Somogyi Hírlap, 2017. augusztus (28. évfolyam, 177-203. szám)
2017-08-26 / 199. szám
12 TÖRTÉNELEM 2017. AUGUSZTUS 26., SZOMBAT A román delegáció vezetője elájult a döntés hallatán Hetvenhét éves ) diplomáciai siker Mozgósított magyar katonák Rakamazon 1940 júniusában - Magyarország demonstrálta, hogy felkészült a Románia ellen indítandó háborúra Fotó: archív Rengeteg írást és fényképet ajánlottak fel KUTATÁS - Már lenyűgöző eredményeink vannak - mondta Köő Artúr történész a Trianon Múzeum 23 óra 59 perc kutatóprogramjáról, amelyben azokat a még élő személyeket keresik, akik szemtanúi voltak az 1938-as és 1940-es revíziós eseményeknek. Nagyjából száz lehetséges interjúalannyal számolnak, ebből majdnem húsz interjút el is készítettek, sok száz fényképet gyűjtöttek ösz- sze és rengeteg visszaemlékezést meg naplórészletet is találtak. Az erdélyi felvételeken arra is lehetőségük volt, hogy egyszerre szólaltassanak meg több olyan embert, akik ugyanazon a településen éltek a magyar csapatok bevonulásakor. - Jól nyomon követhettük az interjúk során, hogy mennyire másképpen gondolnak visz- sza emberek ugyanarra az eseményre - részletezte. - A begyűjtött visszaemlékezések és naplórészletek alapján feltérképezhető, miképpen élte meg az erdélyi magyar lakosság a román uralom alatt eltöltött 22 évet, és az is, mit jelentett a magyar léleknek a revízió. A naplórészletekből kiderül, hogyan élték meg a bevonulást Egy példát is idézett a kutatási vezető.- Utczás György visszaemlékezésében, amelyet fia juttatott el a múzeumnak, ezt írja a magyar honvédek bevonulását követő időszakról: „Akkor és ott éreztem magam hét és fél évesen először büszkén, boldogan és felszabadultan magyarnak. Nem kellett magamba fojtani érzéseimet, magyarságomat, nem kellett már eltűrnöm a román gyerekek gúnyolódását és mocskolódását. Olyan élmény volt ez egy második elemibe készülő gyermek számára, amely hovatartozását egy egész életre meghatározta.” Továbbra is várják a visz- szaemlékezők jelentkezését, vagy azokat, akik birtokában vannak ebből az időszakból származó dokumentumnak. A múzeum telefonszáma 0620/912 7443, de lehet jelentkezni Köő Artúr kutatónál is a koo.artur@gmail.com e-mail címen. P. T. Az elmúlt száz év egyik legjelentősebb külpolitikai sikere volt Magyarországnak a második bécsi döntés, amelynek ereményeképpen visszacsatolták hazánkhoz a Trianonban elvett erdélyi magyar területek jelentős részét. Pataki Tamás kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu REVÍZIÓ Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter és Hóry András varsói nagykövet, egyszóval a magyar politika titánjai küzdöttek Erdélyért, 1940-ben éppen a bécsi Belvedere palota aranytermében. Küzdelmük nem volt meddő, mert amikor az olasz-német döntőbíróság nyilvánosságra hozta az új határokat bemutató térképet, Mihai Manoilescu román külügyminiszter elájult, a magyarok pedig alig tudták leplezni örömüket. Az augusztus 30-án, 15 órakor kihirdetett döntés 43 000 négyzetkilométert juttatott vissza Magyar- országnak - a Trianonban elcsatolt 102 813 négyzetkilométerből -, benne Nagyváradot, az észak-erdélyi sávot és Kolozsvárt az egész Székelyfölddel együtt. Noha 1,3 millió magyar visszakerült az anyaországhoz, 400 000 honfitársunk még így is Dél-Erdély- ben maradt. Csáky István gróf (1894- 1941) az Imrédy-, majd a második Teleki-kormány külügyminisztere a Felvidéket visszajuttató első bécsi döntés munkájában is részt vett. Hóry András (1883-1971) volt bukaresti követségi titkár a Balkánt megjárt, az ottani észjárást jól ismerő diplomata volt. Erdély magyarlakta részeinek visszaszerzéséért (is) sokáig küzdött Magyarország, hiszen Trianon óta - bár eleinte rejtetten - a revízió célja vezérelte a magyar külpolitikát, 1927 után már nyíltan és elszántan próbálták békés, de ha kell, katonai akcióval elérni a határmódosítást. Erre már volt is példa, hiszen Teleki Pál Berlin jóváhagyása nélkül is elhatározta, hogy vissza kell foglalni Kárpátalját, és meg is tették 1939. március 15 és 18. között - a németek végül utólag beleegyeztek az akcióba. Németország a délkelet-európai békét akarta fenntartani, ezért idegenkedett a magyar revíziós törekvésektől. Románia és Magyarország között sajtóháború dúlt, az idegeket végletekig felcsigázta a puskaporos hangulat. Teleki ki akart csikarni egy olyan megállapodást, amelyet mindkét fél elfogad és a nagyobb államok garantálnak, Csákyval együtt a németeknek és olaszoknak folyton azt bizonygatta, hogy ha kell, Magyarország egyoldalúan megtámadja Romániát. Augusztus közepén, az Al-Duna menti szörényvá- ri tárgyalásokon a Hóry András vezette delegáció nem tudott megállapodni a románokkal, hiszen ők csak lakosság- cseréről voltak hajlandók tárgyalni, vagy egy jelentéktelen határ menti sáv átadásáról. Az egyeztetések augusztus 24-én megszakadtak, mindkét ország mozgósított. Hogyan lehetett mégis revízió? Hitler ellenzett minden olyan lépést, amely a térség stabilitását, illetve ezen keresztül esetleg a romániai olaj Németországba szállítását veszélyeztethette volna. Románia 1939-ben olajpaktumot kötött a németekkel, és egyre inkább a tengelyhatalmakhoz közeledett. A diktátor döntésében közrejátszhatott az, hogy a Szovjetunió sikeresen visz- szaszerezte Besszarábiát és Észak-Bukovinát, utána állandóan tüzelte a magyarokat is egy katonai beavatkozásra, ráadásul a Baltikumba is bevonult. Hogy elkerüljék a fegyveres konfliktust, Hitler németolasz döntőbíráskodást ajánlott. A román és a magyar delegáció Bécsbe érkezve megtudta, hogy feltétel nélkül el kell fogadniuk a döntést. Czettler Antal történész szerint a kiváló földrajztudós, Teleki által vezetett magyar küldöttség jobban felkészült a tárgyalásokra néprajzi, statisztikai és gazdasági adatokkal, mint a máskor kiválóan tevékenykedő román diplomaták. Macartney angol történész úgy értékeli, hogy „a magyarok Hitler halántékának szegezték a pisztolyt”, a nemzetközi térben viszonylag erőtlen Magyarország fegyveres akcióval való fenyegetései, a Führer által vélt vagy valós szovjet veszélytől való félelem arra kényszerítették az 1940- ben legyőzhetetlennek tűnő német vezért, hogy román védencei rovására és a magyarok javára döntsön, akikben igazán sohasem bízhatott. Újratemetés: konferencia és emléknap Kenderesen ÉVFORDULÓ Horthy Miklós kormányzó újratemetésének 24. évfordulójáról emlékeznek meg szeptember 2-án Kenderesen. A rendezvény délelőtt 10 órakor ökumenikus istentisztelettel kezdődik a református templomban. Ezután emléktáblát avatnak Makra Endre, a kormányzó egykori testőre tiszteletére a Horthy-kastély főbejáratával szemben. Délután konferenciát szerveznek Horthy Miklósról és koráról, amelyen öt történész tart előadást, többek között a 3. otrantói ütközetről. Az eseményt a város önkormányzata és a Horthy Miklós Emlékére Alapítvány szervezi. A kormányzó 1957. február 9-én hunyt el a portugáliai Estorilban, a családja szerint nagyon megviselte az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc iszonyú eltiprása. Lisszabonban hántolták el, noha végakarata szerint magyar földben akart nyugodni. Ez végül teljesült is: Horthy Miklós földi maradványait 1993. szeptember 4-én temették el újra a ken- deresi családi kriptába, a temetésen csaknem százezren vettek részt. A hazahozatalt a Magyar Tengerészek Egyesülete kezdeményezte, Szi- mon Miklós hosszújáratú tengerészkapitány, vitéz Dávid- házy András és vitéz luba Ferenc kapitányok, valamint Kéri