Somogyi Hírlap, 2017. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
2017-02-25 / 48. szám
2017. FEBRUÁR 25., SZOMBAT g EMLÉKNAP - A NAP TÉMÁJA A vidéki paraszti társadalom volt az egyik legnagyobb áldozata a kommunista diktatúrának, a rendszer bűneit máig nem heverte ki a magyar falu Tönkretett életek milliói Amikor a kommunizmus áldozatairól esik szó, ne csak a halálraítéltek, bebör- tönzöttek, kitelepítettek, internáltak száz- és százezreire gondoljunk, hanem azokra a vidéki milliókra is, akiknek az életét egy ostoba, otromba utópia nevében tették tönkre. Vincze Gábor kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu EMLÉKNAP Február 25-én emlékezünk meg a kommunista diktatúrák áldozatairól. Az időpont nem véletlen: éppen 70 évvel ezelőtt ezen a napon, 1947. február 27-én hurcolták el a megszálló szovjet hatóságok a mentelmi joggal rendelkező Kovács Béla kisgazda politikust a lakása elől, hogy egy koncepciós perben elítéljék, és hosszú évekre elnyelje őt a Gu- lag-szigetvilág egyik tábora. Fölmerülhet a kérdés: kiket lehet a kommunista rendszer áldozatainak tekinteni? Röviden: mindazokat, akiket halálra ítéltek, börtönbe, internáló- és kényszermunkatáborba juttattak (vagy családostul a hortobágyi zárt munkatáborokba - csak ezekbe mintegy 8000 személyt hurcoltak el), megfosztották őket a javaiktól, elvették házukat, lakásukat (lásd a Budapestről kitelepített több ezer személy esetét), államosították, elkobozták boltjukat, műhelyüket vagy őseiktől megörökölt földbirtokukat. Nem csak azokat lehet áldozatnak tekinteni, akiket valamilyen koholt vagy valós váddal elítéltek, hanem az egész családjukat, hiszen - ki nem mondva is - a büntetés kollektív volt, ugyanis a mellék- büntetésként kiszabott többéves politikai jogvesztés azzal járt, hogy amíg az le nem telt, rendőri zaklatásoknak volt kitéve az illető és egész családja. A Magyar Közösség-per A továbbiakban érdemes röviden megnézni, milyen főbb csoportjai voltak a kommunista diktatúra áldozatainak. A formálódó - egyre erősödő - diktatúra első áldozatai azok az ellenzéki politikusok vol: tak, akik 1947-48-ban megpróbáltak ellene szegülni a „nyomuló” kommunista pártnak. A Magyar Közösség-per és a többi koncepciós politikai per azt a célt szolgálta, hogy a be nem hódoló politikai ellenfeleket „kiiktassák”. Ennek következtében egyesek börtönbe kerültek - mások pedig 1989- ig a politikai emigráció táborát gyarapították. De ők legalább életben maradtak. Az 1948-ban megerősödött sztalinista/rákosista diktatúra frontális támadást intézett a magyar társadalom több csoportja, rétege ellen. Megsemmisítésre ítélték a „volt uralkodó osztály”, a „Horthy-fasisz- ta rendszer elnyomó gépezete” tagjait, a volt hivatásos tiszteket, csendőröket, rendőröket (akiknek egy része egyébként már 1947 előtt a népbíróságok egyes, koncepciós pereinek vált az áldozatává). Akik ezt megúszták, azokat 1950-ben kényszerlakhelyre költöztették, lakásukba 1953 után sem térhettek vissza, akárcsak a hortobágyi kitelepítettek. Miután harcot hirdettek a „klerikális reakció” ellen, püspökök, lelkészek, szerzetesek váltak a sztálini típusú egyházüldözés mártírjaivá. A vértanúk közül talán elég csak Meszlényi Zoltán római katolikus püspök, Vezér Ferenc pálos szerzetes és Balogh Mátyás békési református lelkipásztort nevét megemlíteni - utóbbi holttestét mindmáig nem sikerült megtalálni. Az áldozatok egyik nagy csoportját azok alkotják, akik a Rákosi-diktatúra kiépülése után aktívan próbáltak tenni valamit á rémuralommal szemben. A közvélemény döntő többsége még mindig nem hallott arról, hogy a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején a Nyírségtől Vas megyéig, Miskolctól