Somogyi Hírlap, 2017. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
2017-02-04 / 30. szám
2017. FEBRUÁR 4., SZOMBAT RIPORT 11 Egyetlen ablaka a világra a televízió, pedig szívesen lenne fiatalok között „Ha sírni kell, hát sírni kell” „Mindennap belehalok, és minden reggel fölébredek. Belehalok abba, hogy ez történt, s hogy Virág nincs jobban. Az idő nem segít. Sem nekem, és azt hiszem, hogy a páromnak sem.” G. Juhász Judit judit.g.juhasz@mediaworks.hu KAPASZKODÓ Barabás Krisztináéit világa két éve, 2015. február 19-én dőlt össze, amikor a szülők elugrottak a boltba és nyolcadikos nagylányuk, Virág bement a fürdőszobába. Erdélybe készült, másnap indult volna az iskolával. Fél óra múlva hazaérve a szülők a riadt macskával találták szembe magukat; azonnal tudták, nagy a baj. Virág a fürdőkádban feküdt, eszméletlenül. A párás, ködös időben megfordult az áramlás a vízátfolyásos melegítőben és visszanyomta a fürdőszobába a szén-monoxidot. „Szén-mon- oxid-mérgezés, agykárosodás, sérültek az idegpályák, ráadásul nagy volt az esés” - sorolták az orvosok a felfoghatatlan szavakat. Éber kóma következett. Hetek teltek el, mire Virág újra képes volt érzékelni a világot maga körül. Március végén jelezte először, hogy ő is itt van. Előbb csak a szemével, aztán keze szorításával, majd már nyelni is tudott. Az intenzív osztály után hét hónapos rehabilitáció következett a Bethesdá- ban, előbb látványos fejlődés,, majd lassulás. „Amikor a gyerekeddel történik valami, a szereteted a tetőfokára hág, a hatalmába kerít, és azt mondod: most, ebben a minutában meghalnék, csak ő jobban legyen. Mi lesz vele nélkülünk?” Egyetlen ablak a világra Barabásék daruszentmikló- si> otthonában beszélgetünk. Virág a kerekes székből átkerült a heverőre, a tévét figyeli, egyetlen ablakát a világra. Van saját szobája, de a nappaliban jobb üldögélni, mert mellette, a konyhában van mozgás, itt tesz-vesz az édesanyja, és ide érkezik haza az apja is. A konyha ablakából rálátni az utcára, hófehér. A bokrok, a kert is, azt hinnéd, havazik, de csak a fák dobálják le a reggeli havat magukról. Az asztalon szörp, kétféle is, a szamócát választom, mellettem Virág édesanyja, Krisztina ül, néha egészen kicsivé görnyed, ahogy mesél.- A görcs egyetlen pillanatra sem hagy magamra - mondja. - Mindig velem van, és éjszaka is ott motoszkál bennem. Virág egy hosszú tanulási folyamat elején van, mihamarabb lábra kell állnia. Rettegek, hogy kifutunk az időből. Ötvenesek vagyunk már mindketten az apjával, bármikor beüthet valami, és akkor mi lesz vele? Egy asz- szisztensnőtől kérdeztem, még az elején, könnyebb lesz-e valaha. Ő mondta: eleinte a hullafáradtság, mint akit agyoncsaptak, úgy alszol. Aztán múlik az idő, és nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd, jön az állandó stressz és az álmatlanság. Hogy lesz-e kiút? Bízunk Virág és anyukája, Krisztina akkor mehetnek rehabilitációra, ha összegyűlik a rávaló „Ha a lányunk jobban lesz, akkor én is jobban leszek...” benne, hogy igen. Ha Virág jobban lesz, akkor én is jobban leszek. De addig nem pihenhetek. A Dunaferrnél, ahol Krisztina minőségi ellenőrként dolgozott, néhány hónapig elnézték, hogy betegállományban van, de aztán közölték, hogy fel kell venniük valakit a helyébe, mert a munkát muszáj elvégezni. Azóta az apa iskola-karbantartói fizetéséből, az anya emelt ápolási díjából és a kiemelt családi pótlékból élnek. Hazaérkezik Sándor, de máris iszkol kifelé a konyhából, nem akarja, hogy kérdezgessük. Virág mellé telepedik le a nappaliba. - Szerintem a nők, az anyák A féltés mindig bennem motoszkál bizakodóbbak, mint az apák, egy apa sötétebben éli meg az ilyen helyzeteket. Sokan mondták, hogy hasonló élethelyzetben az apukák gyakran kilépnek, mert nem tudnak megbirkózni a lelki teherrel. Inkább elmenekülnek, mert nem tudnak mit kezdeni vele. Nos, az én párom nem ilyen. Kettőnk helyett próbál dolgozni, hogy előteremtse azt,‘amit nagyon nehéz előteremteni - magyarázza Krisztina, mikor Sándorról kérdezem. „Megtanultam, ha sírni kell, hát sírni kell. Van, amikor lenyelem, visszatartom. Pesten, a villamoson is utolért, nem tudtam visszafojtani. De bárhol is történt meg, senki nem kérdezte, miért folynak a könnyeim.” A gyógyulás ára Két évvel a szén-monoxid-mér- gezés után Virág segítséggel már megtartja magát a lábán, és képes kimondani fontos szavakat, mint „enni”, „inni”, „mosdóba”. Édesanyja néha más szavait is megérti, de csak ő. A 16 éves Virágnak most az a dolga, hogy újratanulja mindazt, amit a baleset kitörölt a zsi- gereiből. Mindehhez idő, rengeteg idő kell. Meg hit a job- bulásban, erő a kínok elviseléséhez, és pénz. Aztán megint idő, türelem és pénz. És bátorság Virágnak, hogy újra meg újra nekifusson a hét próbának; szüleinek pedig erő, hogy mindezt százszor, ezerszer is végigcsinálják gyermekükkel. Virágnak segíteni kell az öltözködésben, mozgásban, evésben, mosakodásban. Olvasni már bír, igaz, csak a nagyobb betűket, és hamar elfárad, mert a látóidegei is megsérültek. Anyukája azt mondja, mozgásával és a beszédével együtt a látása is javulhat egyszer. Sok-sok gyakorlás és kezelés után, és ha lesz miből. Mert egy kezelés a soproni magánklinikán 210 ezer forintba kerül, nagyjából ilye-, nek az árak a hasonló intézményekben. Plusz 30 ezer az oda-vissza út meg az étkezés. Az autójuk az utolsókat rúgja, nem üzembiztos. Helyette kölcsönkapott autóval járnak, de - bár hosszú távon olcsóbb lenne - nem mernek éves matricát venni rá, mert az is bármikor feladhatja. Egyhetes kezelést öt-hat hetes pihenés váltja fel, utána jöhetne a következő kúra. Bara- báséknál ez nem egészen így van, legközelebb akkor mennek, ha összejön a rávaló. Hogy miért ennyire fontos a rehabilitációs klinika? Ott egész csapat - gyógytornászok, neurológus, pszichológus - veszi kezelésbe a lányt. Apró elektromos impulzusokkal stimulálják az agyi idegsejteket, idegpályákat, ennek hatására az agy tanulási képessége várhatóan a többszöröse lesz. Az ergoterapeuta csak Virág kezével foglalkozik, a mindennapokban szükséges mozdulatokra tanítja. A másik gyógytornász a testét edzi, tanítja megfeszíteni, majd ellazítani az izmait. A neurológus követi a változásokat és újabb instrukciókat, feladatokat ad, a gyógymasszőr lazítja az izmait, ízületeit, szalagjait.- Mindent, mindent a legelejétől kellett kezdeni, mintha Virág sosem ült, járt, beszélt, öltözködött volna - sóhajt Krisztina. - Érzi, tudja, hogy a kezelés jót tesz neki, kúra után egy dárabig még tart a lendület, az erő, hogy, otthon is folytassa a gyakorlatokat. Rossz napjain azonban, amikor mindenVirágnak bátorságra van szüksége, mindent újra kell tanulnia bői elege lesz, megmakacsolja magát: „minek, hiszen már öt- százszor megcsináltam”. Ilyenkor az édesanyja a közellenség, mert mégis biztatja, nógatja, Virág pedig toporzékolna, kiabálna, ehelyett zokog és világgá suttogja, hogy „minek, nem akarom”. „Nem, ezt nem tudod feldolgozni. Megszokod az új életformád, teszed a dolgod, az életed belekerül egy kerékvágásba, és ez könnyít egy kicsit rajtad. De feldolgozni sosem lehet, mert a sebek annyira elmélyülnek, hogy az idő sem tudja begyógyítani őket.” Korlátok és remények Balesete óta Virág kamasszá érett, és a tizenéves kor minden ellentmondásával is meg kell küzdenie neki és a szüleinek. Meg a tudattal, hogy a sors megfosztotta a kamaszkorától, attól az időszaktól, amikor iskolába járnia, ismerkednie, buliznia, kirándulnia, terveket szőnie, álmodoznia kéllene. Ehelyett a tévét nézi a lesötétített szobában. Virág csak az udvarra hajlandó kimenni, az utcára semmiképp sem. Magára hagyni nem lehet, így Krisztina sem megy sehová, legfeljebb - ha a 84 éves nagymama egy-két órára át tud ugrani Virághoz - havonta , egyszer elszalad bevásárolni a férjével. Krisztina ilyenkor él társadalmi életet a tejesállványok és a papír zsebkendős polcok között. Az ismerősök kezdetben még be-benéztek hozzájuk, de elkoptak. Az iskolatársak, tanárnők, igazgató, volt munkatársak és a barátok is elfogytak. Tán nem tudják, hogyan viselkedjenek, mit mondjanak, mit kezdjenek ezzel a helyzettel - magyaráz Krisztina. Kapcsolata főként olyanokkal van, akikkel valamelyik rehabilitáción találkozott, s ismerik egymás búját-ba- ját. eseteinek, beszélgetnek néha, kivel, mi történt. Vannak sikertörténetek hosszú felépülés után, és vannak olyanok, akiknek gyermeke rosszabb állapotban van, mint az övéké. Vágyak és valóság Balesete óta Virág nem beszél a vágyairól. Az első időszakban arról álmodozott - betűtáblán iriutatta -, milyen lesz, amikor visszamegy az iskolába. Tavaly Csepelen volt rehabilitáción, amikor az egyik hölgyhöz látogatóba jött a nagyobbik unokája, és lelkendezve, boldogan mesél neki az évzáróról. Virág azóta egy szót sem szólt a suliról. Pontosan tudja, mi történik vele, velük. Szeretne gyerekek közé járni, de még nem tudják, ezt hogyan oldhatnák meg. Nincs olyan iskola, intézmény, ahol hasonló állapotú, tel1 jes ellátásra szoruló tizenéveseket, fiatal felnőtteket tudnának oktatni, foglalkoztatni. „Átvállalnám, persze, hogy átvállalnám, mindent megtennék. Fél karomat vagy lábamat odaadnám, hogy ő jobban legyen. Csakhogy ezt az üzletet nem tudom megkötni.”
