Somogyi Hírlap, 2016. július (27. évfolyam, 153-178. szám)

2016-07-19 / 168. szám

fi MEGYEI KÖRKÉP 2016. JÚLIUS 19., KEDD Nagy Lajos egy fotóval a kezében: bal oldalon még áll a fa. jobb oldalon csak az épület romjai látszanak, s sajnos már rég nincs vele a képen álló édesapja Szenilis! SOMOGYSZENTIMRE-KADARKÚT Újabb somogyi település tűnt el a térképről, üres a nagy múl­tú puszta, panaszolta el egy kadarkúti nyugdíjas a szülőhe­lye, Somogyszentimre sorsát. Kovács Gábor Amióta meghalt az utolsó ot­tani lakó, egy hatvan év körü­li férfi, az új tulajdonos lebon­tatja az amúgy is összedőlő épü­leteket. Nagy Lajosban azonban még élénken élnek az emlékek az egykor virágzó, gazdag tör­ténelmű helység mindennapja­iról. - Ez a százévesnél is idő­sebb hársfa még megvan, de ma már csak romok övezik. A kora­beli fotón jól látszik, hogy vala­ha az udvarunkon áll, sokat ját­szottam körülötte! - mutatta a családi fényképeit Nagy Lajos. A képeken feltűnnek a puszta egykori lakói, cselédek leszár- mazottaiból lett szociális brigá­dok tagjai. Országos gazdaképző inté­zet és mintagazdaság volt So- mogyszentimrén, jöttek ide az ország minden tájáról. Mint­egy húsz család élt itt. Rájuk emlékezett a nyugdíjas, aki születésétől 24 éves koráig volt a puszta lakója. Együtt baran­goltuk be a helyszíneket.- Több száz szarvasmar­hát hoztak ide itatni, sok istál­ló volt. Működött étkezde, kol­légium, iskola. Külön vasútál­lomása volt Somogyszentim- rének, oda jártak még a gigei hegyből is. A faiskolában kü­lönleges páfrányfenyőt, ging- ko bilobát is ültettek, gyermek­ként nagyon kellett vigyáz­nunk rá. Mára óriásivá nőtt - mutogatta végig a környéket Nagy Lajos, ifjúkora nyomait keresve. - Összetartó közösség élt itt. Csak egy példa erre: kö­zös volt a húsfüstölő, mind egy helyre hordták az élelmüket a családok, de senki sem nyúlt a máséhoz.- Meg kell a szívnek szakad­ni - tette hozzá, mert nemrég a romok mellett, a gazban ki­nyílt egy lila évelő virág, ame­lyet annak idején még az édes­anyja ültetett. Nem messze on­nan áll a hatalmas, három- emeletes magtár, melynek a homlokzatába vésték az építé­si dátumát: 1878. A XX. század derekán már a Bárdibükki Állami Gazdaság területe volt Somogyszentim­A második világháború után készült fénykép jól mutatja, hogy sokan éltek itt. Nagy Lajos kisgyermekként lovon ül a fotó bal oldalán A természet lassan visszafoglalja, ami az övé volt, a fák és bokrok benőtték a még álló épületet és a kutat Műemlék az egykori víztorony­Az őskor óta lakott volt Időszámításunk előtt 5-8000 éve már éltek emberek a kör­nyéken. Cserépedény-töredéke­ket, pattintott nyílhegyeket, tűz­helyeket és kezdetleges kőszer­számokat találtak a szentim- re-vótai vízmosás szakadékai- ban. Egy mamut maradványai is előkerültek a szentimrei ős­telep közelében. A hely a bronz­korban is lakott volt. 1963-ban tárták fel a környéken azt a kel­ta földvárat, amely országosan is ritka hármas tagozódású. Egykor a lápból emelkedett ki a domb, amelyen állt. A földvár környékén végzett ásatások so­rán egy neolit kori telepre buk­kantak. Somogyszent­imre a nevét István király fiá­ról, Imre hercegről kapta, aki a település templomának védő­szentje volt. A helyről 1397-ben tettek említést először, 1516- ból több birtokosa ismert. Több mint húsz család élt akkor a fa­luban, de a korabeli feljegyzé­sek szerint gyakoriak voltak a főurak hatalmaskodásai, a rab­lások és fosztogatások. Gróf Széchenyi Pál földművelésügyi miniszter 1880-ban hívta fel a figyelmet arra, hogy szükség lenne földműveseket oktató is­kolák létrehozására az ország­ban. 1886 őszén nyílt meg So- mogyszentimrén a Magyar Ki­rályi Földműves Iskola. Az első évben 135 hallgató végzett itt. Tehenészetük nagy jövedelmet hozott, a mangalica sertéseik­ből évente kétezret értékesítet­tek Kaposváron. Halastavuk, méhészetük, gyümölcsőskert- jük, faiskolájuk, szőlészetük volt hajdan. re, az itt élőknek szoba-kony- hás lakásokat alakítottak ki. Sokan emiatt költöztek ide, ám az 1970-es években meg­fordult a folyamat, s a környe­ző nagyobb településekre ván­doroltak a puszta lakói. A há­zakat nem újította fel senki. Később, az 1990-es rendszer- váltás után egy osztrák tulaj­donos vette meg a területet, de ő csak a termőföldet akar­ta hasznosítani. - A jegyzőnek kellett felszólítania az osztrá­kot, hogy csináljon