Somogyi Hírlap, 2015. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
2015-01-05 / 3. szám
14 OLVASÓINK ÍRJÁK 2015. JANUÁR 5., HÉTFŐ Kedd este margójára.... Elég volt belőled. Elég volt a fájdalomból, a gyűlöletből, elég volt a haragodból, és elég volt az átkozott szavakból. Eléé- éég. Eléééég. Most már késő. Nincs új a nap alatt. Nincs mese, nincsenek álmok, csak a porrá zúzott valóság. Csatát vesztettünk. Nincs már háború, sem béke. Bár az utóbbit azóta én is szüntelenül keresem, mégsem találom. Hogy is találnám? Megtalálhatja azt még egyszer az az ember, akitől mindent elvettek? Békére lelhet egyszer az a katona, akit a csatában lenyomorítottak? És vajon békére lelhet úgy igazán belül egyszer, az az ember aki még sohasem láthatta a napvilágot, akinek csak elképzelése van arról, mit is jelentenek egy nyári este színei? Elhiheti ez az ember, hogy egyszer minden szép lesz? Mondd, hogy lehetne boldog a boldogtalan? Nem lelem a helyem. Sehol sem találom. A napok mennek, a hónapok telnek. De valahogy semmi sem az igazi. Senki sem az igazi. Értelme nincs semminek. Mintha a feje tetejére állt volna a világ. Mosolygok és játszom, hogy erős vagyok. Kemény vagyok, hiszen eddig még nem győzött le az élet. Itt vagyok és harcolok. Eddig mindig én győztem. Kivéve most. Ebben a csatában vesztettem. Vesztettünk. Te is én is. Azt hiszem nagyobbat, mint valaha gondoltuk volna, nagyobbat, mint amire számított is volna valamelyikünk. Mert hát ki gondolta volna, hogy jön egy nap és így megtörünk? Hogy a lélek terhe alatt így leroskadunk, hogy darabokra hullunk, hogy elve- II II MIII I un szünk? Végtére is csak vagyunk. Játsszuk, hogy minden rendben, az élet megy tovább, mintha így sikerülne megoldani bármit is. Mintha így felejtenénk, felejthetnénk akármit is. Jönnek az ünnepek. A város díszes fényeibe burkolózott. Nekem most mégis minden fekete. Értelmetlen, hideg. Vacogok. Beleremeg a lelkem. Nem így kellene lennie. Nem így szokott lenni. Ennyire üres és hideg még sohasem volt. Megállók egy díszbe, öltöztet, kirakatnál ránézek a fényekre és valami bele mar ide legbe- lülre, valami átkozottul bele nyíllal. Sajog. Fáj. Egyedül vagyok. Észbe kapok és rádöbbenek, hogy egyedül maradtam. Nem vagy itt, nem fogod a kezem, nem vagy mellettem nem szólsz, és nem szólhatok. Bújnék, de már nem lehet. Nem tudom, hogy lesz tovább. És már itt vannak az ünnepek.... Nem vagy itt, de sok minden itt maradt. Rádöbbentem.... Rádöbbentettél. Nem az a fontos, amiért küzdünk, amiért rohanunk, hanem mi magunk vagyunk a fontosak, az érzés, amit elnyomunk a nagy rohanásban. A szívek melyeken eszeveszett robogással áttaposunk. Talán Te voltál a kezdet és Te a vég, ami megtanított, újra önmagam lenni. Ami megértette velem, hogy valójában semminek nincs értelme, csak a szeretetnek, csak annak, ha tartozhatunk valakihez. Mert e nélkül a kötődés nélkül üres lenne a világ, ahogy most nélkülünk is az egy kicsit. Kedd este van, de mindegy is.... Itt állok ízekre szedve, feldara- av-' y, -s-v__:___ bolva , összetörve. Nem kívánok semmit, nem zaklatok, nem akarok, nem érdekel már semmi. Már nem akarok ordítani a fájdalomtól sem. Tudod Te úgy is. Nem bántam meg semmit. Nem bánom, ha nélkülem boldog vagy most, ha nem hiányzóm már a mindennapokból, ha új életedbe belefásultál. Nem érdekel már semmi. Nem akarom a bocsánatodat, és nem kell már a szánalmad sem. Feladtam. Elfogytunk végleg. Az idő ugyan minket igazol, de hiába jött a mentő, mentás helyett átgázol kettőnk szívén át. Belehaltunk. És élünk egy új színdarabban, egy másik világban, egy másik árnyékkal. Ért ez ennyit kérdezném? De a választ belül én is érzem. Már nem úgy élsz bennem, mint az egyetlen, ma már tudom, hogy egyetlen nem létezik, mert az egyetlen csak TE lehettél volna. Most már nélküled, múlik el, és nem csak a hét.... Nem kívánok semmit, nem vádaskodom, nem érdekel, hogy annak a másiknak most jó-e melletted. Nem bánt és nem fáj semmi. A gyász talán elmúlt marad az örök heg és Te. Akiért még így is kiáltanék. Saját halálunk sose j* fáj úgy, mint másoké. De ' ha Veled történne bár- mi, ha még egyszer szét szaggatnák azt a kopott j- zongorát én ott leszek és én leszek az első aki * ha kell öl is érted. Vala- f- hogy össze kellene szednem végre magam és helyt állni a nagyvilág- í bán, ahogy régen. De ez még nem megy. Nekem r, nem. És nem azért mert ; hiányzol csupán csak, ' mert még mindig nem (•; tanultam meg élni nél- áj küled. N.N >) „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket” emlékezet A második vatikáni zsinat törölte a liturgikus