Somogyi Hírlap, 2016. október (27. évfolyam, 231-256. szám)

2016-10-31 / 256. szám

2016. OKTÓBER 31., HÉTFŐ_______________________________________________________________________________________________________________________MEGYEI KÖRKÉP g Albert László hat alkotásával volt jelen a képzőművészeti fesztiválon Aladin a férfiakat visszafordítaná Ismét nagy sikerű párizsi bemutatkozáson van túl Al­bert László kaposvári festő­művész-alkotó, akit az idén is meghívtak a Carrousel du Louvre kiállítói közé. Szűcs Tibor tibor.szucs@mediaworks.hu KAPOSVÁR-PÁRIZS A napokban tartották Franciaország egyik legnagyobb nemzetközi kor­társ képzőművészeti fesztivál­ját, ahol Albert László ismét leg­pezsgőbb forgatagban találta magát hat alkotásával, ami tulaj­donképpen egy kompozíció, sa­ját elmondása alapján egy popu- lárisabb vonalvezetés mentén, s amellyel hamar el is nyerte ga­lériák érdeklődését. - Igazából ez három páros kép, ahol min­dig egy alkotó és a vele párba ál­lított nőalak portréja látható. így került Picasso mellé Jacqueline Roque, a festőóriás egyik hitve­se, Rippl-Rónai József mellé ne­velt lánya, Paris Anella, Adyt pedig természetesen Lédával együtt értelmeztem a vásznon - mondta az Immár harmadszor a művészeti világvárosban be­mutatkozó, Kaposváron élő al­kotó. Az expót óriási érdeklődés övezte az elmúlt napokban a hat­száz fotóművész, festőművész és szobrászművész munkáit fel­vonultató forgatagban, ahol na­ponta több tízezren fordultak meg, a műgyűjtők és galériák pedig kedvükre mazsolázhat­tak az értékesebbnél értékesebb újdonságok, számukra talán be­fektetésnek sem utolsó ritkasá­gok között. - A kint élő magyar és francia barátokon kívül na­gyon sokat köszönhetek Marie- Claude Eisenbeth-Combeau- nak, francia mentoromnak, aki rengeteget segített nekem - me­sélte Albert László. Áprilisban éppen vele készítette el a párizsi terrortámadás százhúsz halálos áldozatának emléke előtt tisztel­gő és a szolidaritás fontosságá­ra felhívó festményét. A kapos­vári alkotó megosztotta velünk, hogy egy hasonló projekten új­ból együtt fognak dolgozni, ezút­tal magyaros témájú képet fog­nak festeni az 1848-as március 15-ei magyar forradalom tiszte­letére. Aki rajong a képzőművésze­tekért, keresve sem találna jobb hangulatú fesztivált a Carrou­sel du Louvre-nál, Albert Lász­lót több gyűjtő is felfedezte ma­gának a napokban. - Pont akkor keresett két galéria, amikor ebé­delni szaladtam el egy gyorsétte­rembe - mesélte a francia kony­hával nagy barátságba ezúttal sem kerülő fiatal művész. - De szerencsére megvárták a vissza­érkezésem, s az összes képemre tettek ajánlatot, ám még várunk a legjobbra... - tette hozzá. Al­bert László unatkozni biztosan nem fog, hiszen francia meste­rek képzésére is beiratkozott, s sorban állnak asztalán a meghí­vások különböző kiállításokra. - Az Egyesült Államokban három festményem is van egy Los An- geles-i galériában, egy olyan ügy­nökségen keresztül, amelyik an­nak idején Szász Endre alkotásait is bemutatta a tengerentúlon. Ér­dekes, hogy ugyanitt most éppen egy Picasso-tárlatot mutatnak be.-Ha minden a tervek szerint ala­kul, akkor jók'az esélyek arra, hogy Albert László alkotásai lát­hatóak lesznek december 9. és 11. között Cannes-ban, a Mandelieu Congrés expóján, valamint a pá­rizsi Galerie Artiude-on és több más francia kortárs kiállítás va­lamelyikén, meghívták a Nizzá­ban a International art fair 2017, valamint a Tokiói art fair feszti­válra is. SIÓFOK Csak a háború elől me­nekülő nőket és a gyerekeket engedné be, a férfiakat vissza­fordítaná, hogy harcoljanak a hazájukért - egyfajta megoldást kínál a migránshelyzetre a Sió­fokon élő szír Al-Meri Aladin. Szülővárosában, Homszban tört ki hat éve a szíriai háború, a vá­ros ma romokban. A szír fiatal­ember a Facebook-on videóüze­netben mondta el véleményét a migrációról, hosszas töprengés után jutott arra, hogy meg kell szólalnia. „Hat éve folyamatosan figye­lem a híradásokat, azért is, mert rokonaink maradtak