Somogyi Hírlap, 2015. november (26. évfolyam, 256-280. szám)

2015-11-14 / 267. szám

2015. NOVEMBER 14., SZOMBAT Villanások a múltból - emlékezés a mindvégig bátor fiúra AZ EMBER GYERMEKE A szikár tény: 32 éves korában elhunyt Fülöp Márton, a magyar labdarúgó-válogatott volt kapusa. Próbálom elmon­dani az elmondhatatlant. Marcikám, drága kisfiam! írok hozzád, mert szólni már nincs erőm. Beszéltem eleget az elmúlt hónapokban, hol Isten­hez, hol emberhez, hogy segítse­nek és gyógyulj meg. Mindhiá­ba. Sem az ima, sem a könyörgés nem segített. Most csak csöndre vágyom, s próbálok olyan erős lenni, mint amilyen Te voltál. De nem megy. Odakinn zajos, han­gos a világ, az emberek szeret­nek, nevetnek, a nap beragyog­ja a földet, de hamis a kép: a no­vember mindenkit becsapva áp­rilisnak maszkírozta magát. Lát­lak magam előtt, Marcikám, és újra meg újra azt kérdezem, hon­nan volt benned ekkora tartás, ekkora méltóság. Miként voltál képes már betegen, túl a kezelé­seken a Görög Kupa-döntőn vé­deni, kapuba állni, sportolóként viselkedni. Félek a holnaptól és a hol- naputántól. Ésfélek a múltképeitől is, a mil­lió pillanatfelvételtől, amelyeket cipelek a lelkemben. Bevillannak az emlékek, egyik a másik után, és én újra átélem, ahogy állsz, vetődsz, bravúrokat mutatsz be a Manchester City kapujában, az Aston Villa elleni Premier League-meccsen. S újraélem az egészet, ahogy barátokkal lesem a tévéközvetítést, közben fel-fel- ugrom, eksztázisban kiabálok, hogy nézzétek, az ott az én gyö­nyörű, tehetséges fiam. Hogyan lett a hangos, za­jos sikerből ilyen csönd, Mar­cikám? Amikor kiderült, hogy beteg vagy, hogy nem sérülésről, ha­nem sokkal komolyabbról van szó, egy pillanatra elöntött a hi­degveríték, és hatalmába kerített a rémület. Aztán elhessegettem magamtól minden negatív gondo­latot, mert tudtam, hogy a halál még csak kispados sem lehet a mi csapatunkban - a mi egészséges, sportoló, s az idők végezetéig élő csapatunkban. Tévedtem, Mar­cikám. Halhatatlannak képzel­tem magunkat. De az ember már csak olyan, hogy áltatja magát. A hajótörést szenvedett és óceánba zuhant ember is azt mondogatja egy fadarabba kapaszkodva, jön majd egy mentőcsónak, egy ele­gáns jacht vagy Nemo kapitány a tenger alól, és megmentik. Bár­mit megadtam volna azért, hogy meggyógyulj - bármit. Kezeltek Németországban és itthon. És én sokszor ültem az ágyad szélén, és mindig úgy zártuk a beszélgetést: „Majd ha meggyógyulsz.” Csodáltalak, amiért ilyen erő lakozott benned. Talán csak én tudtam, hogy olykor félsz. So­ha nem beszéltünk az elmúlás­ról, miért is tettük volna. Ehe­lyett az emlékeket görgettük ma­gunk előtt, sírva-nevetve, ahogy Charleroi-ban, nagyjából hét­évesen egyik pillanatról a má­sikra beálltál a kapuba, mert a kapus kezét törte. Az első mécs­eseden tizenhárom gólt kaptál, de büszke voltam rád. Soha nem felejtem el, azt mondtad nekem: meglátod, én leszek a legjobb kapus Magyarországon. És vá­logatott lettél, Metzben, Fran­ciaország ellen, én a könnyei­met töröltem, ahogy láttalak cí­meres mezben. Csönd van, Marcikám. Túl nagy ez a csönd, hiányzik a hangod, hiányzik, hogy felhív­jál, hogy azt mondd: „Apu, kép­zeld, azt találtam ki, hogy...”Ho­gyan lesz eztán, Marcikám? Mi­ként nézek majd meccset, bármi­lyen meccset anélkül, hogy ne jusson eszembe, miért nem téged látlak a kapuban. Mert az még sincs rendjén, hogy apa temeti a gyermekét. Próbálom vigasztal­ni magam, hogy Isten nem csak mese, s hogy te majd a mennyor­szágban megpihenve, más test­ben térsz vissza a földre. Ha ez így van, arra kérlek, Marcikám, legyél ott a temetőben, ahol öreg, hajlott hátú, megtört, ősz hajú apád áll a sírodnál. Legyél angyal, hulló falevél vagy forró szél. Legyél a fiam - az én drága kisfiam. Sinkovics Gábor Megrendültén emlékeznek a társak KANTA JÓZSEF, AZ MTK FUTBALLISTÁJA Együtt edzettünk annak idején a Csö­möri úti pályán, az­tán együtt futballoz­tunk Bodajkon is. Marcira mindig lehetett számíta­ni, sohasem éreztette velünk, hogy édesapja, Fülöp Ferenc az MTK klubigazgatója. Hihetetlen volt a munkamorálja, büszke voltam és vagyok rá. Amióta értesültem a ha­lálhíréről, csak kóválygok, nem té­rek magamhoz. BALOGH BÉLA, A GYIRMÓT FC LABDARÚGÓJA Majd húsz évre nyúlik vissza a ba­rátságunk. Együtt voltunk Agár- don, egy szobában laktunk akkor is, amikor válogatottak voltunk. Múlt héten látogattam meg, ak­kor találkoztam vele utoljára. Döbbenetes érzés volt látni, hogy a betegség mivé tett egy majd kétméteres, száz kiló tiszta izom embert. Mindiga labda bűvöletében Fülöp Márton 1983. május 3-án született Budapesten. Édesapja, Fülöp Ferenc az MTK-VM labdarú­gójaként 197 meccsen lépett pá­lyára az NB l-ben, majd játszott a belga Charleroi csapatában, édesanyja, Benjámin Gabriella kosárlabdázóként lett bajnok. Pályafutását csatárként kezd­te, majd miután szüleivel haza­tért Belgiumból, két évre abba­hagyta a futballt. Első magyar klubjánál, a BVSC-nél is táma­dó volt eleinte, tizenkét eszten­dős korától azonban végleg a ka­pusposzt mellett döntött. 1995- ben az MTK-ba igazolt. 2004 nya­rán Angliába, a Tottenham Hots- pur együtteséhez került. Később a Chesterfield, aztán a Covent- ry City, végül a Sunderland labda­rúgója lett. Szerepelt a Leicester Cityben, a Manchester Cityben, az Ipswich Townban és a West Bromwich Albionban is, majd 2012-ben Görögországba, az Aszterasz Tripoliszhoz igazolt. A válogatottban 2005. május 31- én, a Franciaország ellen 2-1-es vereséggel végződő találkozón mutatkozott be, utolsó, huszon­negyedik fellépésére 2011. már­cius 29-én került sor: az Amsz­terdamban játszott Eb-selejtezőn Hollandia nyert 5-3-ra. 2013 februárjában, egy lövést követően erős fájdalmat érzett a kezében, és mert a konzerva­tív kezelés nem segített, április­ban megműtötték. Öt és fél hét kihagyást követően védett a gö­rög kupadöntőben, majd értesült róla. hogy nagyobb a baj, mint gondolta. Újabb operáció követ­kezett, aztán kemoterápiás és sugárterápiás kezelések jöttek, hogy aztán 2013 októberében Fülöp Márton egy sajtótájékozta­tón elmondhassa: „Szerencsére korai stádiumban sikerült elkap­ni a betegséget, ezért nem kellett a legrosszabbtól tartani.” Sajnos tévedett. Várhidi Pál, a válogatott és az Újpest játékosa és későbbi edzője nyolcvannégy éves korában hunyt el Aranyfény és dicsőség: ismét elment egy legenda Nyolcvannégy éves korában, csü­törtökön elhunyt Várhidi Pál, az Újpest legendás futballistája, az aranycsapat keretének tagja. A tízszeres válogatott Várhidi Pál tagja volt az 1954-es svájci világ- bajnokságon ezüstérmes váloga­tott keretének, az 1960-as római olimpián pedig bronzérmet szer­zett a nemzeti együttessel. Veze­tőedzőként 1973 és 1980 között négy bajnoki címet szerzett az Újpesti Dózsával. Várhidi Pál au­gusztus elején időskori megbete­gedés miatt került kórházba. Még 1953 nyarán, a korosz­tályos válogatottban, a bukares­ti világifjúsági találkozón, a ro­mánok legyőzése után a jelenlé­vő Sebes Gusztáv szövetségi ka­pitány elhatározta, elviszi az an­gol-magyarra. Várhidi Pál sze­rény ember volt, már azt is meg­tiszteltetésnek vette, hogy leülhe­tett a kispadra a Wembley-ben, huszonkét évesen nagy jutalom­nak tartotta, hogy ott lehetett az aranycsapatban. Igen, az arany­csapatban, mert hajlamosak va­gyunk csupán a 6:3-as győze­lem kezdőcsapatát annak nevez­ni, holott a meccs végén Grosics helyett a kapuba Gellér állt be, s őt mégsem említjük a felsorolás­ban. Mint ahogyan a kispados Várhidit, Sándor Károlyt, Kovács Imrét vagy a 7:l-re megnyert visz- szavágón gólt is szerző, később a vb-n is játszó Tóth II Józsefet és a többieket, akik időről időre nél­külözhetetlen fogaskerékként pó­tolták az ilyen-olyan okból kieső­ket. Várhidi Pál is közéjük tarto­zott. Ott volt az 1954-es vb-keret- ben is. Ahogyan egyszer egy új­lipótvárosi borozóban mesélte: „...vagy ötvenszer ültem a kispa- don, odaszögezett a Buzánszky, Lóránt, Lantos hármas, nem tud­tak megsérülni.” Ez utóbbit persze nem kellett tőle komolyan venni, őt viszont il­lett, mert all round védő volt, ke­mény, magas, jó fizikumú, gyor­sasága miatt jobbhátvédet, kö­zéphátvédet és balhátvédet is magas színvonalon tudott játsza­ni. Csendben jegyzem meg, az ő képességeivel manapság több mint ötvenszeres válogatott le­hetne. Azért tíz alkalommal meg­adatott neki, hogy a kezdőkörben hallgassa a Himnuszt, először az 1954-es vb-döntőt követő első vá­logatott meccsen a románok ellen a Népstadionban. Csereként ka­pott lehetőséget Lóránt helyén, játszott a nemzeti csapat skandi­náviai túráján. Talán a sors finto­ra, de inkább üzenet a maiaknak, hogy a norvégok elleni mérkőzés napján halt meg - hatvan évvel ezelőtt, májusban ő is játszott az oslói Ullevaal Stadionban győztes magyar csapatban. Nemcsak Sebes, hanem Buko- vi Márton is számításba vette a legjobbak között. Pillére volt az 1960-ban olimpiai bronzérmes együttesnek. Tizenhat évet ját­szott Újpesten, felnőttként más csapat mezét nem húzta fel, li­la-fehérben 264 alkalommal lé­pett pályára, 32 gólt szerzett. „Olyan óriási játékosokkal fut­ballozhattam együtt, mint Nagy­marosi Miska, Szűcs Sándor és Szusza Feri” - szőtte a lila-fehér mesét törzsasztalánál, ha a múlt­ról kérdezték. Büszke volt rá, hogy később edzőként is vissza­térhetett szeretett klubjához, 1974 februárjában ült először bajnokin a nagycsapat kispadján, 1980 no­vemberében állt fel onnan, köz­te négy bajnoki címet nyert ve­le a Dózsa, az együttest 1974-ben BEK-elődöntőbe vezette. Halálával nemcsak a hátvéd­sorból dőlt ki egy pillér, az ötve- nes-hatvanas-hetvenes évek fut- ball-legendáriuma is szegényebb lesz Várhidi Pál távozásával. Thury Gábor Várhidi Pál halálával a magyar futball legendás alakja távozott « I I ___r i i

Next

/
Oldalképek
Tartalom