Kálmán, az I. magyar hadsereg egykori vezérkari főnöke, aki nyugalmazott tábornokként és MDF-képviselő- ként az Országgyűlés korelnöke volt. Horthy Istvánná Edelsheim Gyulai Ilona grófnő, a kormányzó menye több alkalommal nyilvánosan hangsúlyozta, hogy apósa óhaját teljesíti segítőtársaival és a többi családtaggal együtt. Az újratemetésen magánemberként részt vett az akkori kormánytagok népes csapata: Boross Péter belügy-, Für Lajos honvédelmi, Surján László egészségügyi, Balsai István igazságügyi, Kádár Béla gazdasági, Szabó Tamás privatizációs, Nagy Ferenc József mezőgazdasági, Kiss Gyula munkaügyi miniszter. Az ekkor már nagybeteg Antall József miniszterelnököt a családtagjai képviselték. P. T. Teleki Pál miniszterelnök intelmei A Bécsből hazatért magyar küldöttséget óriási ünneplő tömeg fogadta a Keleti pályaudvaron. Teleki miniszterelnök higgadt beszédében mindenkit arra figyelmeztetett, hogy a revízióval egy lehetőséget és egy feladatot kapott az ország: „Vigyázzon (a nemzet) minden tagja, és minden egyes tagja érezze át azt, hogy az egész magyar nemzetért felelős. Minden egyes embernek a cselekedetétől függ az, hogy megtartsuk és felvirágoztassuk-e azt, amit mostan kiverekedtünk. Ennek az oroszlánrésze az én Csáky István barátomra esett” - mondta az emberek gyűrűjében. A Hídember sosem járt a hídon ALAPKŐ Százhetvenöt éve helyezte el József nádor a Lánchíd alapkövét, ám az állandó híd építését Széchenyi István gróf szorgalmazta, aki az egységes Budapestet képzelte el a modern Magyarország fővárosaként. A „legnagyobb magyart” személyes okok is késztették a Hídegylet 1832. évi megalapítására: 1820 telén, amikor apja temetésére igyekezett, a jégzajlás miatt nem tudott átkelni a folyón. Hatására az Országgyűlés az 1836. évi XXVI. törvénycikkben intézkedett „egy állandó hídnak Buda és Pest közötti építéséről”. A híd építése részvényes társaság feladata lett, a munkát országos küldöttség felügyelte. A testület elnökévé Széchenyit választották, aki csak a görög származású Sina György bankár anyagi és erkölcsi támogatását tudta megszerezni. Sina hívta Pestre William Tierney Clark angol mérnököt, akinek Marlow-ban, a Temze fölött ma is álló lánc- hídját Széchenyi és Andrássy György is megtekintette. Az építkezés vezetésére a tervező névrokonát, Adam Clarkot kérték fel. Az alapozáshoz cölöpsorral védett ideiglenes földgátat használtak, a pillérek és a hídfők helyéről kikotorták a kavicsot, a közöket vízzáró agyaggal töltötték ki, és leástak a teherbíró talajig. Az első cölöpöt 1840. július 28-án verték le, az alapkövet a pesti hídfő alapgödrében 1842. augusztus 24-én tette le ünnepélyesen az V. Ferdi- nánd királyt képviselő József nádor. A pillérek, hídfalak 1847 júliusára elkészültek. A vasöntvényeket és a láncokat Angliából rendelték, a láncokat úszóállványokról, a parton elhelyezett gőzgép, csigasorok és görgők segítségével emelték helyükre. 1848. július 18-án az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca leszakadt, magával ragadva a munkájúdat. A balesetben egy munkás meghalt, a munkát csónakból szemlélő Széchenyi maga is a Dunába esett, de szerencsésen ki tudott úszni a partra. A még átadás előtt lévő hídon 1849. január 1-jén haladt át az első kocsi: Bónis Sámuel országos biztos a koronát menekítette Debrecenbe. Néhány nappal később a kereszttartókra fektetett fapallókon 70 ezer osztrák katona és 270 ágyú kelt át Pestre azon a hídon, amelyet 1849 májusában, Buda ostromakor Hentzi tábornok utasítására fel akartak robbantani. A hidat 1849. november 20- án avatták fel. Széchenyi soha nem kelhetett át rajta, mert ekkorra a döblingi ideggyógyintézetbe került. P. T. Barabás Miklós festménye a Lánchíd alapkőletételéről Fotó: MW i. w