Szíriában - így Aladin, akinek az édes­apja szír, az édesanyja magyar; egyéves korában eljöttek Szíriá­ból, de kilenc éves korában visz- szatértek, ott is járt egy ideig is­kolába és húsz esztendeje él Sió­fokon. - Talán tájékozottabb va­gyok az áüag magyar tévénéző­nél, hiszen az arab és angol nyel­vű csatornákat is nézem, a ma­gyar médiumok híreinek szín­vonaláról inkább nem monda­nék semmit... Hat éve indult a migránshullám, tavaly érte el Magyarországot. Látom a pusz­títást, hogy az „elállaüasultak” mit művelnek ártatlanokkal. Egyfolytában azon gondolko­zom, hogyan lehetne ezt megál­lítani”. Aladin „megoldása”: engedjék be a nőket és a gyerekeket, sen­ki mást! „Az emberek otthonai lerombolva (erről néhanapján a magyar tévében is lehet látni va­lamit...), élelem alig, élhetetlen­né vált az ország, ez elől mene­kül a nagy többség. Sajnos, mo­csok emberek ezt kihasznál­ják, elvegyülnek a menekültek között és szétszóródnak a vi­lágban. Ha tehát beengedjük a Al-Meri Aladin: szülővárosom ma már romokban férfiakat, akkor nagy a veszé­lye, hogy terroristákat is been­gedünk. A férfiakat vissza ké­ne küldeni, hogy harcoljanak az országukért, álljanak készenlét­ben, ha a most menekülők egy­szer majd visszatérhetnek újra felépíteni az országukat”. Angyalszárnnyal a kórház­ban szenteste, ruhagyűjtés, gu­lyásfőzés a hajléktalanoknak, jó­tékonysági rendezvény a siófo­ki kórház gyermekosztálya javá­ra - ezen eseményekkel kapcso­latban írtunk az elmúlt években Al-Meri Aladinról. Most az kér­deztük tőle: ha csak a nők jöhet­nének, idővel nem vegyülhetné­nek el közöttük is terroristák? „Ahhoz tényleg idő, évek kelle­nének, hogy nőket is kiképez­zenek, Abdeslam is éveket „ta­nult”, mire harcba dobták - fe­lelte -. És évek alatt talán jóra fordulnak a dolgok...” F. I. HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNET 77 év türelem Tűrt. A hetvenhét esztendő, az egész élete nem állt más­ból, csakis ebből. Mosolyogva. Soha nem vitatta, amit a jóis­ten olykor kacagva, olykor ke­mény ostorral a hátára mért, s minden igyekezete abból állt: mindegy hogy alakul, csak se­gíteni tudjon, mindvégig, még abban is, ahogy elment közö­lünk. Csak ne legyen tál nagy teher senkinek, a fiainak, az unokáinak az utolsó pillanat­ban sem. Tűrte, ahogy odadobják a gyermekkorát a jövőjével kar­öltve, mert bár édesapja ke­mény akaratából a nagy sze­génységétől úgy lépdeltek, mint az igásmarha a görön­gyös, szürke szántásban, isko­lába mehetett volna, az érett­ségi vizsgáig egészen bizto­san. De hiába volt jó esze, nyolc osztállyal kellett beér­nie. Ugyanis idősebb fivéré­nek nem sikerült a továbbta­nulás, idő előtt kibukott, így neki joga sem lehetett a szigo- rá anyja döntése alapján oko­sabbnak mutatkozni. Aztán, amikor öccse született, azt is, hogy szinte neki kellett nevel­nie, mert az apró, látszólag szabad, de szokásaiban és hi­edelmeiben ugyancsak elszi­geteltfaluban szégyennek szá­mított az ekkora korkülönbség a testvérek között, jobban il­lett a kamaszodó, már eladó­sorba kerülő leány mellé, sem­mint a harmincat is elkerülő asszony édesanya szoknyájá­hoz. Mit törődött ő a csúfondá- ros szóbeszéddel? Arra ott volt anyja füle, amikor első fia a világra jött, s akiről kiderült: az első siketnéma gyerek a vi­lágvégén, az egymásra oly bő­szen nyelvet öltő közösségben. Még keresztszülőt is alig talál­tak szegény kisdednek, a test­vér is hátat fordított nekik. Olyanok lettek, mint a szám­kivetett család az utolsó po­Akármi történt, egy vékony mosoly min­dig volt az arcán, s hozzá kedves szó. ros utca utolsó házában. Még­is tűrt. S azt is, ahogy büsz­keférje hiába gürcöl nap nap után, mezőn, traktoron a ház­tájiban, csak nem fogadták se­hol jó szívvel, akinek nem hall és ilyenformán nem beszél a gyermeke. Aztán azt is elvisel­te valahogy, amikor ugyanez az elsőszülött erős öntudatú kamaszként hévvel a szemére vetette: minek szülte akkor, ha ilyen, az egyetlen fogyatékos abban a világban, amit ésszel felfogni képes? Akármi történt, egy vékony mosoly mindig volt az arcán, s hozzá mindig volt kedves szó. Panaszt senki nem ha­lottunk tőle, pedig dereka há­rom fia születése után elég fi­atal korában meghajlott, a kemény termőföld adta mun­kában, vagy a hatalmas tejes csuprok alatt, amikkel nap végén úgy szlalomozott végig a Dózsa utcán, miután meg­fejte a teheneket, akár egy ke­délyes, cingár ár valami szá­zad eleji némafilm felvezető jelenetében. Vigasztalást gyö­nyörű unokái jelentettek csu­pán a megannyi elviselt do­log között, ápolta nehéz be­tegségben férjét, míg özvegy nem lett, aztán idős szüle­it, egyiket a másik után a sí­rig. Végül csak egyedül ma­radt az utolsó házacskában a földút végénél, ahol már a le­gelő kezdődik. Tűrte a beteg­séget is. Hosszú, nagyon hosz- szú éveken át rettenetes fáj­dalmak között. Műteni kellett volna, időpontja is volt már, amikor egy gyulladás halasz­tást rendelt a konzílium ítéle­tében. Abból lett oly mértékű gyengülés, hogy a kórházból azzal adták ki még fekvőbe­tegként: menjen haza, aztán erősödjön meg (ahogy tud). Eltűrte ezt is. A cinikus ítéle­tet, amivel lemondtak róla. Ez már aztán végképp semmiség volt számára. A jó tanácshoz morfium alapú fájdalomcsil­lapítót írtak fel neki a dokto­rok... Szűcs Tibor POSTÁNKBÓL Visszaemlékezés 1956. október 23. lezárt egy időszakot Magyarországon, a rossz emlékű Rákosi kor­szakot. Az évforduló kapcsán ezúttal is megemlékezések tu­catjairól értesülhettünk, ahol a szónokok sokszor dagályos, pá­toszoktól sem mentes szavak­kal méltatták a hősöket, saj­nos a szájhősöket is. Természe­tesen ettől a valódi érdem nem lesz kisebb, sőt... Azonban nem tudom mi­ért, de nekem, így október vé­gén mégsem a márványba vé­sett mártírok jutnak eszembe. Talán mert gyerekként a szemé­lyes élmények jobban meg ma­radtak bennem az ötvenes évek­ről. Ezek az élmények a nagy­atádi emberekhez köthetők. Soha nem fogom elfelejteni a hősöket, nekem máig azok ők. Jóságuk, emberségük és bátor­ságuk tették azzá őket. Emlék­szik még rájuk valaki? Én most megpróbálom visszaidézni őket. Édesapám Sztálinvárost építette „önként”, mint a királyi honvéd­ség tisztje. Én és a testvérem, valamint a többi internált szü­lő gyereke, minden délben más­nál ebédeltünk. Dériék, Erősék, Koglerék, Gavallérék, Kövesdi- ék vendégei voltunk. Ők voltak, akik naponta etettek - a sajátju­kon kívül - 5-10 gyereket, nem kis kockázatot vállalva. Hogy felejthetném el Szerecz nénit, aki amikor „már nem ti vagytok az urak” felkiáltással kivágtak a sorból, ahol kenyérért álltam órák óta, utánam jött, és egy fél kenyeret tett a szatyromba. Szi­geti néni, aki összegyűjtött pár gyereket, amikor a deportálta­kat vagonírozták be. Mindany- nyiónknak kis csomagot adott, kioktatott bennünket, hogy menjünk a vagonokhoz, és ad­juk fel azokat a vonatra. Meg­tettük. És igaza volt, a „kék” ávósok nem szóltak ránk, gye­rekekre. Ebből egyébként szép szokás tett, sajnos. És a másik véglet. Mikor édesanyámat vit­ték el, mert templomba vitt ben­nünket (mint kiderült, ezért je­lentették fel), a kihallgató tiszt eltépte a feljelentést és haza­küldte „nevelje a három gyere­két rendes emberré”. Ma sem tudjuk ki volt. így október táján mindig ezek az emberek jutnak eszembe. Nem fegyverrel küz­döttek, hanem a becsületessé­gükkel, szívükkel, emberségük­kel. Nagyatádiak. Ma is nagy­szerű emberek, de nem felejtjük el a régieket, legyenek ŐK is pél­daképek, és őrizzük meg min­det jó emlékezetünkben. Bízom benne, hogy e pár sor mások emlékezetében is elő hoz hason­ló embereket, így aztán tovább­ra is köztünk élnek. Okulásunk­ra. HORTOBÁGYI FERENC, NAGYATÁD HIRDETÉS /------------------------------------------------------------------------------------­M a ünnepli 80. születésnapját Fonyódon Madarász Jenőné, született Király Márta, 'ez alkalomból jó egészséget kíván és szeretettel gratulál egész családja! Mfl C®[ps®^ofi gűMÜ) a p^gfgtte Rippl Albert ip^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom