Somogyi Hírlap, 2014. október (25. évfolyam, 229-255. szám)

2014-10-07 / 234. szám

2014. OKTÓBER 7., KEDD 3 MEGYEI KÖRKÉP Leküzdhető akadály a sötétség érzékenyítő nap A gondolkodást kell átértékelni: a tolerancia nem kerül pénzbe ► Folytatás az 1. oldalról A vakok és gyengénlátók szá­mára a mindennapi élet nehéz­ségei mellett a legnagyobb ki­hívást a munkavállalás jelen­ti. Egy vidéki kistelepülésen szinte esély nincs az elhelyez­kedésükre, egy nagyobb vá­ros, mint például a somogyi megyeszékhely már több lehe­tőséggel bír, teljes életet azon­ban jelenleg Budapesten tud­nak élni.- Nem véletlen, hogy az agi­lis fiatalok mind a fővárosba költöznek - mondta Dányádiné Molnár Cecília. - Főként, hogy a megváltozott munkaképes­ségűek bértámogatásával új lehetőségek nyíltak a munka­erőpiacon, s így az elmúlt két évben sokan találtak munkát. Ennek ellenére a nagyjá­ból 1300-1500 somogyi vak és gyengénlátó nagyobb ré­sze egyáltalán, vagy csak nem megfelelően tud elhelyezked­ni, pedig a munkába állás alapvetően megváltoztatja a mentális állapotot, az önérté­kelést, sok esetben társra lel­nek, családot alapítanak.- Jellemzőbb a vak-vak kap­csolat, mint a vak és ép közöt­ti - ismerte el az egyesület el­nöke -, pedig utóbbi előnyö­sebb. Csak éppen az ép társa­dalom nagy része inkább elke­rüli a felelősséget, ami egy lá­tássérülttel együttéléssel jár, Kézzel kellene .látni" BENCE NÉHÁNY fokkal botorkált a társa előtt, fehér botjukkal bi­zonytalanul próbálták kitapogat­ni, merre is járhatnak, s bizony igencsak elkélt a valódi látássé­rültek segítsége - ez is bizonyítot­ta, akadnak életszituációk, ami­kor a papíron kiszolgáltatottra lesz ráutalva az ember... az iskolások nemcsak a fehér bottal közlekedést próbálhatták ki, a vakterem korom sötétjében Kihívás a lépcsőzés hamar rádöbbenhettek: ami szá­mukra természetes, hiszen min­den érzékszervük tökéletesen működik, mennyire megnehezít­heti a hétköznapokat is, ha pél­dául nem látják, mi történik kö­rülöttük. nagyon nehéz volt végig menni a termen, ráadásul különféle fel­adatokat kaptunk, tárgyakat kel­lett tapintással felismernünk, vagy éppen az illatuk alapján - mondta Németh Tamás, aki Má­té Biankával együtt lépett ki a Dányádiné Molnár Cecília helyiségből. Nem voltak köny- nyebb helyzetben osztálytársaik sem, akik különféle figurákat próbáltak egy kirakóstáblába il­leszteni bekötött szemmel, s a gyurmázáskor sem az elképzelt formák születtek, és a csörgőlab­da hangjára is sokszor rossz irányba vetődött a próbálkozó. nem véletlenül írta egyik gye­rek búcsúzáskor a vendégkönyv­be: „Mostantól nagyon fogom tisztelni a látássérülteket, s a többi fogyatékkal élőt is”... nagy, áthidalhatatlan aka­dálynak érzik. Egy magasan kvalifikált sorstársunk pél­dául feladott egy hirdetést az egyik társkereső oldalon, el­sőre 52-en jelentkeztek rá, ám amikor leírta, hogy fehér bot­tal jár, csak ketten maradtak vele kapcsolatban... Pedig az sem mindegy, mi­lyen fokú a látásvesztés: a gyengénlátók valamilyen se­gédeszközzel látnak, a fehér vakoknál akad valamiféle lá­tásmaradvány, a fekete va­koknál viszont semmi. Utób­biak úgy 150-200-an lehet­nek a megyében, ahol a látá­sukat vésztők jelentős része a fehér vakok közé tartozik. Szá­mukra a digitális technika, a beszélő segédeszközök, felol­vasóprogramok komoly segít­séget jelentenek a mind telje­sebb élethez.- Csak éppen ezek a dolgok sok tíz- vagy százezer forintba kerülnek - jegyezte meg Dá­nyádiné Molnár Cecília -, vi­szont a látássérültekre jellem­ző, hogy az átlagosnál rosz- szabb az anyagi helyzetük, hi­szen sokuknak nincs munká­ja, adott esetben aluliskolázot­tak. Az életminőség-változás­hoz tehát egyfelől mind több munkahelyre lenne szükség, másrészt pedig az ép embe­rek fejében a változás. Utóbbi ráadásul egy fillérbe sem ke­rül... ■ Vas Andrást „Mostantól nagyon tisztelem a látássérülteket, s a többi fogyatékkal élőt” ► Folytatás az 1. oldalról HIRDETÉS Kérni, csak szépen ideje másképpen gondolko­dunk a koldulásról. Valljunk be, időnként viszolygunk tő­le, néha zaklatásnak vesz- szük, különösen, ha úgy érez­zük, erőszakos módon akar­nak megszabadítani bennün­ket a forintjainktól, miközben magunk is filléres gondokkal küszködünk. Hó elején meg­szaporodnak a nagyáruházak parkolóiban a hajléktalanok és a gyerekkel sétáló anyu­kák, hogy megszólítsák a cek- kereket pakolókat. A napok­ban egy jól öltözött fiatal nő tette ezt, mondta a szokásos szöveget, amire persze ránco­lódik a nehéz szatyrokat emel­gető homloka. De(!) hozzátet­te, ennivalót is szívesen elfo­gadnak. A szatyor tetején lévő zacskót kaptam ki, azt adtam a kisgyereknek. Az anyuká­ja rászólt, neki is adjon belőle egy kicsit. Megvárták, amíg mindent elpakolok, és a kis­fiú a helyére tolta a bevásárló­kocsit, miközben jó hangosan megköszönte a falatokat. ILYEN EGYSZERŰEN igazolód­nak számunkra a statiszti­kák. Európában a szegénység mérésében csak három or­szág kullog mögöttünk. GÁLDONYI MAGDOLNA

Next

/
Oldalképek
Tartalom