Somogyi Hírlap, 2016. november (27. évfolyam, 257-281. szám)

2016-11-26 / 278. szám

2016. NOVEMBER 26., SZOMBAT RIPORT .11 Ott a gazdagság, ahol a boldogság - vallja a magyar-nepáli házaspár, Nóra és Narayan > /■ / Óvodát nyitottak a Himalajaban Je. ' I . HMÉtoMlBhi .. I. .7 A kontinenseken átívelő szerelemből házasság lett. Nóra és Narayan azóta is boldogan élnek... Pár hetes ismeretség után házasodott össze az ifjú pár, Nepálban. Narayan Nóra te­herhordója volt, aki a be­teg fiatal lányt a hátán ci­pelte le a hegyekből. A fia­talok ma már Sárszentmihá- lyon élnek két lányukkal, in­nen irányítanak egy óvodát, amelyet ők nyitottak a Hi­malájában, szegény sorsú gyerekeknek. Joó Zsuzsa zsuzsanna.joo@mediaworks.hu NEPÁL - Elfáradtam, besokall- tam, elegem lett mindenből. Úgy döntöttem, rám fér egy kis pihenés, keletre, Ázsiába vágy­tam, hogy teljesen kizökkenjek a mókuskerékből - Mayer Nó­ra nagyot sóhajt, ahogy vissza­emlékezik a tizenkét évvel ez­előtti történésekre. - Nepálba utaztam tíz napra, hogy végre feltöltődjek, majd örökre bele­szerettem az országba. Amikor hazajöttem, az motoszkált a fe­jemben, vissza kell mennem ide, de nem szervezett utazás­ra és nem csak egy-két hétre. Önkéntesnek jelentkeztem egy szervezethez Nepálba. Odaáll- tam a főnököm elé és kértem, hogy engedjen el négy hónap fizetetlen szabadságra. Látta, hogy eltökélt vagyok, így hát elengedett. Nóri pár hét múlva összecso­magolt és elrepült Katmandu- ba, majd egy kisiskolában he­lyezkedett el a főváros közelé­ben, Patanban. Angol nyelvet tanított a szegény sorsú gyer­mekeknek annak ellenére, hogy nem ez az ő szakmája, és nem gondolta, hogy ezen a te­rületen jeleskedni tudna.- Az elején azt sem tudtam, mit csináljak, az volt a szeren­csém, hogy nem vártak el tő­lem semmit, csak hogy legyek ott. A szülőknek nagyon impo­nált, hogy gyermeküknek van egy külföldi tanító nénijük, a gyerekek viszont csodabogár­nak tartottak. Az angol nyelv tanítása mellett megszínesí­tettem a kicsik mindennapja­it, szó szerint is. Nem ismer­ték ugyanis a színezőt, amit itthonról vittem nekik. A leg­többen fogták ceruzájukat és az egész papírt beszínezték vagy csak szürkére, vagy csak pirosra. Én azt mutattam meg, hogyan használják a színe­ket, ők pedig arra tanítottak, miként kell inni pohár nélkül egy kancsóból: fel kell emelni a korsót, és bele kell csorgatni a szánkba a vizet úgy, hogy aj­kunk nem ér hozzá az edény­hez. Az őszi iskolai szünetben az­tán a magyar tanító néni úgy döntött, nyakába veszi a Hi­maláját, és megismeri a vidéki életet is: két másik külföldi ön­kéntessel elindult az Annapur­na hegység felé.- Jó ötletnek tűnt segítség nélkül, önállóan túrázni a he­gyekben. Hamar rájöttünk azonban, nem buli a hatal­mas zsákunkat a hátunkon ci­pelni úgy, hogy közben mara­déktalanul élvezzük is a lát­ványt. Az első nagyobb pihe­nőhelyen, Dhampusban meg­álltunk, hogy olyan embert ke­ressünk, aki amellett, hogy te­herhordónk lesz, még a túrave­zetésben is tud segíteni. Egy fi­atalembert, Narayan P. Bhan- darit ajánlották, mi pedig fel­fogadtuk őt. A négytagúvá kiegészült csapat hamarosan folytatta út­ját az Annapurna alaptábora felé. Csakhogy Nóri nem bír­ta a magasságot, minél maga­sabbra jutottak, annál rosszab­bul lett. Nem volt más megol­dás, a magyar lánynak vissza kellett fordulnia a cél előtt.