Somogyi Hírlap, 2014. december (25. évfolyam, 279-303. szám)
2014-12-12 / 289. szám
2014. DECEMBER 12., PÉNTEK OLVASÓINK ÍRJAK 15 Lesznek még itthon kiváló tudósok? egyetemi élet Méltán lehetünk büszkék a korábbi sikerekre, de nagyon rossz irányba „halad” az oktatás 8zwvflz«t meftwvezéx ________________________________________IMyeiii Ma gyar Tudományos Akadémia (MTA)______________________________________274 Bu dapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME)__________________________633 Semmelweis Egyetem (SE) ________________________________________701 Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE)_________ 785 Sz egedi Tudományegyetem (SZTE)___________ 786 De breceni Egyetem (DE)_____________________ 859 Pé csi Tudományegyetem (PTE)____________'____________________________1209 Sz ent István Egyetem (SZIE)__________________________________________1935 MT A Kémiai Kutató Központ__________________________________________2095 MT A Wigner Fizikai Kutatóközpont Szilárdtestfizikai és Optikai Kutatóintézete_______________2100 MT A Energiatudományi Kutatóközpont Atomenergia Kutató Intézete____________________2 225 MT A Wigner Központ Részecske- és Magfizikai Intézete___________________________2231 MT A Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet__________ 2284 MT A Szegedi Biológiai Központ_________________________________________2304 MTA Természettudományi Kutatóközpont Műszaki Fizikai és Anyagtudományi I.____________ 2466 Kö zép-Európai Egyetem (CEU)_________________________________________2594 ER EDETI FORRÁS: WWW.SCIMAGOIR.COM ..............I.............................................................................................................. S. sz. Ország Közlemények Mj«s Hivatkozások száma száma (db) (db) __ 1. Oroszország__________________________39766 12 503 2. Lengyelország__________ 31948 13 850 3. Csehország___________________________16462 8 924 4. Románia___________________________12313 4105 5. Magyarország__________________________9 082 ______5552 ER EDETI FORRÁS: WWW.SCOPUS.COM Ambivalens érzésekkel olvastam Prof. Dr. Rosta István tudománytörténész, professzor eme- ritus (Kaposvári Egyetem) viszontválaszát Gáldonyi Magdolna Ünnepeljük a tudást című, a Somogyi Hírlap 2014. november 7-ei számában megjelent jegyzetére. (Már rég vannak rangos egyetemeink, Somogyi Hírlap, 2014. november 21.) A magyar Országgyűlés a 2003-ban november 3-át a Magyar Tudomány Ünnepévé nyilvánította. 1825-ben ezen a napon ajánlotta fel gróf Széchenyi István birtokainak egy évi teljes jövedelmét, „amely 60.000 forintból áll”, egy Tüdős Társaság alapítására. A törvény preambulumá- ban az Országgyűlés kimondta, hogy a tudományok művelését és fejlesztését ...elismerésre és ki emelkedő támogatásra méltónak tartja.” Felvetődhek, hogy illik e, szabad e a tudomány ünnepnapján a magyar tudományosság, az alap-, közép- és felsőfokú oktatás mai,' nagyon súlyos gondjairól beszélni és írni? A jegyzetíróval egyetértve én is úgy gondolom, hogy nemcsak illik, nemcsak szabad, hanem kell is! Sőt! Ezt a kritikai elemző munkát elsősorban nem a sajtó munkásainak, hanem az egyetemi oktatóknak és a hallgatóknak kellene, kellett volna elvégeznie, ha valóban aggódnak a magyar nemzet jövőjéért. Mert itt valóban erről, a nemzet jövőjéről van szó! A Rosta professzor által említett „közös erőfeszítés”, a „pozitív életfelfogás”, a „magyar érdekek szem előtt tartása” ma már nagyon kevés! Mivel fiatal tudósokká, nagyon ritka kivételektől eltekintve, csak közép- és felsőfokú tanulmányaik elvégzése után válhatnak tehetséges fiataljaink, igenis szólni kell ezen a napon a magyar köz- és felső- oktatás kritikus állapotáról is! Rosta professzor szerint voltak, sőt ma is vannak rangos egyetemeink, van hová visszajönni, és ennek igazolására példaként felhozza, hogy külföldi tapasztalatszerzés és tanulmányaik befejezése után milyen sokan hazajöttek, mert népüket, nemzetüket akarták szolgálni. Ez is igaz! És hányán nem jöttek haza, mert a regnáló hatalom üldözte őket származásuk, tudományos meggyőződésük, vagy politikai nézeteik miatt? Sokan nem jöttek haza azért sem, mert a mindenkori magyar állam még a minimális feltételeket sem biztosította tudományos munkájukhoz. Állítom, hogy ők lényegesen többen vannak! Méltán vagyunk büszkék magyar és magyar származású No- bel-díjasainkra! Szentgyörgyi Albert kivételével ők, és még nagyon sokan miért külföldön érték el világraszóló tudományos sikereiket? Azért, mert ott találták meg a kutatásaikhoz szükséges szabad szellemi környezetet, az anyagi feltételeket és a biztos egzisztenciális hátteret. Én úgy gondolom, hogy a tudomány igazi művelői a világmindenséggel mérik magukat, kivételes képességeikkel és tudásukkal, szerintem nagyon helyesen, nemcsak nemzetüket, hanem az egyetemességet, az egész emberiség javát kívánják szolgálni. A tudás számukra nem hatalom, hanem elsősorban felelősség és szolgálat! És ezért a célért minden áldozatra készek, még hazájuk elhagyását is vállalják, hogy küldetésüket teljesíthessék. Őket lehetőségek és feltételek hiányában, csupán „erkölcsi alapon” marasztalni, hazahívni, hazavárni, szerintem ellentétes az egyetemes tudomány alapelveivel. ■ Lehetőségek és feltételek hiányában, csupán erkölcsi alapon hazahívni a kiváló kutatókat ellentétes a tudomány alapelveivel. Azt írja Rosta professzor, hogy „A magyar tudomány szép eredményeit felnagyítani is hiba volna, de kisebbíteni is kifejezetten káros lenne.” Nagyon egyetértek, ezért hát nézzük a tényeket! A jegyzetíró jogos aggályára, hogy a jövőben lesznek e itt rangos egyetemek és világszínvonalú kutatóhelyek, ahová a magyar fiatalok beiratkozhatnak, illetve ahová fiatal tudósok örömmel hazajönnek, Rosta profesz- szor tehát határozottan kijelenti, hogy máris vannak ilyenek! A fő kérdés azonban nem is ez, hanem az, hogy a most kormányon lévők társadalom, gazdaság és oktatáspolitikája mellett a jövőben lesznek e ilyenek? Rosta professzor állításainak alátámasztására felsorolja régi, patinás egyetemeinket, a Magyar Tudományos Akadémia kutató intézeteit, egy bostoni agykutató konferencia részvételi arányait, és az űrkutatásban elért sikereinket. A történeti visszatekintést kiegészíthetem azzal, hogy Prága (1348), Krakkó (1364) és Bécs (1365) után, 1367. szeptember 1-én Pécsen kezdődött meg az oktatás Magyarország első egyetemén! Az egyetem felállítását Nagy Lajos király folyamodványára V. Órbán pápa engedélyezte, aki bullájában kikötötte, „hogy ebben az iskolában előadó magiszterek és doktorok díjazásáról Magyarország mindenkori királya gondoskodjék.” Sajnos a „mindenkori fenntartó” már akkor sem biztosított megfelelő finanszírozást, magyarul pénzt, így az egyetem rövid működés után, valószínűleg a XV. század elején megszűnt. Mert nem tudta megfizetni híres tanárait, ezzel elvesztette tudományos vonzerejét, a tanulni vágyó hallgatók ezért nem itt, hanem máshol, külhoni egyetemeken kívántak diplomát szerezni. Az akkori és mai helyzet remélem nem erőltetett a párhuzam, sok hasonlóságot mutat! Én inkább azt mondanám, hogy voltak rangos egyetemeink, ma már lemaradásban vagyunk, és hogy a jövőben lesznek e, az erősen kérdéses! A „tudománymetria” a tudományos kutatások eredményességének mérésére, mennyiségi teljesítményértékelésére nagyon sokféle mutatót dolgozott ki. A mutatók alapján az ezzel foglalkozó intézmények évente rangsorolják a világ egyetemeinek és kutatással foglalkozó szervezeteinek tudományos teljesítményét. Nagyon nehéz az eligazodás a nemzetközi rangsorok világában, hiszen ismereteim szerint minimum tizennégy különböző rangsor van „forgalomban”, és ezek elismertsége is nagyon változó. Én a szakértők szerint legátfogóbb értékelést adó spanyol Scimago-csoport ranglistáját használtam, mivel a szigorúan értékalapon működő tudományos közösségek elfogadják, legitimálják az intézet által készített rangsort. A Scimago nyolc mutató alapján, rendkívül mély és bonyolult összehasonlító elemzéssel állítja elő mindenkori listáját. A vizsgált mintába azok a szervezetek kerülhetnek be, amelyek az adott évben legalább száz „eredményre jogosult végterméket” (publikáció, tudományos közlemény, könyv, előadás, konferencia) produkáltak. 2012- ben 2 744 ilyen szervezet volt a Scimago listáján, és a rangsorban 16 magyar intézmény szerepel, a felső táblázat mutatja a helyezéseiket: Az akadémiai kutatóintézeteket kihagyva, a magyar egyetemek világ és regionális rangsora sem mutat sokkal kedvezőbb képet. Az egyetemek világranglistáján a BME 530., a SE 579., az ELTE a 641., SZTE 642., a DE 698., PTE 951., SZIE 1 436., a CEU pedig az 1 900. helyet foglalja el. Magyarországot a kelet-európai régióba sorolták be, az első tizenöt helyezett között csupán egyetlen magyar egyetemet találunk, a 12. helyen álló Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet. A reális helyzet- értékelés céljából jegyzem meg, hogy még a kelet-európai a rangsorban is megelőz bennünket négy lengyel (!) és két cseh egyetem, valamint a moszkvai, a zágrábi, a ljubljanai, a belgrádi és a bukaresti egyetem is. Más oldalról közelítve a kérdéshez, az Európai Unió az úgynevezett innovációs index alapján rangsorolja a tagországok tudományos aktivitását. Az index számításánál ma még legnagyobb súllyal a GDP-arányos K+F (Kutatás+Fejlesztés) kiadás szerepel, amely Magyarország esetében a valóságosnál kedvezőbb irányba torzítja el az innovációs indexet értékét. Ezzel együtt, Magyarország ezen a területen is gyengén teljesít, és a „mérsékelt újítók” csoportjában helyezkedik el. ■ Kelet-Európa legjobb tizenöt egyeteme közé is csak egyetlen magyar került be. Merjünk reálisak és szerények lenni! Az Európai Unió egy új mutató bevezetését javasolja, amely négy területen méri majd a tagországok innovációs aktivitását: (1) bejegyzett szabadalmak száma; (2) a „tudás-intenzív” iparágakban foglalkoztatottak aránya; (3) a „tudás-intenzív” iparágak nemzetközi versenyképessége; (4) az innovatív szektorok foglalkoztatási trendje. Ezek alapján is könnyű belátni, hogy az Orbán-féle „közmunka alapú társadalom” építése nem a jövőt szolgálja, nem javítja, hanem erősen rontja Magyarország innovációs képességét. A kelet-európai „tudományos verseny” állását az alsó táblázat mutatja. Senki sem vitatja, hogy voltak, vannak, és remélem, lesznek is világhírű magyar tudósok, feltalálók, akik eredményeikkel nagyban hozzájárulnak a tudomány világának gyarapodásához. Matematikusaink valóban világhírűek! És itt lokálpatriótaként, büszkén említem a kaposvári Franki Péter matematikust, egyetemi tanárt, az MTA külső tagját, aki a Kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium diákjaként, Kiss Zoltán tanár úr tanítványaként lett világhírű tudós. Agykutatóink valóban világhírűek! László Gyula professzortól tudjuk, hogy már szittya eleink is ismerték az agy ősi gyógyítását, a koponyalékelést. A „humán műtéteket” bizonyára már akkor is megelőzték az „állatkísérletek”, amikor őseink a kerge birka kórt agyműtéttel gyógyították meg. (Ezzel együtt, „bostoni teljesítményünk” számítási „módszertanát” finoman szólva is nagyon aggályosnak tartom!) Igen, az űrkutatásban is sikeresek vagyunk! De tegyük hozzá azt is, hogy a Rosetta-projektben 18 ország, a Philea-leszállóegy- ség munkálataiban pedig 8 ország tudósai, fizikusok, csillagászok, matematikusok, számítógép programozók, mérnökök és gyakorlati szakemberek vettek részt. Összegezve a tényeket és az érzelmeket, azt tudom mondani, hogy merjünk reálisak és szerények lenni! Az egyetemek, a tudományos élet legfőbb merítési bázisa a gimnáziumokban tanuló ifjú nemzedékek sora. Én is szomorúan látom, hogy Hoffmann Rózsától Parragh Lászlón át egészen a miniszterelnökig, miként próbálják megtörni az alap-, a közép-és a felsőoktatás, valamint a szakképzés „gerincét”! Egyetértek a jegyzetíró ez irányú aggódó gondolataival is. Levelem írása közben a Holt költők társasága című film Mr. Keatingje lebegett előttem, az ő szabad szellemisége motoszkált bennem. A nagyszerű angol tanár, miután az első órán felolvastatta az irodalmi szöveggyűjtemény bevezetőjében a verselemzés tudományellenes módszertanáról szóló blődséget, így kiáltott