Somogyi Hírlap, 2015. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
2015-03-30 / 75. szám
6 RIPORT 2015. MÁRCIUS 30., HÉTFŐ Nászúton egy floridai jógastúdióban Ilona és Tamás - egyedülállót akartak Magyarországon Magyarország sok mindenben különbözik Amerikától, miért pont a jógázás lenne kivétel. Ilona és Tamás mégis optimista. Látják a moccanást, hogy egyre több magyar foglalkozik az egészségével. Szerdahelyi Csaba Igazi alapítókat tisztelhetek V. Tóth Ilonában és Vályi Tamásban. írom ezt annak ellenére, hogy szerénységük miatt biztos nagy szavaknak tartják az előbbieket. Mit tehetek azonban, ha így van. Hiszen ők voltak, akik Magyarországon először nyitottak meg a Bárkán módszer alapján működő jóga stúdiót. lóga stúdióból viszont annyi van már idehaza is, mint égen a csillag - legyint a szkeptikus magyar. A szkeptikus magyar főleg legyintgetésben nagyon erős és magabiztos, az nem nagyon fordul meg a fejében, hogy kipróbálhatná, mit tud elérni mondjuk, a jógával. Stúdióból egyébként valóban egyre több nyílik, ezért is mondja Tamás a Barkanos domináló lila színek alatt, hogy nem akartak beállni a sorba. Olyasmire vágytak, ami korábban nem volt Magyarországon. Saját jógatörténelmének kezdete óta eltelt jó néhány év, amíg aztán 2011-ben Budaörsön megnyitották Bárkán első magyarországi fellegvárát. Véletlenek valószínűleg nincsenek, ezérttalán a kíváncsiság volt ag oka, hogy 2002-ben, az akkor az Egyesült Államokban dolgozó fiatalember Floridában részt vett élete első hot jóga óráján. A 41 fokos melegben Jimmy Barkannál kezdte az ismerkedést, ám akkor még az indiai mester, Bikram gyakorlatait próbálta ki. A kezdetről Tamás azt mondja: nem tudott semmit a jógáról, nem volt elég hajlékony sem - tény, nagyszerű labdarúgóként elsősorban nem a hajlékonyságban jeleskedett. Mások biztatására pedig azt mondja: mindent ki lehet próbálni, meg lehet tanulni. El lehet sajátítani az önfegyelmet, a kitartást. Meg lehet ismerni a testünket (és megint egy nagy szó: a lelkünket), el lehet hinni, hogy magunkra figyelve, magunkról gondoskodva sokkal egészségesebbek, erősebbek lehetünk. (Inkább egy jóga óra ma, mint holnap egy antibiotikum kúra.) Tamás két év jógázás után elvégezte az oktatói tanfolyamot a Bikram metódus szerint, 2005-től Budapesten oktatta is azt, ám Floridába néha-néha visszatérve magába szippantotta az addigra kifejlesztett Bárkán módszert. Tetszett az új stílus, értékelte a Bikramhoz képest nagyobb változatosságot és szabadságot. Elvégezte hát 2008-ban a Bárkán oktatóit is, majd 2011-ben még egy tanfolyamot, és Budaörsön kitárták a kapukat. Felesége, V. Tóth Ilona 2008- ban egy budapesti jóganapon hagyta először, hogy a Bikram módszer udvarolni kezdjen neki. Később az udvarlást Tamás vette át, s ahogy Ili mondja, a nászútjuk is tipikusra sikerült: négy hetet Floridában töltöttek - javarészt tanulással egy Bárkán stúdióban. 2013-ban elvégezte a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskolán a jógamester alapszakot, tavaly pedig a kismama jóga oktatás rejtelmeiben is elmerült. A budaörsi stúdióra így egyáltalán nem véletlenül jellemző a változatosság. II ÜUí Amíg a Bikram jógát franchise rendszerben, nagyon kötött szabályok mellett lehet oktatni és gyakorolni, addig Budaörsön a heti órarend eleve többféle jógát kínál (így a kismamáknak is), s a 90 perces foglalkozások mellett másképp is figyelnek a vendégekre. Életmódtanácsokkal segítenek, lehet ismerkedni különböző érdekességekkel, vagy szimplán azt hallgatni, hogy milyen tea mire jó (na ja: fűben, fában van az orvosság...), és arról vitatkozni, hogy a csülkös pacalon túl valóban van-e élet. Van. Ilivel és Tamással gyorsan egyetértek, hogy sok mindenben messze vagyunk Amerikától, miért pont a jógázás lenne kivétel. Ők azért nálam