- Borzasztóan éreztem ma­gam, hallucináltam, menni is alig tudtam. Narayan vállal­kozott arra, hogy lejjebb visz, a hátán utaztam a következő teaházig - nevet Nóri, hozzá­téve, eléggé kínos volt az egész helyzet. A kellemetlen szituá­ció azonban egy idő után kez­dett átfordulni, főleg, hogy a többiekkel csak egészen lent, napok múlva futottak újra ösz- sze. Az együtt töltött idő ele­gendő volt arra, hogy a két em­ber egymásba szeressen. Nó- rit lenyűgözte a nepáli fiatal­ember vidámsága és végtelen önzetlensége. Bár Nóra vissza­ment Patanba, három hét múl­va újra találkoztak a fiú ottho­nában. Ott, akkor döntötték el, hogy együtt akarnak élni, Ma­gyarországon.- Találkozásunk mesesze­rű volt, rengeteg fenntartásom volt az egész kapcsolatunk jö­vőjét illetően. Érzelmeinkben és egymásban azonban bizto­sak voltunk, így minden vár­ható nehézség ellenére bele­A magyar napirendtől eltérően a nepáli óvoda tíz órakor nyitja ka­puit, délben már uzsonnáznak a gyerekek, fél négykor pedig in­dulnak haza. Az uzsonna soha nem hús, sokkal inkább tejbe- rizs, tojásrántotta vagy nepáli tea keksszel.- Egy bizottság felel a rendért, hogy a kint folyó munka és élet zökkenőmentes legyen - meséli Nóra. - A helyiek természetesen tudják, hogy kinek köszönhetik az óvodát, ha Narayan megjelenik vágtunk életünk legnagyobb „kalandjába”. A fiataloknak nem maradt sok idejük, Nórinak két héten belül lejárt ugyanis a szerző­dése az iskolában. Három nap múlva összeházasodtak Pok- harában.- Nyitott szívvel és pozitív hozzáállással érkeztem Ma­gyarországra négy hónap múl­va. Egy gyárban kaptam mun­kát, ott dolgoztam öt éven ke­resztül három műszakban, szalag mellett - fűzi hozzá a férj, aki ma már túrákat vezet a Himalájában és nepáli termé­kekkel kereskedik.- Amikor a gyárban dolgoz­tam, mindig mosolyogtam és vidám voltam. Kérdezték is tő­lem, ugyan minek örülök any- nyira, hiszen semmi okom nin­csen rá a szalag mellett. Egy idő után szinte irigyen tekin­tettek rám a magyar bürokrá­cia és szabályok útvesztőjében vergődő kollégák. Ez jellemző az egész országra, sok a meg­fásult ember, felületesek a kap­csolatok. Üdítő néha hazamen­ni, ahol lehet, hogy az embe­rek nem élnek annyira jó kö­rülmények között, mint Ma­gyarországon, mégsem szegé­nyek. Ellenkezőleg: gazdagok, mert boldogok. Ott még van összetartás, léteznek igaz ba­rátságok, ott nem érdekből is­merkednek egymással az em­berek. Nagyon sokat köszönhe­tek hazámnak, leginkább azt, hogy megtanított Emberré vál­ni. Hálám jeléül döntöttem el, valamiképpen segíteni fogom a nepáliakat - mondja a férfi. Egy óvodát álmodott meg a házaspár Narayan szülőfalujá­ban, a hegyek között.