fel: Tépjék ki! Azon gondolkodom, Magyarországon vannak e Mr. Keatingek, akik a rájuk erőltetett tankönyvek láttán azt merik kiáltani: Dobják ki! Vagy le- horgasztott fejjel, lesütött szemmel, és megtört gerinccel követjük a vezérürü kolompjának hamis hangját? Mert ez itt a kérdés! Kovács Bálint nyugdíjas, Kaposvár Vannak napok, amikor az idő nélkülünk múlik el... sorsok Félünk, hogy megint csalódunk, ismét porrá zúzzák szívünket, mely ma is ezer darabban dobog Vannak napok, amik csak úgy eltelnek. Nem történik semmi, nem jön senki, nincs változás. Az idő csak telik, de nem múlik el. Aztán van, hogy hirtelen minden megváltozik, olykor egy egész élet. Van, hogy egy perc fenekestül felforgatja az egész eddigi megszokott világot. Van, hogy rosz- szul; váratlanul ér, de néha kellemes meglepetéseket is okozhat. Olykor, amikor nem is várnánk, jön egy apró sugallat, amolyan vihar előtti gyenge szellő, ami felkap, és magával ragad oda ahonnan már nincs visszaút. Nem is gondolnánk néhány pillanat, hogy megváltoztathatja életünket; sőt minket, egész lényünket. Teljesen kifordulhatunk magunkból, sőt még el is veszhetünk. Mert hát valljuk be néha el is veszünk. Vannak napok, amikor szétcsúszunk, nem találjuk magunkat. Bárhogyan is keressük, nem találjuk lelkünk és régi életünk. Megváltoztunk. (?) Ugyanaz a szoba, ugyanaz a szék, sőt még a kávé is ugyanaz, mégis más ízt érzünk. Valahogy máshogy nézzük a világot. Valahogy minden olyan más, nincs múlt, se jövő csak mi vagyunk és az a fortyogó kávé meg a régi fotel; más minden eltűnt. Ahogy mi is eltűntünk. Valahol, valamikor elvesztünk. Elvesztettük az utunkat, letértünk róla és most egy helyben topor- gunk, nem találjuk a feljárót. A régi útszakaszt már felégettük, mindent magunk mögött hagytunk, az újra pedig még nem engednek fel. Már azt sem tudjuk, mit akarunk. Jó volna a régi út, mert az biztos volt, azt ismertük, azt megszoktuk és hát valljuk be valahol szerettük is. De bármennyire is jó nosztalgiázni és csábítanak az emlékek, azt az utat már felégettük, magunk mögött hagytuk. És itt van ez az új... Reményteli, fényes, csábító; mégis ismeretlen. És itt vagyunk mi, szétesve, összetörve. Nem merünk már remélni, nem bízunk, és ki tudja, talán félünk is. Félünk, hogy megint csalódunk, hogy megint porrá zúzzák szívünket, mely már így is ezer darabban dobog. Talán nem csak az újtól félünk, hanem saját magunktól; mert mi van, ha megint elrontjuk? Ha ismét kihúzzák alólunk a talajt? Ha elveszünk? Amikor eljön ismét egy ilyen borús reggel, és mi ülünk az ódon tömblakás emeleti konyhájában fortyogó kávénkkal kezünkben és nézünk ki az ablakon. Nézzük a borús, őszbe borult tájat, nézzük a szürke eget, a magasra szálló madarakat, s a lent parkoló autókat, ahogy hullik rájuk az eső. Pont, úgy ahogy ma is. Az ilyent éppen elég egyszer is megélni, de vagyunk többen, akiknek sikerül többször is átélni. Ki tudja miért? Mert bevonz- zuk? Mert pechesek vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg inkább szerencsések? Nem tudom. Talán ő is szerencsés volt, amiért átélhetett mindent. Még a rossz dolgokért is hálát adhatott, mert azok sem mindenkivel történnek meg, és ha nincs rossz, nem jön a jó sem. így legalább tud mihez viszonyítani, át tudja élni á csodát, és majd felismeri, ha az bekopogtat ajtaján. Csak már jönne. Siethetne picikét legalább. De csak nem jön. Türelmetlen, és a boldogság csak nem siet. Pedig hiányzik, piszkosul hiányzik. N. N. Magyar himnuszt csak a magyar focistáknak! ígéret Még az ígéretek ellenére is himnusszal kezdte az utolsó hazai fordulót a Bp. Honvéd focicsapata. Nem lehet különbséget megengedni egy osztályon belül! Á magyar himnusz csak a magyar válogatottat és annak magyar játékosait illeti meg és nem a számtalan külföldi játékost foglalkoztató együtteseket! Kérjük az Magyar Labdarúgó Szövetség illetékeseit, hogy merjen közbelépni és a tavaszi fordulók kezdetén már egyformán megtiltani a himnusz lejátszását. Vagy ha engedik, az mindenkire vonatkozzon, bár szerintem ez nem lenne helyes. K. O. Kaposvár