Bajáig különféle ellenállási mozgalmak, kisebb-nagyobb szervezkedések jöttek létre. Az ellenállók nem tudták ölbe tett kézzel nézni mindazt, ami velük, családjukkal, szűkebb vagy tágabb környezetükkel történik. Abban reménykedtek, előbb-utóbb egy „nagy összecsapás” fog kitörni a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között (ne feledjük, a hidegháború időszakában vagyunk, amikor a nyugati szovjetellenes propaganda is ezt a reményt igyekezett életben tartani!), és akkor majd „angolszász” segítséggel megszabadulnak a kommunista uralomtól. Óvatos becslések szerint az 1956-os felkelés kitörése előtti aktív ellenállók számát legalább ötezerre lehet tenni, a szervezkedések „holdudvara”, azok száma, akik csak tudtak egy adott szervezkedésről, de aktívan nem vettek részt benne, ennél jóval népesebb volt, elérhette a több tízezer főt is. Ezeket a szervezkedéseket egytől-egyig fölszámolta a hír- hedett ÁVH, több ezer embert ítéltek súlyos börtönbüntetésre - sokakat bitóra küldtek. Például a szegedi Kereszt és Kard Mozgalom és a Hódmezővásárhely-Orosháza-Ma- kó-Szentes térségében szerveződő Fehér Gárda esetében 2-2 végrehajtott halálos ítéletről tudunk. Az áldozatok legnépesebb csoportját 1956 előtt is a parasztság alkotta, ugyanis az erőszakos „kolhozosítás’/szö- vetkezetesítés és „kulák”-ül- dözés egy idő után a parasztság szinte minden rétegét érintette. Börtön, vagyonelkobzás, „padláslesöprés” jellemezte az 1949-53 közötti éveket. A helyi magángazdák vagyonosabb, tekintélyesebb és „kuláknak” nyilvánított tagjait szisztematikusan tették tönkre, fosztották ki a teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettségekkel, adókkal. Amikor egy-egy faluban a „ku- lákot” sikerült teljesen tönkretenni, esetleg családostul elűzni, jöttek a kisebb birtokokon gazdálkodó parasztok. A Rákosi-diktatúra abszurd, teljesen irracionális parasztpolitikája következtében olyanok is „kuláklistára” kerülhettek, akiknek semennyi földjük sem volt. 1951-52 folyamán 66 ezer „kulákot” a rendőrök, míg 100 ezret a helyi tanácsok ítéltek pénzbüntetésre. A szovjetek adatai szerint csak 1952 első kilenc hónapja alatt 540 ezer „kihágási esetet” bíráltak el a hatóságok. Egy mondattal legalább meg kell emlékeznünk a parasztüldözések mártírjairól is: azokról, akiket „gyújtogató kulákoknak” nevezett a korabeli propaganda, és akiket statáriális eljárással ítélték halálra és másnap ki is végezték őket. A diktatúra 1956 előtti áldozatainak pontos számát egyelőre nem ismerjük, a politikai okokból kivégzettek számáról is eltérő becslésekkel találkozik a korszakkal foglalkozó kutató. A rendszer saját statisztikája szerint 1950 és 1953 között egymillió személy lett „ügyészségi eljárás tárgya”, közülük a felével szemben emeltek vádat. Ugyanebben az időszakban a bíróságok majdnem 400 ezer személyt ítéltek el valamilyen váddal. Ha egy akkori átlagos családot öttagúnak veszünk, ez kétmillió érintett! Amnesztia legendák A Sztálin halála utáni, 1953 második felében megjelent amnesztiaintézkedésekhez érdemes egy megjegyzést fűzni. A közvélemény máig azt hiszi, Nagy Imrének volt köszönhető, hogy bezárták a kényszer- munka- és internálótáborokat, és az elítéltek egy része szabadlábra kerülhetett. Ez tévedés. Mindez a szovjet vezetőknek (elsősorban Berijának és Malenkovnak) köszönhető, akik nyomatékosan javasolták Nagy Imrének, hogy ezeket az intézkedéseket sürgősen hajtsa végre. Az 1953. júniusi moszkvai „raporton” a véreskezű Berija gúnyosan kérdezte: „Talán elfogadható dolog, hogy a 9 500 000 lakosú Magyarországon 1 500 000 ember ellen indítottak eljárást?” Érdemes megvilágítani azt, hogy mi történt a vidékkel az ötvenes-hatvanas évék fordulóján. Rákosi már 1948-tól igyekezett különféle módszerekkel, elsősorban terrorral bekényszeríteni a magángazdákat a szovjet típusú termelőszövetkezetekbe, de ez nem sikerült neki. Sikerült viszont sajnos Kádár Jánosnak. A szabadságharc vérbe fojtása utáni két évben még sokan reménykedtek abban, hogy talán a Kádár-kormány nem erőlteti a „kollektivizálást”. Tévedtek, ugyanis nem tudhattak arról, hogy Moszkvából megérkezett az ukáz: be kell fejezni „a mezőgazdaság szocialista átalakítását” - vagyis be kell verni a szövetkezetekbe a még ellenálló gazdákat. Emiatt 1958/59 telén újra rohamra indult „a munkásosztály élcsapata”: újra elkezdődött az erőszakos téeszesítés. A módszerek nem voltak „puhábbak”, mint 1953 előtt, csak sokkal ravaszabbak és körmönfontabbak. A terrort kiterjesztették az egész vidéki társadalomra. A kemény módszerek, a látványos erőszak, a megfélemlítés a karhatalmisták- hoz, munkásőrökhöz (akiknek döntő többsége korábban ávós volt) kötődik. Ők voltak azok, akik fizikai erőszakkal, gumibottal (vagy ahogy akkoriban gúnyosan nevezték: „sűrített népnevelővel”) vagy fegyvert használva „megpuhították” egy-egy település hangadó, tekintélyes, de makacsul ellenálló gazdáit. De ez most sem lett volna elég, ezért a terrort „társadalmasították”, mintegy „szétterítették”. A fizikai erőszak mellett a lélektani hadviselés legkülönfélébb módjait eszelték ki. A párt és tanácsi apparátus alkalmazottai mellett a már korábban belépett helybeli parasztokat, valamint a városi pedagógusokat, gyári munkásokat, közhivatalnokokat is kivezényeltek a falvakba, hogy ott heteken át „agitáljanak”. Az „agitációs brigádok” mintegy megszállták a falvakat. De ez sem volt elég. A városi gyárban dolgozó családtagokat azzal küldték haza falura, hogy addig vissza se menjenek, míg a családfő alá nem írta a belépési nyilatkozatot. Ugyanezt mondták egyes pedagógusok a hazazavart gyermekeknek. A családtagokat egymás ellen fordították. Ha a fizikai erőszakkal nem sikerült egy makacsul ellenálló gazdát megtörni, sok esetben segített a városi állását féltő és zokogó nagylány könyörgése. Kolhoz helyett kocsma 1961 elejére a Kádár János vezette állampárt „hadüzenet nélküli háborúja” a magángazdák ellen befejeződött. „Győzött a szocializmus” - harsogták akkoriban a pártlapok. Arról persze évtizedeken át tilos volt beszélni, hogy mi volt ennek a „győzelemnek” az ára. Az 1959-61 közötti időszakban megnőtt az öngyilkosságok aránya, ugyanis voltak, akik nem bírták elviselni, hogy elveszítették a földjüket, hogy be kellett adni a té- eszbe kedvenc lovukat is - melyet pár hónap múlva levágtak. Egyes vidékeken fölütötte a fejét az alkoholizmus. (Ne feledjük: amíg a gazda a saját földjének jövedelméből tartotta el a családját, nem engedhette meg magának, hogy a kocsmában ücsörögjön - a gyűlölt kolhoz helyett inkább választotta a kocsmát) A falvak jó részéből a fiatal, életerős férfiak elmenekültek, inkább beköltöztek a városokba, elmentek gyári munkásnak, bányásznak. Százezrek vettek vándorbotot a kezükbe! A 60-as évek közepéig csak Szabolcs-Szatmár megyéből 150, Békésből pedig 75 ezren költöztek el végleg. Családi kötelékek szakadtak szét. Az elöregedő, magukra hagyott falvak százai kezdtek elnéptelenedni. Csak két példát említek. Az 1910-ben még 2800 lelkes, híresen jómódú hevesi faluban, Átányon száz évvel később már csak 1500- an élnek, annak is fele roma... A baranyai aprófalu, Gyűrűfű a 20. század elején csak 300 lelkes volt, ám a téeszesítésig a lakosság száma nem csökkent, utána azonban olyan ütemben, hogy 1970-ben az utolsó lakója is elköltözött. A szerző történész 1956 előtt is komoly ellenállás volt A legdurvább erőszakot alkalmazták