optimistábbak, látják a moccanást, hisznek abban, hogy az internet bevetésével és szájról szájra terjesztve az igét, egyre többen lesznek, akik életmódot is váltani akarnak. Szentelnek annyi időt arra, hogy 90 percen át kizárólag magukra koncentráljanak. Ili mondja, jár hozzájuk olyan anyuka, akit néha már a gyerekei küldenek órára, mert utána anya sokkal nyugod- tabb, nem veszekszik. Tamás a saját példáját említi: jógázás után (mert azt nem csak tanítani kell) végtelen íürelemmel ül a kocsiba, és csak mosolyog az öklüket rázó rohanókon. Kérdezem, hogy ennyi tapasztalat után találkozhatunk-e valamikor Vályi-me- tódussal? Gondolkodik, miért is ne, vannak ötletei, egyszer összeállhat egy új mozgássor, amelyet természetesen először magán próbál majd ki. Ötletelünk is. Mi lenne, ha a régi jó tévés torna öt percek mintájára a köztelevízió felvállalná a jóga népszerűsítését, és naponta néhány percben bemutatna alap pózokat? Akkor a többség meghökkenne, hogy a jóga nem azonos a sokak által elképzelt csendes töröküléssel.- A jóga nem fájhat - állítja Ili -, mindenki annyit csinál egy gyakorlatból, amennyi aznap jól esik, és minden alkalommal saját magán veheti észre, hogy mennyit fejlődött. - A jógával tényleg képesek vagyunk egészségesebbé tenni magunkat - biztosít Tamás -, sokan számolnak be róla, mi minden változott meg a testükben, az életükben. El ne felejtsem ideírni, hogy Ili és Tamás közlése szerint március a Bhujangászana, vagyis a kobra póz hónapja (volt). Hason fekszel, fejtetővel nyújtózol felfelé, a vállak hátrafelé lefelé gördülnek, a könyököket közelíted a csí- pődhöz. A kobra póz nyitja a mellkast, jó a tüdő asztmára, bronchitisre, oldja az érzelmi feszültséget, emésztésjavító, javítja a gyomorbetegségeket. Még leírni is soknak tűnik, annyi jóval kecsegtet. Elköszönéskor még megkérdezem: mi a jövő? Ili mosolyog, úgy mondja: mi más lenne, a jóga! Mit tehetnék hozzá? Önnek is jogában áll egészségesebbnek lennk iimamn Fapados Podemos - lehet más a kajálás is Elképesztő a választék a Fő tér melletti piacon, azaz a nassolócsarnokban. Olyan, mint egy csillogó óriási resti Ahhoz képest, milyen értékek láthatók, elég kevés magyar utazik Madridba, pedig a fapados repülőjárat olcsóvá teszi a hétvégi látogatást. A szállás sem drága, és az ételek sem, főleg ha különlegességüket tudjuk értékelni. A madridiak nemcsak mást esznek, de máshogyan is. Nonn V. György/Madrid Fel kellene őket akasztani - he- veskedik a bolhapiaci antikárus, amikor az előző napi tüntetőkről kérdezem, és kezével teátrálisan a saját nyaka köré tekeri a képzeletbeli kötelet, majd felhúzza magát. S miközben 12 euróért megveszem tőle az argentin fémpipát, azt méregetem, vajon hány éves lehetett Franco alatt. Öreg, de annyira nem, hogy bármiféle szerepet játszhatott a nagy polgár- háborúban, tény viszont, hogy nem bérből vagy fizetésből él. Márpedig legutóbb, a szombati Méltóság Meneten főleg alkalmazottak vettek részt munkát, kenyeret és fedelet (mármint a fejük fölé) követelve. Merthogy - mint állítják - az 1978 óta kormányzó áldemokrata pártok éppen a méltóságukat veszik el azzal, hogy olyan bért adnak, amiből nem lehet kijönni. „Parlament helyett forradalmat!” - skandálja a tízezres tömeg, s a Plaza de Colonnál a szólásra emelkedők arról beszélnek, hogy véget kell vetni a két párti uralomnak, mert hiába váltják egymást a kormány- rúdnál, mindkettő korrupt és csak a maga hatalmát építi. Sok a vörös zászló, s a munkásosztály harcát éltető felirat. Másik utcai beszélgetőpartnerem megengedőbb, évekig dolgozott Németországban, sok mindent látott, de ő sem hisz a tüntetőknek, hogy lenne olyan programjuk, amivel ki lehetne húzni az eladósodottságból az országot, s az építkezések leállása miatt munkát adnának az öt és fél millió állástalánnak. Persze a tüntetés egyik szervezőjének, a Podemosnak más a véleménye. Az értelmiségiek alapította párt neve azt jelenti: Meg tudjuk csinálni. Mármint, hogy ne csak az évek óta egymást váltó két párt legyen a meghatározó. Valami olyasmi, mint nálunk a Lehet Más a Politika, azzal a különbséggel, hogy ők már az első megmérettetésen befutottak: az andalú- ziai választáson a szocialisták és a konzervatív Néppárt mögött 15 százalékot szereztek. A spanyolok kiábrándultságot véve alapul még ennél is jobbra számítottak, de hát a szombati tüntetésre is legalább félmilló embert vártak. Igaz, nagyon csúnyán esett az eső, viszont a „maroknyi” megjelent annál nagyobb vihart kavart. A beszédek elhangzása és a bejelentett program után a kemény mag a Sol felé indult, útközben kukákat, padokat borogatva. Egy sarokkal arrébb, a Calla Monterán egészen másfajta tömeg hömpölyög a Gran Via felé. A madridi Váci utcán az üzletek késő estig (vasárnap is) várják a bevásárlókat. A bőrcipők nagyon olcsók, de sokan - az eső miatt - gumicsizmát vesznek. Az éttermek előtt cigarettázók (nem kell öt méterre állni a bejárattól), kezükben söröspohár, és gesztikulálva beszélnek. Odabenn az asztalokon pael- la minden mennyiségben. Egy átlagos étteremben nyolc euró, de jól lehet vele lakni! Persze akad drágább hely is, meglepő módon épen a piac. Pontosabban szólva nassolócsarnok, a Fő tér (Plaza Mayor) mellett. Vásári jövés menés, csak a pultoknál zöldség helyett egészen extra szendvicseket (bocadillo) és helyben sütött halakat árulnak, s a magas asztaloknál, talpas poharakból isszák a nehéz borokat. Olyan, mint egy óriás resti, de csillog, villog. Megint más a módi a latin negyedben: a pultos, amikor sorra kerülök, kérés nélkül egy jéggel teli vödröt tesz elém, benne tíz üveg sör (igaz, két- decis, és nagyon jó fajta). Csak aztán kérdezi, mit akarok enni hozzá - egy tál étel három euró. A sörkorcsolyákat (itt tapá- nak hívják) mindenütt ingyen adják. De ha egy vendéglőben bort kér az ember, kihoznak egy bontott üveget, amiből any- nyit ihatunk, amennyit akarunk, mégis csak egy pohárral számolnak. Nagy a becse a sózott sonkának (jamon serrano): az éttermekben a plafonról lógnak le garmadával, és egy különleges szerkezettel egész vékonyan szeletelik. Mi ham and eggset akartunk reggelizni, de nem tudtuk, hogyan mondjuk meg a pincérnek, aki kisegített: - rántotta. Aztán bemutatkozott: Józsi Marosvásárhelyről. Moldován kollégájával oroszul értettünk szót. A szálláshely román mindenese viszont anyanyelvén kívül máshogy nem beszél - angolul tudó recepciós már nem fér bele a napi hét ezer forintos szobaárba. Józsi örül nekünk, alig találkozik magyar turistákkal, pedig eléggé központi fekvésű étteremben dolgozik. Nem érti, miért nem kíváncsiak az aranyháromszögre (a Prado, a Reina Sofia és a Thyssen-Bornemisza képtárak helyét nevezik így). Ez utóbbi magángyűjteményben egyedül több nagyhírű festmény látható mint Budapest összes múzeumában. Kár, hogy a dúsgazdag német acélgyáros spanyol feleségének, és nem a magyar édesanyjának hazájába vitte világon egyedülálló műgyűjteményét... A múzeumokban a csoportok többsége spanyol. Nagy az ország, van, aki kétnapi buszozással ér a fővárosba. Az utcán viszont sok a külföldi - csak éppen ők is spanyolul esznek, beszélnek. És bár a központi Cibeles téren mezítlábas cigányok koldulnak a 9 fokban, a társadalmi problémát inkább a tömegesen bevándorló képzetlen dél-amerikaiak jelentik. Az Opera impozáns épületének árkádja alá is bevetették magukat, ott laknak, a királyi kastély szomszédságában. A parkban tangóharmonikás játszik, családok sétálgatnak. A délutáni meccsre is együtt mennek. Az Atletico stadionjában a drukkerek kicsinyeiket leadhatják a lelátó alatti gyerekmegőrzőbe, amíg a meccs tart.
