Somogyi Hírlap, 2015. október (26. évfolyam, 230-255. szám)
2015-10-11 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 38. szám
g INTERJÚ 2015. OKTÓBER 11., VASÁRNAP Endrei Judit csak olyan feladatokra mond igent, amikről biztosan tudja, hogy neki találták ki. Az 1998-as tévés búcsúba belesajdult a lelke, de a mellőzöttség érzése miatt inkább fejest ugrott a semmibe. „JO, Endrei Judit 17 éve otthagyta a képernyőt, és bár azóta voltak nehezebb időszakok is az életében, jól érzi magát a bőrében. Még azzal sincs baja, hogy idősödik, mert tele van feladattal. Most újra látható a képernyőn, és nemsokára megjelenik új, „beszélgetős” könyve, amit a saját korosztályának írt, hogy erőt és kedvet adjon 50 fölött is az élethez. Fábos Erika- Tizenhét év után újra műsort vezet az ATV-n, Nő háromszor címmel. Ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni, vagy hatalmas volt az izgalom? Mit érzett az első felvétel után?- Nagyon tetszik az újságíróknak, hogy 17 év után visszatértem a műsorvezetéshez. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok műsorvezető. Ezt a műsort Ábel Anita vezeti, nagyon jól, engem kérdezó'társnak hívtak. Azt hiszem, annak okán, hogy egy másik korosztályt képviselek, más nézőpontból látom a világot, és mi hárman - Lorán Lenke a harmadik nő - szerencsésen kiegészítjük egymást. Nyilván arra gondolhattak a műsor készítői, hogy itt van egy ismert nő, akinek van a világról véleménye, van az életben tapasztalata, és talán kellemesen működhet egy női társaságban. Beszélgetni mindig szerettem, és mivel úgy kellettem, ahogy voltam, ezért vállaltam. , ,- Az elmúlt 17 évben nem is keresték ajánlatokkal, vagy elzárkózott a televíziós munka elől?- Kerestek kisebb és nagyobb ötletekkel is, de egy bizonyos kor után már megengedtem magamnak, hogy csak olyan feladatokra mondjak igent, amikben biztos lehetek, hogy azt nekem találták ki, nem bárkinek. Engem így szeressenek, amilyen vagyok, vagy nem rám van szükség. Úgy gondolom, hogy ez a szabadság 62 évesen már kijár, és talán van bennem annyi önismeret is, hogy belátom, ez a mai televíziózás már más, mint a régi volt, és ami én vagyok, meglehet, túl lassú, nem elég sziporkázó és tren- di. így aztán inkább csak örömmel vendégeskedtem az elmúlt években a stúdiókban, és elég is volt annyi.- Sok minden megváltozott?- A műsorkészítés, a stúdió hangulata nem, ugyanúgy van benne egy jóleső izgalom, mint régen. Ami nagyon más, az a technika és hogy manapság nagyon kényeztetően vagyunk körülvéve. Frizura, kiegészítők, kigondolt ruhák.- Régen nem így volt?- Bemondóként egyáltalán nem, az egy nagyon magányos műfaj volt. Műsorvezetőként is csak a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején jött divatba, hogy „szebb” ruhákba öltöztettek bennünket, ekkor kezdtek kiemelten figyelni erre.- Emlékszik még az utolsó megjelenésére?- Nagyon elevenen él bennem. 1998. október 14-én történt, és a Kincsestár című műsorban dolgoztam akkor. Amikor a végén HA MAGAMAT ADHATOM” elbúcsúztam, hogy „kedves nézőink, holnap is lesz Kincsestár, ez és ez lesz a műsorvezető”, átsuhant rajtam és nagyon belesajdult a lelkem, hogy Kincsestár lesz még ki tudja, meddig, de nekem ezzel itt véget ér a televíziózás.- Könnyen vagy nehezen ment utána?- Az első pár év jól alakult, aztán voltak rosszabb, nehezebb időszakok is. Szerencsére született optimista vagyok, és mindig képes voltam úgy tekinteni a gondokra, hogy átmeneti állapotról van szó, amit meg kell oldanom. A televíziós időszakban erős csőlátás alakult ki bennem. Szinte semmi más nem létezett, csak a televízió. Nem kellett műsorötletekkel házalnom, mondhatnám, a műsorkészítők mindig elkényeztettek. Hogy visszatérjek a kérdésére, életemnek ebben az új szakaszában sok új dolgot kellett tanulnom, éppen ezért jól jött, hogy kitartó, érdeklődő, nyitott ember vagyok.- Nem kész tervekkel döntött úgy, hogy új életet kezd?- Tulajdonképpen a semmibe ugrottam fejest, és nem a tervek, inkább a mellőzöttség érzése miatt. Negyvenöt éves voltam, tele életerővel. Úgy éreztem, méltatlan lenne hozzám és ahhoz a 22 évhez is, amit addig a televízióban eltöltöttem, hogy valódi feladatok nélkül lézengjek.- Huszonkét év? Manapság két széria után is cserélik a műsorvezetőket.- Persze, ez egy más világ, amiben nagyon kevesen vannak a saját, valódi személyiségük kedvéért a képernyőn. Kétségtelenül nagyobb figyelem irányul rájuk, szinte mindent tudunk róluk, de bennünket szakmailag sokkal jobban megbecsültek. Akkor egy képernyős szépen felépíthette a pályáját, kiteljesedhetett a feladataiban, és markánsan benne volt abban, amit csinált. Anno 5-8 millióan ültek a képernyő előtt, ha jókor ment egy műsor. Szóval a bankszámlánkon kívül semmi mást nem cserélnék el a maiakkal. Hiszen a televíziózásban nekem minden megadatott, ma minden más, mint a mi időnkben.- Az első televíziós napjára is emlékszik?- Hát persze. 1976 novemberében, Szegeden indult a körzeti stúdió. Antal Imre volt a profi műsorvezető, én pedig - még Kurdics Juditként - az újonc. Úgy kerültem oda, hogy Szegedre jártam főiskolára, és az egyik vizsga után egy kedves tanárom megkérdezte, lenne-e kedvem kipróbálni a bemondást.- Szereplő típus volt?- Egyáltalán nem, de jól jött volna egy kis ösztöndíj-kiegészítés, hiszen ezzel anyukámék terheit csökkenthettem volna. Sem szereplős, sem cserfes, sőt inkább gátlásos és zárkózott voltam.- Hogy lett ebből tévés karrier?- Amikor Pestre mentünk négy másik lánnyal a próbaadásra, biztos voltam benne, hogy nem engem választanak. Úgy gondoltam, mindegyik szebb és rátermettebb nálam. Mivel esélytelennek éreztem magam, megnyugodtam, és természetesen, lazán tudtam viselkedni. Nem éreztem semmi tétjét a feladatnak.- Mi hiányzik a régi televíziózásból önnek?- A személyesség és a szabadság. A mostani műsorok többségéről az első, ami eszembe jut, hogy nagyüzem. Kevés benne a Endrei Judit született Szolnokon. 1973-1977 KÖZÖTT a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára járt. MÜOSZ újságíró iskola ELTE-BTK orosz szak Európai Kulturális menedzserképző. 1976-1998 k- tévébemondó volt a Magyar Televíziónál. Közreműködött a Homokóra, az Ablak, a TV-Híradó, a Hétvége, a Gólyahír, a Paraván, az Át-Állás, a Vasárnapi Turmix, a Leporelló, valódi, szép és mély pillanat. Inkább csak a hatás és a felszín a fontos. Másrészt a mi időnkben nem voltak fülbesúgó szerkesztők, nem kézi vezérléssel működtek a műsorvezetők. Rám volt bízva, és bíztak bennem, hogy úgy fogok beszélgetni egy emberrel, úgy fogok kibontogatni a képernyőn egy témát, hogy az érdekes lesz a nézőnek. Rengeteget beszélgethettem élőben. Ilyen bizalmi helyzet már kevés maradt.- Mit néz a tévében?- Az eredeti és valódi dolgokat keresem és azt, ami bármilyen szempontból az emberről szól. Ha egy új műsort elkezdenek reklámozni, beleszagolok, de amúgy főleg hír- és ismeret- terjesztő műsorokat nézek, időnként egy-egy jó filmet találok valahol. Ha Friderikuszt elcsípem, általában ott ragadok. Máig a jó beszélgetés tart leginkább a tévé előtt.- Mindenhol a legendás televíziósként, műsorvezetőként emlegetik. Amikor otthagyta a képernyőt, érezte, hogy Endrei Judit ilyen szempontból mekkora márka lehet?- Soha nem foglalkoztam azzal, hogy a médiapiacon vajon mit érhetek. Az, hogy máig van érdeklődés velem kapcsolatban, azt gondolom, nemcsak a nosztalgiának szól, hanem annak a 17 évnek is, ami sok munkával telt el. Ha már úgy alakult az életem, hogy ismertebb vagyok, mint a legtöbb ember, érzem ennek a felelősségét. De példa csak a Kincsestár, a Napközi, a Tízórai és még sok más műsor, dokumentumfilm elkészítésében. 1998 ÓTA szabadúszó. Aktív szervezője a szentendrei kulturális életnek. ELVÁLT, KÉT LÁNYA VAN: Nóra (1991) és Laura (1994). Anno 2000 - Ezredvégi kaleidoszkóp, Mindörökké nő (2003), Sztárdiéta (2004), Mindörökké férfi (2005), Női aforizmák és bölcsességek (2006), Kemény üzenetek (2011). akkor lehetek, ha magam is úgy élek, ha meggyőződéssel képviselem azt, amiről beszélek. Véleményem szerint attól még, hogy múlik felettünk az idő, nem kell kétségbeesni, bezárkózni és beletörődni a mellőzöttségbe. Éppen azért írtam könyvet az idősödésről.- Azért, mert fél tőle, vagy mert mások félnek?- Nekem semmi bajom azzal, hogy megy az idő, sőt bizonyos szempontból gyönyörű dolognak találom. Mindig a természet közelében éltem, rendben van számomra az élet körforgása, egy növényke is kikel, kivirágzik, virul és elhervad. Azt viszont látom, mekkora nyomás a társadalom részéről az, ha valaki idősödik. Elszomorít, ahogy az 50 pluszos korosztállyal bánnak hazánkban.- Ön mennyinek érzi magát?- Miközben tisztában vagyok vele és sok szempontból nem is bánom, hogy 62 éves vagyok, úgy 40 körülinek érzem magam. Jó, nem olyankor, amikor reggel belenézek a tükörbe, de nem is a külsőm szempontjából próbálom megőrizni a fiatalságomat. Inkább belül, a gondolkodásomban, a naprakészségemben, a derűmmel, a rugalmasságommal, az egészségem szempontjából.- Nem szeretne negyvennek látszani?- Ki ne szeretne? Nőként fontos a külsőnk, hát persze. De inkább szeretnék egy kellemes hatvanasnak kinézni, és inkább mondják rám, hogy ahhoz képest..., mint hogy nevetségessé váljak, mert annyira görcsösen akarok fiatalabbnak kinézni.- Mi tartja fiatalon?- Szerintem alapvetően személyiség kérdése is, ki hogyan áll a saját életéhez. Én mindig optimista, aktív ember voltam, és erre a televíziós élet utáni idők még inkább megtanítottak. Egyszerűen nem értem azt, aki csak panaszkodni tud, ücsörög abban a kényelemben, hogy ha valami húsz évig jó, jó lesz azután is, és várja a csodát.- Azt hittem, a gyerekei tartják fiatalon.- Nem tudom, nélkülük mennyire lennék más, de azért az nyilván benne van, hogy sok fiatal volt mindig körülöttem, tele lendülettel, az élet aktuális újdonságaival. Természetesen van ebben kényszer is, hogy gondoskodni kell róluk, tehát nem hagyhatom el magam, ha valami nem sikerül, menni kell tovább.- Most már nem számítana olyan későinek, de akkoriban még más volt divatban, későn születtek a gyerekei. Ezt nem bánja?- Abból a szempontból igen, hogy így talán kevesebb időt fogok Nórával és Laurával tölteni az életben, mint ha 10-15 évvel korábban érkeznek. De amúgy nem szoktam túl sokat gondolkodni a múlt dolgain. Ez természetes módon alakult így. Nem így akartam, nem így terveztem, de a harmincas éveimben érkezett meg az életemben az a párkapcsolat, amiből teljes szívvel gyereket akartam.- Aggódósabb anyuka volt, mint a fiatalok?- Ezt sem tudom igazán, de igen, aggódom értük, most talán még jobban, mint amikor kicsik voltak. Hiszen akkor jobban rajtam múlt, hogy minden rendben legyen velük. Ma már nem ülnek a szoknyám mellett, nem tudom megóvni őket az élet nehézségeitől.- Az új könyvében az idősödésről ír. Szüksége van ennek a korosztálynak segítségre?- Igen, azt tapasztalom, hogy Magyarországon leírják az embert egy bizonyos kor után. Annak idején, amikor eljöttem a tévéből, 45 voltam, és abban, hogy könnyen elengedtek, talán az is benne volt, hogy akkoriban ez a korosztály kezdett kimenni a divatból. A nyugati kultúrában sokkal nagyobb megbecsülést kapnak az ötve- nen túliak, elég csak megnézni a televíziók hírműsorait, a reklámokat. De újra és újra hangsúlyozom, nem kell ezt elfogadni, nem kell ezen keseregni. Én hiszek abban, hogy mindig lehet jobban élni az életet, és ez nem korfüggő. Az új könyvem egy nagyon személyes hangú kötet lesz, sok szakemberrel, akik életszerű és fontos tanácsokat adnak, ezért is hívom „beszélgetős” könyvnek.- Többször mondta, hogy csak önmagáért szeressék, így szeretne televíziózni. Mi lenne az álom műsor? , - A húgommal nagyon jó testvérek vagyunk, imádunk utazni, és van egy álmodozós játékunk, amit úgy hívunk, Mi lenne ha... Egy olyan utazós műsort nagyon el tudnék képzelni, amelyikben mi ketten, mint két jókedvű „öreglány” megmutatnánk a világ sok szépségét a magunk módján, sok derűvel.- Ha nem munka, mi az álom?- Nincsenek elérhetetlen álmaim. Mindennél fontosabb, hogy a szeretteim mind egészségesek legyenek. Ezt mantrázom tiszta szívemből, a többit mindig megoldom valahogy.