valamit, mert életveszélyessé váltak az épületek - emlékezett visz- sza a kadarkúti polgármester, Karsai József. Az enyészetet azonban nem lehetett megál­lítani. Később új tulajdonosa lett a területnek, de a bontás elkerülhetetlen volt, hiszen az épületek összeroskadtak, nem bírták a múlt terhét... HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNET A polcom és én H azudhatnék egetverő- en nagyot így: Jancsón nőttem fel. De nem nő­hettem. Ezért pótlással ment el az idő, miután az ezredfordu­ló táján, plusz-mínusz egy-két esztendő, berobbant az akkor­tájt inkább félhomályban, ciga­rettafüstben és kortárs filmben imbolygó szobámba. Környeze­tem vette a lapot, s igyekeztek elhalmozni a különféle filmal­kotások jogtiszta kiadásával, így lettem rajongó. A legnagyobb becsületben azt a három videókazettát tar­tom, amit Jancsó és Hernádi fogalmazott összefüggő gon­dolattá. Ezt a papírdobozos díszkiadást drága, főváros­ban elmét pallérozó testvér­nővérem egy óvatlan pillanat­ban dedikáltatta nekem a ren­dezőóriással. Ma már a video­magnó távirányítóját sem talá­lom, noha a lejátszó decensen ott pöffeszkedik a tévé alatt, körülbelül öt éve csak az időt mutatja. Mert ki néz ilyenkor már videón filmet, amikor már a DVD-kölcsönzők is bezár­tak? S ha nagyon haladunk a * korral, három gombnyomás­sal bármit elérhetünk minden­féle erőlködés nélkül. Hama­rosan a holland gyár videójá­nak kitelik a becsülete, de a fdmeket biztosan otthagyom, ahová raktam őket, szem elé. Ha jó kedvem van, néha rájuk mosolygok, ahogy Lovasi And­rás egy szál gitárral a kezé­ben, mikor Miki bácsi melléte­lepszik egy kis nyugalmat ke­resve, egy záró égbolt felé igye­kezve... Nem sokkal mellette egy Poe-kötet, még akkor vásárol­tam, amikor még valódi izga­lom volt könyvesboltba járni, s nem csak egy mellékes el­foglaltság nagy családi ünne­pek ajándékbeszerző kőrút­ján. Gimnazistaként bolondul­tam ezekért a versekért, ne­kem akkor - és sajnálatosan nem a Gyűrűk ura miatt -, tűnt fel, hogy valójában Göncz Árpád fegyelmezett nyelvsza­badsága adja vissza a zseniá­lis amerikai költő és novellista mély, olykor talán sötét szava­it. Aztán egy Hemingway-kö- tet is került drága köztársasá­gi elnökünk fogalmazásán át a telkembe, s mindig eszem­be jut kedvenc mondatom tőle, akárhányszor elsétálok a polc előtt: „Világéletemben szeret­tem volna valahova tartozni, és sose tartoztam sehova....”. S lépek tovább a követező felé... Sok mindenen túlestünk már addigra, de a testvérek közötti versengést nem adtuk alább nővéremmel. Alig vár­tuk, hogy újabbnál újabb él­ményeinkkel gazdagítsuk a másikat, s rontsunk rá a leg­váratlanabb pillanatban egy sms-sel: olvastad ettől ezt, és attól azt? Vagy éppen megza­vartuk a körülöttünk lévők nyugalmát azzal, hogy témá­tól teljesen idegenül, példá­ul egy szüret vagy disznóvá­gás kellős közepén, a hall­gatóság teljes elképedésére vérre menő vitába bonyoló­dunk arról, mit is akar mon­dani ezzel, vagy azzal Ester­házy Péter. A Harmonia caelestis-t köl­csön kaptam, szigorúan olyan feltételekkel, hogy vigyázzak rá, mert szeretné még a tekin­télyes alkotást saját otthoná­ban viszontlátni. Ez a feltétel körülbelül az első oldalaknál végérvényesen elbukott. Rossz szokásomhoz híven kávéélve­zet közben fogtam neki a meg­határozó alapműnek egy vo­naton - akkoriban még az In- terCityk-hez nagyvonalúan csatoltak a büfékocsit is - ám, egy óvatlan utastárs elfelej­tett kapaszkodni a kelenföldi váltósoron, s frissen csészém­be főzött italt a nagy becsben tartott könyvre lökte némi fi­zikai kontakt után. És termé­szetesen hazugság lenne állí­tani, hogy csak ezért. Olvasás közben - s ezzel vagyunk így szerencsére jó néhányon - tár­sam lett az a vaskos, kiszámít­hatatlan, mély és mégis köny- nyed regény, melynek végére érve dacosan tűztem ki célul magamnak: ennél rosszabb könyvet soha többet nem aka­rok olvasni... Amikor ez a vállalhatatlan ígéret eszembe jutott, s bal­lagtam volna tovább a polc előtt, őrült késztetést éreztem, hogy felhívjam a több ezer ki­lométerrel messzebb élő test­vérem: ne haragudjon, amiért még mindig nem adtam vissz a könyvét. Megnyugtatott, s én még még azon a karácsonyon sűrű bocsánatkérések köze­pette ajándékoztam neki egy újat. Hogy ő se maradjon soha Esterházy nélkül... Szűcs Tibor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom