Somogyi Hírlap, 2015. október (26. évfolyam, 230-255. szám)

2015-10-25 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 40. szám

4 A HÉT TÉMÁJA 2015. OKTÓBER 25., VASÁRNAP A fájdalom, a veszteség önmagában nem válik traumává, attól lesz sérülés belőle, hogy nem beszélünk róla. Sokan nem vesznek tudomást az elmúlásról. Miért nem beszélünk a halálról? Jövő hétvégén a halottainkra emlékezünk. Azokra a szerette­inkre, akik már nincsenek eb­ben a világban, mégis velünk vannak. Ez ilyenkor így termé­szetes. A gyertyafényes, kri- zántém illatú temetőket hátra­hagyva azonban, a legtöbbek­nek csak a félelem jut eszébe a halálról. Fábos Erika A halál a mai ember számára-az egyik legnagyobb tabu. Mert mi­ről szól ma a világ? Az életről: a mának élünk, az egzisztenciális célok a legfontosabbak. A nyuga­ti ember kulturális felfogása sze­rint, minden véget ér a halállal, az ember akkor mindent elve­szít. Muszbek Katalin, a Hospice Alapítvány elnöke szerint ráadá­sul a többség teljesen elidegeníti magától az elmúlást. „Legtöbben hol látnak elmenőt? A tévében, filmekben és úgy, hogy abban semmi életszerű nincsen. Egyre nagyobb titok és misztikum az egész. Ezért van az, hogy amikor a veszteség és az elmúlás köz­vetlen közelről érint minket, te­le vagyunk félelemmel és nehe­zen tudunk szembenézni vele." Ez a legnagyobb tabu az életünkben Ez nem volt mindig így, de vi­szonylag gyorsan alakult át.. Hosszú évszázadokig még az eu­rópai embernek is sokkal termé­szetesebb viszonya volt az elmú­láshoz és a szeretteinek elveszí­téséhez. „Magyarországon az 50-es, 60-as években kezdődött ez a fo­lyamat - mondta Muszbek Kata­lin. - Addig, amíg a nagycsalá­dok együtt éltek és az unokák, gyermekkorukban szemtanúi voltak annak, hogy a nagyszü­lők elmennek, jobban érthették az emberek a halál természetét. Amikor még a nők otthon voltak és ellátták a családot, gondozták a beteget, ápolták a haldoklót, láthatták a gyerekek, hogyan és miért múlik el egy élet és voltak szigorú rítusok, szokások is ar­ra, hogy egy ember elgyászolása hogyan történik. Részt vett ben­ne nemcsak a család a nagyobb közösség is. A nagycsaládok szétesésével ez teljesen megvál­tozott és a folyamat oda vezetett, hogy az emberek nagy része ma egyedül, elszigetelve, kórházban hal meg, elszakítva a szerettei­től. így tehát, legnagyobb baj az, hogy nem tanulhatjuk meg, mi a halál. Az elmúlással való benső­séges kapcsolat pedig az évtize­dek során megszűnt." A gyerekeknek még nehezebb „Az onkológiai intézetből van a történetem, egy fiatal anyukáról derült ki, hogy menthetetlen ál­lapotban van, hetei vannak hát­ra - mondta Muszbek Katalin - Azt kérte a férjétől, hogy vi­gyék őt haza és hogy a két kis­gyerekük legyen majd ott a te­metésén. Az egész család egy emberként háborodott fel ezen, mondván tönkreteszi a gyereke­it. Ez azért elég sokat mond ar­ról, mennyire természetellenes a gondolkodásunk és hogy a fé­lelmeink milyen embertelen vi­selkedésekre sarkallhatnak.” A gyerekekkel pedig még ne­hezebben beszélünk az elmú­lásról, mint felnőttek egymás között. Nagyon sok családban, ameddig lehet, titkolják előttük a hírt. Pedig éppen azzal oko­zunk komoly sérüléseket, ha titkolózunk, amelyekből éltre szóló traumák lehetnek. Singer Magdolna gyásztanácsadó ép­pen emiatt írt könyvet „Ki segít a gyerekeknek?” címmel. Azt mondta: annyi borzasztó eset­tel találkozott, hogy úgy döntött így próbál segíteni. „A gyerekek nyolc, kilenc éves korukig nin­csenek tisztában a halál bioló­giai jelentésével, ezt csak az is­kolában értik meg igazán, mint ahogyan azt is, hogy a halál visz- szafordíthatatlan és mindenkit érintő tény, beleértve saját ma­gukat is - mondta Singer Mag­dolna. - Ennek ellenére a szülők tapasztalataira és a magam szü­lői tapasztalataira támaszkod­va azt mondhatom, az óvodásko­rú gyerekek is képesek felfogni a halál tényét, ha nem az eszük­kel, akkor a szívükkel. „Ezért hoztuk létre a Méltóság mezeje programunkat - mond­ta Muszbek Katalin. - Ezt tele­pülések és óvodák, iskolák köz­reműködésével végezzük évek óta, a gyerekek nárciszokat ül­tethetnek egy kijelölt közterüle­ten, hogy legyen alkalom és egy keret arra, hogy az elmúlásról ne egy tragédia, vagy haláleset kapcsán, hanem csak úgy szé­pen, érthetően lehessen beszél­ni és kérdezni.” A kicsik is gyászolnak, csak máshogyan Az persze nagyon meghatáro­zó, hogy a gyerekeknek milyen életkorban történik a veszte­ség. Mindig ennek megfelelően lehet beszélni róla. Kisebb kor­ban megjelenhet a gyász maga­tartási, evési zavarokban, vagy a veszteség következtében vissza­eshet egy korábbi fejlődési szint­re akkor is, ha nem mutatott kü­lönösebb szomorúságot, vagy nem beszél a halálesetről. A ser­dülőkorú gyerekek gyásza már nagyon hasonló a felnőttek gyá­szához. Különösen a szülő, vagy szülők elvesztése van a gyere­keknek egész életükre kihatás­sal. Traumás esetben jellemző­ek a kötődési nehézségek, pár­kapcsolati problémák, a szeretet mélységének, az intimitás meg­élésének képtelensége. Hatással van a szülővé válására, a gyer­mekével való kapcsolatára is. Ezek a legtipikusabbak, de egyé­ni jellemzők is lehetnek a fizikai tünetektől kezdve számos egyéb pszichés tünetig. A legfontosabb hogy megértsük, egy felnőtt tud magának segítséget keresni, vá­laszokat adni, egy gyerek erre nem képes, főleg úgy nem, ha azt érzékeli, ez egy olyan téma, amiről senki npm beszél. Ezért nagyon fontos ilyenkor a figye­lem, a türelem, a beszélgetés a gyerekek szintjén és őszintén.” A 65 százalékunk kórházban hal meg Egyre több család vállal otthon- ápolást. Korábban ez inkább vi­déken, kis közösségekben volt jellemző. Ez azért nagyon fon­tos, mert a kutatásaink szerint a megkérdezett emberek 14 szá­zaléka mondja csak azt, hogy kórházban szeretne meghalni, a többség otthon, a szerettei köré­ben, mégis csak az emberek 35 százalékának sikerül ez. „A hozzátartozók azzal tehet­nek sokat az utolsó időkben, hogy figyelnek és alkalmazkodnak: az utolsó hetekben, napokban segí­teni kell úgy elbúcsúzni az élet­től a szerettünket, ahogy neki jó. Nem szabad erőszakoskod­ni, hogy egyen, igyon, imádkoz­zon. Figyelni kell rá, beszélgetni, vagy hallgatni, ha azt szeretné. Sem az álvidámság nem jó, sem az, ha a hozzátartozók túlzottan terhelik a fájdalmukkal a bete­get. A személyes jelenlét a leg­fontosabb. Hetente egyszer meg­látogatni valakit a kórházban, az semmi, azt nem lehet jól csinálni. Minél többet ott kell lenni és nem szabad hagyni, hogy a félelmeink miatt elidegenedjünk a hozzánk tartozótól, mert az élethez az el­múlás is hozzátartozik.” Aki fél, az gyászolni is nehezebben tud A társadalom azt várja, hogy mi­előbb legyünk túl a fájdalmun­kon, és viselkedjünk úgy, mint­ha mi sem történt volna, pedig ehhez idő kell. Singer Magdolna, gyászta­nácsadó azt mondta: szoros ösz- szefüggés van a halálhoz való vi­szonyunk és a gyász között. Mi­vel a meghalás ismeretlenné, félelmetessé vált, igyekszünk nem gondolni rá, nem beszélni róla. A tudatunk mélyére szám­űzzük, így aztán igazi tragédi­aként éljük meg a családi ha­lálesetet. A fájdalom, a hiány, a veszteség miatt érzett gyász ter­mészetes és helyén való, azon­ban ha magát a halál tényét el­fogadjuk, ha a saját halálunk­hoz való viszonyunk is rende­zett, akkor a szeretett hozzátar­tozó halálával kapcsolatban is el­jutunk az elfogadásig. Óriási a tanácstalanság abban is, hogyan közelítsünk egy gyá­szolóhoz. A régi tradíciók, rítu­sok, amik nem csak a gyászoló­nak segítettek, hanem a környe­zetnek is pontos útmutatással szolgáltak a segítség módjára vonatkozóan, elvesztek, és nincs helyettük új. Sok esetben meg­történik, hogy az emberek sza­bályosan elkerülik a gyászolót, csupán azért, mert nem tudják, mit iá mondhatnának. Gyásszal foglalkozó szakemberként ezt a panaszt naponta hallom. Azok, akiknek nem tabu a halál, köny- nyebben megtalálják az utat a gyászolóhoz is.“ Mindenkinek másként lehet(ne) segíteni A gyászban mindenkinek egyé­ni segítségnyújtásra van szük­ség, hiszen ami óriási segítség az egyik embernek, a másikat egyenesen riaszthatja. Van, aki ilyenkor inkább hallgatni sze­ret, van, aki mindenkinek el­mondaná az érzéseit, mert úgy könnyebbül meg és a többség­nek nagy segítség ha sorstársak­kal találkozhat, láthat maga előtt példát, hogy másnak is fáj és ar­ra is, hogy idővel jobb lesz a léi­kének. A pszichológia legfonto­sabb felismerése talán éppen az, hogy egy rossz élmény önmagá­ban nem válik traumává, hosz- szan tartó lelki sérüléssé. Az él­mény attól válik traumatikussá, hogy nem beszélünk, nem be­szélhetünk róla. A gyász ugyan­is egy hullámzó lelkiállapot, ezért a legfontosabb a figyelem. „Annyira nagy lehet a válto­zás ilyenkor az ember lelkében, hogy ami egyik nap bevált, a má­sik nap már nem, hiszen a gyá­szolót hányják-vetik az érzel­mei - mondta Singer Magdol­na. - Általánosságban elmond­ható azonban, ha abban támo­gatjuk a gyászolót, hogy átélhes­se és kifejezhesse az érzéseit, az nagy segítség lehet a gyász­folyamatában. Egy szeretetteljes meghallgatás, vagy csupán egy csendes jelenlét, törődő gondos­kodás nagy ajándék ilyenkor. A legnagyobb gyógyító erő az em­beri szeretet. Van egy igen haté­kony módja a gyászfeldolgozás elősegítésének, és szerencsére ez egyre inkább rendelkezésre áll a gyászolóknak. A Napfogyat­kozás Egyesület önkéntesei díj­talan gyászcsoportokat indíta­nak rendszeresen. Az ilyen sors­társ csoport gyógyító ereje felbe­csülhetetlen értékű.” Nem halni, hanem élni kell tanulni Szókratész mondta, hogy hal­ni tudni annyi, mint élni tudni. Muszbek Katalin is ezt vallja. A Hospice szolgálat során szerzett évtizedes tapasztalatai mondat­ják vele: „Sajnos azt tapasztalom, hogy az emberek döntő többsége nem tud élni és ezért fél olyan ir­galmatlanul a haláltól. Az élet­véggel való szembenézés na­gyon nehéz. Szomorú és fájdal­mas, főleg ha ezt valaki magára hagyottan kénytelen átélni. Se­gít, ha sikerül megtalálni mind­azon értékeket, élményeket, ame­lyekre visszatekintve a haldokló úgy érezheti, hogy az élete érté­kes és megismételhetetlen volt, hogy kevés volt benne az elfecsé­relt idő, az elszalasztott lehető­ség. Akinek ilyesmiből több van, nehezebben búcsúzik. Ahogy az életünkben benne van a halá­lunk, úgy a halálunkban benne van az életünk. Azt látom, hogy a vallásos, hívő embereknek köny- nyebb.” Koronként és kultúránként más volt a viszonyulás Az ember ősidők óta keresi a vá­laszt a halál okára és különböző korokban és kultúrákban más és más válaszokat adott rá. A hagyo­mányos kultúrák többségében a halál nem egy kezdetektől létező jelenség, hanem egy, az „ősidők­ben” történt esemény következ­ménye, vagy büntetése. Az egyik, elsősorban a zsidó keresztény ta­nításba ismert hit szerint, a halált a teremtő azért bocsátotta a föld­re, mert az ember megszegte a parancsát. Sokkal több azonban az olyan mítosz, amely egy démo­ni lény - éppen a teremtő ellenfe­le - kegyetlen tettének tulajdonít­ja a halál megjelenését. Közép ázsiai, észak amerikai és ausztrál törzsi mítoszaiban véletlenként vagy az ősök ostoba választásá­nak eredményeként jelenik meg a világban a halál. Afrikában el­terjedt mítosz, hogy az Isten egy kaméleont és egy gyíkot küld az emberekhez. A kaméleont azzal a hírrel, hogy halhatatlanok lesz­nek, a gyíkot azzal, hogy halan­dók. Mivel a kaméleon útközben megállt, a gyík érkezett meg el­sőként, és miután átadta az üze­netet, a halál a szó teremtő ere­jének következtében, megje­lent a világban. A legtöbb archa­ikus kultúrában, akárcsak a ha­gyományos társadalmakban, a halált az élet szükségszerű ve­lejárójának, az életet és a ha­lált egyetlen egységnek tekintet­ték. A halál tulajdonképpen má­sodik születést egy új szellemi életbe való átlépést jelentett. A látható és a láthatatlan világ, az emberek és az istenek, az élő és a megholt lelkek, az anyagi és a szellemi világ között kapcso­lat volt. A földi világ természe­tes módon kiegészült a túlvilág­gal. Az életnek és a halálnak ez a nyilvánvaló egysége később elho­mályosult. A halottakkal szem­ben viszont mindig is félelemmel viseltettek az emberek. A leg­több korban és kultúrában, kü­lönböző rítusok voltak arra, ho­gyan tartsák távol maguktól az elhunytak szellemét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom