Somogyi Hírlap, 2016. október (27. évfolyam, 231-256. szám)
2016-10-22 / 249. szám
fi 1956 EMLÉKEZETE 2016. OKTOBER 22., SZOMBAT pp/ÄDuDÖ Kiállá KAPOSVÁR „Ruszkik, haza!” Sza- kály Sándor szerint ez volt 1956 igazi üzenete. A Berzsenyi Társaság elnöke erről a Mai szívekben 1956 forradalma című irodalmi és a Nekünk 56 című képzőművészeti pályázat díjátadásán beszélt a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán, ahol 1956-ot a 20. századi magyar történelem egyik legkiemelkedőbb emlékének nevezte. - Hatvan éve volt valami, ami összefogta az embereket, amiben bal- és jobboldali, keresztény és hitehagyott egyféleképpen gondolkodott, amiben mindenki egyetértett, ez pedig az volt, hogy „Ruszkik, haza!” - mondta Szakály Sándor a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a kaposvári önkormányzat és a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kara által meghirdetett pályázat díjátadóján. - Ez az a pillanat, amikor megosztottságok és különbözőféleképpen való gondolkodások ellenére kell, hogy Czigany György, a vers kategória zsűrielnöke gratulál a második díj elnyerőjének. Vörös Istvánnak. Alkotásának címe: Hórukk. Középen Szakály Sándor, a Berzsenyi Társaság elnöke, mellette Oláh Lajosné alpolgármester legyen valami, ami nemzetté varázsolja a népet, s ez 1956 tiszta, valós, hősies szellemisége. Oláh Lajosné, Kaposvár alpolgármestere azt mondta: vitathatatlan tény, hogy az 1956-os események be nem gyógyuló sebet ejtettek. Úgy vélte, a 60 évvel ezelőtt történteknek könyvtárnyi szakirodalma van, de a tapasztalatok azt mutatják, arról mégis keveset tudunk. - 1956 októbere drága örökség, nagy a felelősségünk, hogy az immár negyedszázada szabad ünnep ne csupán hivatalos, kötelező, hanem motiváló legyen! Erre Hatos Pál, a művészeti kar dékánja hívta föl a figyelmet, majd hangsúlyozta: olyasmi, ami azután is értelmet ad, hogy lassan elköltöznek mindazok, akik a forradalom lángját, lelkesedését, a forradalom kockázatát vállalták. Ma is van ilyesfajta kockázat, megteremteni azt a bizalmat, amely a nemzetet együvé teszi. A Mai szívekben 1956 forradalma című irodalmi pályázatra három kategóriában kilencven pályamű érkezett, negyvenöt vers, huszonkilenc novella és tizenhat riport, memoár és mélyinterjú, összesen tíz a határon túli magyar lakta területekről. A legidősebb pályázó nyolcvankilenc esztendős, a legfiatalabb tizennégy éves volt. Vers kategóriában a zsűri két első díjat osztott ki Halmai Tamás és Lázár Balázs részére, a riport, memoár, mélyinterjú kategóriában Trizner Laura munkáját ítélték a legjobbnak, míg novella kategóriában Pruzsinszky Sándor lett az első helyezett. A Nekünk 56 képzőművészeti pályázaton megosztott első díjat kapott plakát kategóriában Horváth Júlia és Kustán Ádám, fotó kategóriában első lett Kiss Viktória és Gulyás Levente, film kategóriában pedig Varga Viktor és Erdei Bálint. Márkus Kata NAIVAN A FORRADALOMBAN - Részletek a különdíjas Christ Lászlóné nyugalmazott magyartanár pályázatából „Lassanként koszorúm bimbaja el- virit" - ezzel a szép természeti képpel fejezi ki a közelgő időskor, a „Közelítő tél” eljövetelét Berzsenyi Dániel. Pedig még várhatott volna, mindössze hatvan évet élt. Hetvenhét éves vagyok, ahogy hívják a korombelieket: „szépkorú”. A szó jelentéstartalmán lehet vitatkozni, egy dolog azonban tény: rengeteg élményben (jóban és rosszban) részesülhettünk: háborúban és békében. így van mire emlékeznünk, ha este későn sem jön álom a szemünkre, vagy hajnaltájt, ha már nem tér vissza az áhított álom. Emlékeim nagyon gazdag tárházából szeretnék visszaidézni egy eseményfüzért 1956 októberéről. Tizenhét éves voltam, a kaposvári leánygimnázium második osztályába jártam. Ez a kor életem tavasza, az ifjúság útkereső, szívet és szemet nyitogató időszaka. Szüleimmel, leánytestvéreimmel szerényen, de szeretetben, harmóniában éltünk. Jó tanuló voltam, talán szép is, és átélhettem az első szerelem romantikus boldogságát. Kora reggel volt, anyu már a konyhában tüsténkedett, reggelit és tízórait készítet a munkába induló férjének és három lányának. Apu ébredés után bekapcsolta a „pacsirtát”, nemrég vásárolt büszke tulajdonunkat, a rádiót. Éppen zene szólt. Aztán nem akarta abbahagyni, csak zenélt és zenélt. Apukám mérgesen ráncolta fáradt homlokát, és amúgy somogyiasan megjegyezte: „Mi a rosseb van ezzel a vacakkal, csak nem döglött be máris?”. Végtelen türelmű édesanyám most is nyugalomra intette. Aztán egyszercsak végre megszólalt a bemondó, és azt jelentette, hogy Magyarországon kitört a forradalom - majd újra csak zenélt. A monoton zene és az elhangzó közlemény hatására döbbent csend lett körülöttünk, rémülten néztünk egymásra. Szüleim is próbálták eldönteni, mi legyen, hogyan folytassuk a napot. Végül úgy döntöttek, mindenki teszi a dolgát a megszokott módon: megy a munkahelyére és az iskolába. Apukám azt mondta, körülnéz a városban, és ha bármilyen, a családunkra veszélyes dolgot lát vagy hall, azonnal haza siet. Családi házunk a városszélen állt, körülötte kisebb dombok, erdőrészek. Iskolába menet így egy kilométert kellett megtenni az első igazi városi utcáig. Itt két hatalmas épület volt - laktanyák. Mindig siettem előttük, mert a rengeteg ablak tele volt kiskatonákkal, akik incselkedve lekiabáltak nekem. De ezen a napon üresek voltak az ablakok, és belülről furcsa zajok hallatszottak. Igyekeztem összefüggést keresni az üres ablakok és az útközben tapasztalt jelenség között. Ugyanis a házunkat bőven elhagyva legalább húsz-huszonöt szaladó katonával találkoztam. Meg is kérdeztem, hova szaladnak, és miért. Azt hittem, büntetésben vannak, ugyanis a házunk előtti rét abban az időben katonai gyakorlóhely volt, és a tizedesek gyakran büntették a „kopaszokat” futással is. Az egyik katona szűkszavúan, lihegve azt válaszolta a kérdésemre: „Csak haza". Akkor ebből semmit nem értettem, de később megtudtam, szökevények voltak, akik egyenruhájukat levetve, a környező házak lakóitól kaptak civil ruhát. Az osztályomba érve örömmel tapasztaltam, hogy a létszám teljes. Az első óránk földrajz volt, ennek tanára pedig az iskola akkori igazgatója, akit nagyon szerettünk és tiszteltünk tudásáért, bölcsességéért és közvetlenségéért. Mikor az osztályba lépett, harminchat fekete köpenyes, fehér galléros diáklány kérdő tekintetével találkozott. Megérezve a válaszadás igényét, komoly derűs arccal ennyit mondott: „Kislányok, bizonyára hallották, hazánkban forradalom van. Önök ezután fognak szép, jó életet élni. Üljenek le.” Ezt követően folyamatosan beszélt. Biztosan érdekesen és okosan szólt, mint mindig, de én nem tudtam odafigyelni. Nem értettem, miért „ezután”, hiszen eddig nem mondták, hogy most csúnya és rossz. Második óránk magyar irodalom volt osztályfőnöknőnkkel. Becsengetés után percekkel tantermünkbe lépett három negyedikes lány, és közölték a tanárnővel, hogy mindenkinek az udvarra kell vonulnia. Kimentünk. Ott állt a városi színház ismert, tehetséges színésze és lelkesen szavalta a Nemzeti dalt. Megilletődve hallgattuk, az utolsó versszak refrénjét a leánytömeg vele együtt harsogta. Eközben éljenzést, tapsvihart hallottunk a közelből. Ennek okát rövidesen láthattuk: a szomszédos városháza magas tornyáról néhány férfi verte le a vörös csillagot. Az egyik negyedikes bekiabált: „Égessük el az oroszkönyveket!” Rohantunk és hoztuk, aztán a máglyát meggyújtották. A csillag lehullott, az oroszkönyvek égtek, csak égtek... Az iskolából hazafelé az akkori Fő utcára értem. A Megyeháza előtt óriási tömeg gyűlt ösz- sze. Kíváncsian közeledtem, és már távolról hallottam a morajló gyülekezet kiabálását. Leginkább a „Szabadságot, függetlenséget!” hangzott el. Az erkélyen városunk egyik elismert tanára beszélt. Hozzám csupán mondatfoszlányok jutottak el, mivel a tömeg folyamatos tapssal és éljenzéssel fejezte ki egyetértését és ígérte, hogy mindent megtesz szabadsága kivívásáért. A laktanyához közeledve kicsit megijedtem. Ott is tömeg, még hatalmasabb. Féltem ugyan, de a lábaim odavezettek. Az összegyűltek ott is kiabáltak. A laktanya nyitott kapuja mögött tankok sorakoztak fel, innen-onnan a katonáknak szóló utasítások hangzottak. A tömeg pedig átszelle- mülten lelkes hívó szóval ismételgette: „Magyar honvéd, állj közénk!" Én némán, ijedten álltam, majd igyekeztem utat törni az embersokaságon át. Hirtelen valaki megállított, és kipirult arccal, jellegzetes mozdulattal bíztatott az „aktív” részvételre. Mit tehettem? Velük együtt agitáltam a katonákat a csatlakozásra. Lassan sikerült utat találnom, szapora léptekkel indultam haza, tudtam, anyám türelmetlenül vár. Az élet folyt tovább az iskolában. Orosz helyett németet tanultunk, hittanórára a nagytemplomba jártunk. A városban napirenden voltak a tüntetések, szobrokat döntögettek, embereket fogtak el, vittek börtönbe. Aztán gyülekezési és kijárási tilalmat rendeltek el. Beszélték, hogy több parancsszegőt agyonlőttek, sokat pedig letartóztattak. Egyik nap a három negyedikes gimnazistalány ismét megjelent a tantermünkben. Tüntetésre hívtak bennünket, amelynek fő célja az egyik megölt gimnazistafiú sírjának megkoszorúzása volt. Elmondták, hogy a színházparkban szétszórtan kell várakozni, és a megadott időpontban, az általuk bemutatott sípjelre a színház előtti szobor körül kell összegyűlnünk. Otthon készülődni kezdtem, anyám kemény hangon érdeklődött hirtelen távozási szándékom felől. Először azt mondtam, biológia szakkörre megyek (akkoriban még az orvosi egyetemre készültem, emiatt ez jó indoknak tűnt). Anyám azonban csak rám nézett, és tudta, ez nem igaz. Kénytelen voltam bevallani az igazságot, amit meghallva kemény tiltás és ajtózárás következett. Sápadtan, zokogva kértem, engedjen el, mert nem akarok hazaáruló lenni. A negyedikesek ugyanis közölték, aki nem jön el, az hazaáruló. Én nem lettem az... Délután, a megadott időpontban, a sípjelre, a kijelölt helyen pillanatok alatt együtt volt a diáksereg. A temető (Nyugati-tüskevári) felé vezető út első állomása az OTI előtti Petőfi-szobor volt. A szervezők koszorúztak, egy fiú verset mondott, ugyanis a koszorúzást a két gimnázium közösen szervezte. Itt már rengeteg járókelő csatlakozott hozzánk, második állomásunkhoz, a Kos- suth-szoborhoz érve már éneklő, jelszavakat skandáló tömeggé duzzadt a diáksereg. Itt is koszorúztunk. Ahogy továbbindultunk, egy teherautóra lettünk figyelmesek, melynek platóján két padsoron fegyverüket kézben tartó katonák ültek. A temetőig végig követtek bennünket. A koszorúzás, búcsúztató után visz- szaindultunk, a teherautó mögöttünk. A Berzsenyi utca közepe táján egy benzinkút volt. Mire odaértünk, megelőzött bennünket, a katonák parancsszóra leszálltak, és előreszegezett fegyverrel vártak bennünket. Az első sorokban álló szervezők közül néhányat elvittek, majd a tömegbe küldte az akció parancsnoka a katonákat „egy kis szemlélődésre”. Ő maga is „kicsit körülnézett”, így láthattam közelről őt. Az arca még mindig előttem van, a szavait pedig jól megjegyeztem: „Tüntetünk, kislány, tüntetünk?” Jóval később, úgy december táján a belváros egyik utcáján haladtam, mikor váratlanul megpillantottam a velem szembejövő katonatisztet. Ő volt. Mellém érve erőltetett mosollyal, gúnyos hangon szólt hozzám: „Kislány, nem megyünk tüntetni?” Valójában megijedtem, a kezem-lá- bam remegett, de az ifjúság dühös dacával válaszoltam: „Majd legközelebb" - aztán felemelt fejjel, büszkén mentem tovább. Váratlan, spontán esemény volt - hirtelen kibukó, „csak azért is” válasszal. Október vége, november eleje lehetett. Az első szerelmemmel sétálgattunk a színházparkban, már sötétedett. A kijárási tilalom kezdetéig csak pár perc volt, és egymástól legalább húsz percnyi járásra laktunk, kértem, ne kísérjen haza. Éppen elbúcsúztunk a Kapos folyó hídján, amikor a semmiből előtűnt a nálam tíz évvel idősebb bátyám. Ő már nős volt, feleségével és három éves kislányával a nagyobb nyugalom reményében hozzánk költöztek a városközpontból. Fel sem ocsúdtam, pofon csattant az arcomon, dühös szavai kíséretében: „Eszeteknél vagytok? Szívbeteg anyánk már a legrosz- szabbra gondolt." Életemben először ütöttek pofon, megdöbbentem. Őzikeszemű szerelmem letörölte kibuggyanó könnyeimet, majd elindult az este sötétjében. A bátyám bocsánatot kért a pofonért, amire „Nem fájt, megérdemeltem” volt a halk válaszom. A pofonra ma is emlékszem. Igaz, hogy megérdemeltem, de fájt... Néhány hónap múlva őzikeszemű disszidált, s lassan emlékké vált... I Csak olyan emlékeket idézek vissza, s melyek hatvan év távlatából is mainak tűnnek. Eközben újra gimnazistának érzem magam... mi BB8 . Semmiképpen - ez Horváth Brigitta grafikus alkotásának címe
