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT Nem engedi, hogy a pásztorművészet feledésbe, merüljön, A művész Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől vette át a Népművészet Mestere díjat Fotók: MTI Kovács Zoltán negyvenéves elmúlt, amikor elkezdett a pásztorvilág már csak gyűjteményekben fellelhető tárgyi emlékei iránt érdeklődni. Múzeumokba járt, hogy megismerhesse és megtanulja az egykori faragópásztorok minden titkát. Az elmúlt három évtizedben tudását is művészi szintre csiszolta. Mesteri darabjait és elkötelezett munkáját a népművészeti Kossuth-díjnak is nevezett, Népművészet Mestere címmel ismerték el. Fábos Erika- A legrangosabb népművészeti elismerést vehette át augusztus 20-án. Hogyan kezdett el foglalkozni a faragással?- Mindig szerettem művészi alkotótevékenységgel eltölteni a szabadidőmet. Kezdetben a rajz és a szobrászat volt, ami lekötött. Nemes anyagokból, márványból, vörösrézből, rozsdamentes acélból is készítettem szobrokat, főleg modern alkotásokat, már megyei és országos kiállításokon szerepeltem velük sikerrel, amikor 1986-ban elkezdtem a népművészet iránt érdeklődni. Mivel élő alkotóval nem találkozhattam már, amikor csak tehettem, a Déri Múzeumba járkáltam, hogy minél jobban megismerjem ezt a világot. Lenyűgözve álltam Király Zsiga munkái előtt, aki a dunántúli pásztor- művészet kiemelkedő mestere volt az 1800-as évek közepén, de még száz év múlva is éltek a mintái, olyan hatása volt. Én is fával kezdtem, azt faragtam, és az első munkám, amire már büszke is voltam, egy tükrös volt, amit a feleségemnek készítettem ajándékba. Ez egy spanyolviasz berakásos technikával, somogyi mintával készült darab volt, ami a legnehezebb technikának számít.- A minták vagy a technika miatt?- Mindkettő miatt. A somogyi egy nagyon gazdag és sűrű díszítést jelent, a spanyolviaszos technika pedig azt, hogy a kifaragott egy-két milliméteres mélyedésekbe olvasztjuk bele a viaszt, hogy kitöltsük a különböző színekkel. Az enyém piros és fekete volt. Ez egy aprólékos munka, nagyon pontosan kell dolgozni vele ahhoz, hogy valóban szép legyen. Amikor elkészül, úgy néz ki, mintha festve volna, pedig a faragásokat viaszoljuk tökéletesen egyenletesre.- Negyvenéves elmúlt már akkor. Volt valami családi emlék, ami előjött, vagy miért fordult erre az érdeklődése?- Vasutascsaládból származom, tehát ilyen munkát sajnos sosem láttam a szűk környezetemben, de a püspökladányi gyerekkori élmények között voltak azért olyan valódi alföldi emlékek, amelyeket vissza tudtam idézni. Például a kanász és a gulyás dallamait, amiket akkor fújtak, amikor hajtották ki az állatokat. Volt egy pásztor, aki tanyáról hordott be tejet, tojást, sajtot, túrót eladni, és mondta, hogy szüksége lenne egy bojtárra, engem választott. Ötéves lehettem. Aztán városi ember lett belőlem, igaz, de a népzene mindig érdekelt. A feleségem gyönyörűen citerázott és tojásfestéssel foglalkozott, tehát ott volt körülöttem élőben is ez a hangulat, de fiatalon valahogy a modern művészet foglalkoztatott. Amikor viszont elkezdtem komolyabban megismerni a pásztorművészetet, olyannyira lenyűgözött, hogy hiába volt húszéves múltam a szobrászatban, el sem tudtam képzelni, hogy ne azzal foglalkozzam. A Déri Múzeum után más kiállításokat kerestem, a Néprajzi Múzeumba kezdtem járni, Erdélybe utaztam, és bejártam a Dunántúlt is. Minden szabadidőmben megszállottan mentem, mert eredeti tárgyakon akartam látni ezt a munkát. Nem volt kitől átvennem már, de úgy éreztem, megszégyeníteném ezt a művészetet, ha nem az eredetit csinálnám, hanem valami giccset gyártanék.- Mikor lett ez több, mint hobbi?- Mindig több volt, de nagyon sokáig mégis csak szabadidős tevékenység lehetett. Csak nyugdíj után kezdtem kizárólag ezzel foglalkozni. Nem ebből, hanem ezért éltem - ezt szoktam mondani. Megélni ugyanis nem lehetett volna belőle, tehát dolgoztam gépészként rendes munkaidőben, amikor pedig ráértem, tükrösöket, beretvatokokat, gyufatartókat készítettem, amilyeneket a pásztorok a tarisznyájukban hordtak. Aztán egy helyi kiállításon Béres András, a téma jeles kutatója biztatott, hogy próbáljam meg a pásztorművészet egy másik ágát, a szarufaragást is, ami szintén nagyon aprólékos, nagy precizitást igényel. Megfogadtam a tanácsát, és sok szaru fűszertartót, ivótülköt és kürtöt zsű- riztettem. Ennek köszönhetően egyben kaptam meg a fa és szarufaragó népi iparművészi c í - met 1994-ben. A magyar nyelvterületen fellelhető pásztorstílusokat pedig elkezdtem alaposan kutatni.- Egy kürt mintájából ránézésre meg lehet mondani, hogy honnan származik?- Szinte teljesen pontosan. Ez a hagyományos pásztorművészet egyik legjellemzőbb ága. Két nagy stílusát különböztetjük meg, az egyik a Felső-Tisza vidékére, a másik a Dunántúlra jellemző, és ezeken belül is vannak jellegzetes, egymástól nagyon jól megkülönböztethető motívumok. A Hortobágyon például ritkábban díszítettek, puritánabb minták voltak és a napmotívum sokféleképpen megjelenik. Az erdélyit a geometrikus mintákról lehet megismerni. A felvidékit a szalagos díszítésről és a sok virágról. A Dunántúlon már inkább faragtak, mint karcoltak, emberábrázolás is van a faragásokon, és az sokkal sűrűbben kidolgozott munka volt. Közülük is Somogybán a szegfűk, Zalában az életfák az árulkodó- ak. A Felső-Tisza vidékén a tulipán volt a jellegzetes, és az, hogy ott sárgáztak is.- A sárgázás mit jelent?- A karcolt minták színezése, pásztoraranyozásnak vagy parasztaranyozásnak is mondjuk. Tömény salétromsavval érjük el ezt az aranysárga színt. Régen is így csinálták. Csak természetes anyagot használtak: viaszt, kalapzsírt, pipamocskot. A színezéssel rajzolódtak láthatóvá a karcolt minták, ez a legutolsó munkafolyamat.- Mi az első?- A szarv kiválasztása. Minél tisztább, fehérebb színű és egyenletesebb, annál jobb, fontos, hogy szép szaruránövés legyen rajta, azt lehet jól karcolni. A legmunkásabb és legnagyobb becsben tartott faragások mindig a kürtökre készültek. A szarut először mindig kifőzzük, hogy zsírtalan legyen, és fertőtlenítjük. Ezt követi a darabolás és a csiszolás, ami még mindig előkészítés. A finomcsiszolás már egy aprólékosabb művelet, ezzel a munkafolyamattal nyeri el a tülök bársonyos simaságát és fényét. Ezután jöhet a minták rajzolása és karcolása, majd kikenjük a mintákat viasszal, vagy amivel színezni szeretnénk. A legvégén pedig a sárgázás következik.- Ez mennyi idő?- Az a szarv nagyságától és a mintától függ, egy hortobágyit egy hét, egy somogyit két-há- rom hétig is eltart elkészíteni, ha mondjuk egy hatvancentis szarukürtről beszélünk.- Gondolom, ezt ma már nem használják az eredeti funkciójában.- Dehogynem! Igaz, nem az a jellemző, de több népzenésznek is dolgoztam, sőt egy ka- zah népi együttes is rendelt tőlem három kürtöt nem olya'n rég. Agócs Gergelynek is készítettem hangolt kürtöt, csodálatos dallamokat tud kifújni belőle. Szarukürt: hatalmi jelvényből munkaeszköz A tülök és a kürt már a honfoglalás korában, nomád őseink hatalmi jelvénye, harceszköze és az állattartásban dolgozók jelzőeszköze is volt. Egy-egy gazdagon díszített tülök vagy kürt fejedelmek jelképe lehetett. A hadaikat alkotó könnyűlovas lovas íjász csapatok gyors, fordulé- kony manővereit a hadvezérek kürtjelekkel irányították, nemcsak a harcosokat, de a lovakat is. Később, a letelepedés után kiszorították a fémből készült jelzőkürtök, így a szarukürt a pásztorkodő állattartást végzők munkaeszköze maradt. A díszes botok, juhászkampók az ünnepi viselet tartozékai is lettek. Elterjedésüket segítette, hogy ezek a tárgyak a pásztortársadalom szimbólumává is váltak. Éppen ezért kezdték egyre aprólékosabban kidolgozva, tájegységre vagy teljesen személyre szólóan díszíteni.- Nehéz megszólaltatni?- Megszólaltatni még talán nem. A tülökfújás alapja, hogy a tüdőnkből a pofazacskónkba áramoltatott levegővel fújjuk a tülköt, de sosem erőből, és az enyhén ösz- szeszorított ajkaink közül rezeg- tetve fújjuk a levegőt Mindegyiket kicsit másként kell, hiszen nincs két egyforma. Dallamokat fújni, játszani rajta, az már sokkal nehezebb. Agócs Gergely például Pál Pista bácsitól tanulta, aki még pásztorcsaládból származott és maga készítette a furulyáit- De ezeket a csodálatosan kidolgozott darabokat ma már csak díszként használják, nem?- Következetesen azon igyekezem, hogy ne csak dísz legyen. A pásztorok is főleg használatra készítették a faragásokat, csak egy-egy díszesebb darabot az ünnepre. Praktikus emberek voltak, haszontalanul nem faragtak, arra sajnálták volna az időt, pedig volt nekik elég. Én is csinálok cukortartókat, teásdobozt, sótartót, hogy ne csak a polcon legyen, amit csinálok, hanem kézbe vegyék, örömüket is leljék benne az emberek. Azt tartom, hogy legjobban úgy tud életben maradni minden, ha része a mindennapoknak, és nagyon örülnék, ha hozzájárulhatnék, hogy ez a sok csodálatos motívum és formakincs az én munkámnak köszönhetően esetleg egy-két évtizeddel még tovább fennmaradhasson.- És utána? Jönnek tanulni magától?- Akad néhány tanítvány. Fiatalos negyvenesek és még fiatalabbak is. Örülök, ha látom, lesz, aki még utánam is folytatja majd, úgyhogy nagy örömmel és szeretettel adom át, amit megtanultam az évtizedek alatt. Névjegy: KOVÁCS ZOLTÁN 1945-ben született Püspökladányban. 1962- ben végzett a Gépipari Technikumban, Debrecenben. 1963- 2001-ig a csapágyiparban dolgozott. 2000-ben Mesterremek díjban részesült. A faragó szakág legrangosabb fóruma az Id. Kapoli Antal pályázat, ezen 2001-ben és 2004-ben III. díjat, 2007- ben I. díjat, 2013-ban nagydíjat kapott. A Magyar Kézműves Remek pályázaton 2012-ben kiemelt díjat kapott. Több hazai és külföldi kiállításon szerepeltek a munkái. 2017. augusztus 20-án a Népművészet Mestere elismerést vehette át.