reformjában az elődeinktől való félelem imádságát 1965-ben Kalandozó magyarok tartották rettegésben Európát Általános iskolás koromban szinte büszkén soroltam őseink kalandozó hadjáratait, győztes csatáit, akinek nyilaitól rettegett Európa. Az elmúlt néhány évtized után, sok mindent másképpen látok, gondolok, és ez természetes, hiszen nemcsak felnőttem, közelebb a nyolcvanhoz mint a hetvenhez sok víz lefolyt a Dunán - ahogy mondják errefel é- és most ezt szeretném megosztani a Somogyi Hírlap olvasóival. A magyarok kalandozó hadjáratai bizony egykor szinte egész Európát rettegésben tartották. Hírünket az eltelt közel 1100 év sem tüntette el maradéktalanul. Kollégám első találkozásunkkor megkérdezte: tanítjátok-e az iskolában az egykor híres nyilazásotokat? Eezután kedélyesen beszélgettünk erről és őseink kalandozásairól. A magyarok nyilaitól való félelem már régen elmúlt ugyan, de nem merült feledésbe az emléküket idéző könyörgés. A kalandozás kifejezést több kutató is. megkérdőjelezi, sőt nem tartja helyesnek. Kalandozáson ugyanis ilyen utazgatást értünk, amelyre ötletszerűen vállalkozunk, nem jelölve ki úti célokat. Márpedig őseink, akik jól szervezett, fegyelmezett és szívós harcosok voltak, gondosan előkészítették, megtervezték és megszervezték hadjárataikat, az első még a honfoglalás előtt 862-ben - Etelközből indították. Európának szinte minden tájékára eljutottak. Eleinte főleg a nyugati országok (Észak Itália és német birodalom) ellen indultak a hadjáratok. Egyes csapatok eljutottak az Atlanti óceánig és Pireneusi félszigetre, mások a Balkán félszigeten Attikáig és Bizáncig hatoltak. Gondolják meg - a mai autópályákkal behálózott Európában autóban ülve is fárasztó Magyarországról spanyol vagy francia földre eljutni. így alkothatunk fogalmat arról, mit jelentett ilyen távolságokat megtenni lóháton, közben véres csatákat vívni és mostoha időjárási viszonyokat leküzdeni. A magyar lovascsapatok nagy távolságok megtételére is képesek voltak. Fegyvereiktől pedig nem ok nélkül rettegtek mindenfelé. A. fegyverkészítők, az íjászmesterek és csont mívesek igen gondosan, nagy szakértelemmel készítették ezeket a fegyvereket, (hatótávolságuk kb. 200 m volt). Már kifeszítésükhöz is nagy testi erő kellett. A vágtató lovon sem volt egyszerű derékból, hátrafordulva megfelelő irányba kilőni a nyílvesz- szőt. Pedig sikereiket a honfoglaló magyarok, rajtaütéses taktikája, nomád típusú harca biztosította. Látszólag megfutamodtak a támadók elől, kilőtték nyilaikat, majd visszafordultak és a megzavarodott ellenséget kézitusában győzték le - mindaddig, amíg az ellenfél ki nem ismerte taktikájukat. A nyugatra irányuló kalandozások lendületét megtörte a 933-ban Merseburgnál elszenvedett vereség. 955-ben az ausburgi ütközet pedig véget vetett a nyugatra indított vállalkozásoknak. Európa joggal tekintette a magyarokat a kereszténységet fenyegető erőnek, még akkor is, ha a keresztény uralkodók hívták harcba őket keresztény ellenfeleikkel szemben. Előre látható volt, hogy a hadjáratok nem folytathatók vég nélkül és a vég bekövetkezett. A németországi Lech folyó közelében az egyesített német seregek hatalmas győzelmet arattak a magyarok felett. Vezetőiket elfogták, majd Régensburgban felakasztották. Állítólag Lehel utolsó kívánsága az volt hogy halála előtt még egyszer fújhassa meg kürtjét, mely- lyel a csatába szólította seregét. Kérését teljesítették, odaadták kedves kürtjét, melyet olyan szépen, szomorúan fújt meg, így búcsúzott. A jelenlevő ellenség vezetőinek is kicsordult a könnye. Ezután megfogta a kürtöt és egy pillanat alatt odaugrott Konrád német császár elé - aki elárulta a magyarokat és úgy fejbe vágta, hogy az azonnal meghalt. A kalandozások korszaka hamarosan teljesen lezárult és Magyarország az európai keresztény országok sorába lépett. Géza fejeledelem és fia István - a későbbi Szent István király (1083-ban avatták szentté) érdeme, hogy felismerte, hazánk számára egyetlen út van - a kereszténység - a letelepedés. E felismerésnek, és nekik köszönhető, hogy Magyarországot Európa befogadta, hogy Magyarország akkor és a történelem viharaiban is megmaradt. Nem feledhetjük el, hogy hazánk területén a honfoglalás előtt számos nép megfordult, de csak a magyar állam maradt meg tartósan. Végezetül: ,’A magyarok nyilaitól ments meg uram minket” könyörgés számos ország litániái imádságában hosszú ideig megmaradt. Leghosszabb ideig a német nyelvű litániában - egészen 1965- ig. Ekkor a 2. vatikáni zsinat új liturgikus reformjának ha tására törölték ezt a szövegrészt. Káplár Adolf, Barcs