- Én nem jártam óvodá­ba - folytatja a férj. - Dham- pus környékén csak drága ma­gánóvodák voltak, ahová a sze­gény családok gyermekei nem jutnak be. Én ezeknek a nehe­zebb sorsú gyerekeknek szeret­tem volna nyitni egyet. Nagy kérdés volt persze, hogyan, mi­ből húzzunk fel egy épületet. náluk, mindig énekkel és tánccal köszöntik a kicsik. Sokat gondol­kodtunk azon, mi legyen az óvo­da neve. Végül az Annapurna óvo­da név mellett döntöttünk. A ne­páli zászló mellett a magyar zász­ló is ott lobog a falán. Ha kiuta­zunk, soha nem megyünk üres kézzel: viszünk ki ruhákat, játéko­kat, könyveket. A gyerekek min­dig örülnek minden apróságnak. Visszatekintve, sokat dolgoztunk rajta, de tudjuk: ez mégsem a mi óvodánk, hanem a falu óvodája. A gyári munkás fizetésemből?! Vagy Nóri gyeséből? Időközben ugyanis két lányunk született. Azt találtuk ki, készítünk egy honlapot, melyben adakozásra biztatjuk az embereket. A házaspár három éven ke­resztül gyűjtögetett, sok kicsi, sokra megy - gondolták. Volt, aki borítékban egyetlen eurót adott át, támogatásként. Ahogy az lenni szokott, most sem a te­hetősebbek segítettek Nóráék- nak, a pénz így lassan gyara­podott...- Mégis belevágtunk az épít­kezésbe. Szakaszosan emelke­dett az épület. Először csak az alapot ástuk ki, később a falak­ra lett meg a pénzünk. Újabb hónapok teltek el, míg meglett a tető, majd kialakítottunk há­rom szobát. Végül elérkezett 2013. április 14-e, a nepáli új esztendő. Ekkor adtuk át hiva­talosan az óvodát - idézi fel Narayan, hozzáfűzve, a mun­kálatok a mai napig tartanak, két szoba még mindig nincsen befejezve.- Álmunk mégis megvaló­sult. Az óvodát mi tartjuk fenn a becsorgó adományokból és főleg saját pénzünkből, a mű­ködéshez szükséges össze­get és a két óvó néni fizetését (ami harmincötezer forintnak megfelelő rúpia) mi utaljuk át rendszeresen az intézmény számlájára - árulja el a Sár- szentmihályon élő házaspár, akik annak örülnek, hogy a gyerekek végre jó helyen van­nak, játszhatnak és tanulhat­nak, közösségben lehetnek és még uzsonnát is kapnak.- Egyetlen dolog miatt va­gyunk szomorúak: nyitás­kor még huszonhét gyermek járt ide, most azonban csak ti­zenhét kicsit írattak be. Egy­re többen költöznek ugyan­is a közeli városba, Pokha- rába, ahol több munkalehe­tőséget remélnek a falubeli­ek. A gyerekeiket is nívós is­kolákba szeretnék beíratni, hogy jobb esélyük legyen a to­vábbtanulásra. Hogy mi lesz akkor az óvodánkkal? Nem tudjuk. Csak azt, hogy visz- szük tovább, amíg van gyerek és amíg bírjuk anyagilag, fizi­kailag - bólogat Narayan, aki­nek továbbra is szíve csücske, gondolatai origója Nepál és a szülőfaluja.- Tizenegy esztendeje élek itt, mégsem álmodtam egy­szer sem Magyarországról. Álmaimban mindig Nepál­ban vagyok, a hegyek között. Sokan kérdezik tőlem, hogy boldog vagyok-e Európában. Azt hiszem, igen. És tudják, miért? Mert az életemet én magam irányíthatom. A házaspár óvodájába jelenleg tizenhét nepáli kisgyerek jár Az Annapurna nevet választották á k i Nora es Narayan kislányai is örököltek édesapjuk vidám termeszetet

Next

/
Oldalképek
Tartalom