Somogyi Hírlap, 2014. augusztus (25. évfolyam, 178-202. szám)

2014-08-16 / 191. szám

2014. AUGUSZTUS 16., SZOMBAT OLVASÓINK ÍRJAK 15 A legszebb szennai baba ruhácskáján négy pici péntö van, benne szív dobog Kórházi kálváriám története tor-túra Épp a pápa misézett, nagyon irigyeltem a papok derekát Lassan véget ér a szünidő, ez volt az én kamaszkorom legszebb nyara emlékeim Van egy kis falu el­rejtve a zselici dombok közé, Szenna. Nekem szülőhazám, messze ringó gyermekkorom világa. Szennában volt lelkész a nagyapám hatvan évig. Lelké­sze annak a gyönyörű fakazet­tás mennyezetű templomnak, mely Európa hírű lett. Édes­apám mellette volt segédlelkész. Ó szentelte fel az új temetőt, ő áldotta meg az új harangot is. A második világháborúban elvit­ték a templom harangját. Hábo­rú után édesapám és az akkori tanító házról-házra járva koldul­ták össze az új harangra valót. Szennából díszküldöttség ment feldíszített kocsikon, nép­viseletbe öltözött emberekkel a harangért a kaposvári állomás­ra. Ünnepelt a falu. Édesapám az egyik zsoltárunkra írt egy ha- rangszentelési beszédet, melyet az énekkar adott elő. Amikor megszólalt a harang, az emberek a templomban sírtak. Én még ki­csi voltam, de ez a csodálatos ér­zés máig elkísért. Ha néha ott­hon vagyok és meghallom a ha­rangot, úgy érzem édesapám meleg szava szól át egy tavasz­ból, mely messze, mint az ég! A két nővérem a szennai pa­rókián született. Én nagyon ké­sőn jöttem utánuk, de ott tanul­tam járni a templom tövében. Nagyapám jómódú, okos, jószí­vű ember volt, országgyűlési képviselő, a papi birtok mellett volt egy gőzmalma, ami nyolc községnek őrölt. Nekem na­gyon szép gyermekkorom volt. Volt nevelőnőm, kitisztították a kis cipőmet, mindent megkap­tam. Én úgy éreztem ez a Para­dicsom, de aztán kiűzettek: be- szögelték a malmot, államosítot­ták, elvették a földeket. Nagy­apám meghalt, egyszerre kol­dusbotra jutottunk. Két drága nővérem már dolgozott, ők let­tek a családfenntartók, ők tanít­tattak engem. Én öt éves voltam. Jött a kará­csony, én tudtam, hogy szegé­nyek vagyunk, nem lesz aján­dék, pedig a szívem mélyén na­gyon vágytam egy babára. Egy­szer csak megszólalt a csen­gő, én elszorult szívvel álltam az ajtóban, majd kiugrott a szí­vem a helyéről. És megláttam: a j fa alatt ült a világ legszebb ba- ) bája, szennai népviseletben. Kis testén négy kicsi péntő csipkés széllel, felette csodálatos színes rakott kasmírruha, előtte hím­zett kötény, puffos ujjú blúz, vál­lán színes kendő, fején a viselet éke a szalagos, virágos, gyön­gyös konty. Alóla igazi hajtin­csek kandikáltak ki, nővéreim fésűkből szedték össze a hajszá­lakat, hogy nekem hajasbabát ) tudjanak varázsolni. Azóta megnőttem, meg is őre- j gedtem, de a szennai babám ve- j lem van, szobám díszhelyén tündököl. Egyik drága nővé­rem kinn nyugszik a szennai | temetőben, de ha a babára né- | zek, mindig látom őt: törékeny I termetét, kicsi szép kezeit, me­lyekkel annyi csodát varázsolt. | Ó varrta a mi ruháinkat is. Má- | sik nővérem Istennek legyen hála, velünk van. Őt megölelhe- j tem. Én azóta idegenvezetőként bejártam sok ország szép váro­sait, láttam csillogó, fényes ki­rakatokat, szebbnél szebb ba­bákat, de olyat nem, mint az én szennai babám! Benne egy pará­nyi szív dobog! Gelencsér Zoltánná, Kaposvár Valamikor nagyon szerettem ki­rándulni, túrázni. Ekkor még jó volt a gerincem... Aztán egyszer csak - aho­gyan mondani szokták - „be­állt” a derekam. Csütörtökön már felvettem a fűzőt is. Pén­teken este négykézlábra kellett ereszkednem. Jó, hogy olyan időjárás volt, ami miatt a lakás­ból sem lehetett kilépni, és az egész hétvégén feküdtem. A leg­rosszabb az volt, hogy még ülni sem tudtam fájdalom nélkül. Éj­szaka is csak forgolódtam: jobb oldal-bal oldal-középre, majd fordítva. Gondolom, sorstára­im ismerik ezt az érzést, olyan, mintha fejszével két oldalról vé­konyra faragnák a gerincet, és megszorítanák, hogy úgy érzed, elroppan. Olyan vékonyra, mint a darázs tora és potroha közti szakasz. Hétfőn elmentem dolgozni, végigültem egyórás értekezle­tet, de a derékfájdalmam miatt úgy mozogtam, mint egy „sajt­kukac”. így sem volt jó, úgy sem volt jó... Az értekezlet után bezár­kóztam a szobámba, letettem a kabátom a földre, és lefeküdtem vízszintesbe. Ez valamit segített. Utána hazaengedtek, mert nem voltam képes arra sem, hogy a széken üljek. Sajnos munkám folytán napi hat-nyolc órát a szá­mítógép előtt kell ülnöm, de ez most lehetetlen volt. A háziorvosom felírt gyógy­szert, kenőcsöt, stb. és írt egy beutalót a kórház reumatológi­ai osztályára. Ráírta, hogy „TÁP­PÉNZES, SÜRGŐS”. Nem múló deréktáji fájdalmak miatt fizio- terápiás kezelést javasolt. Kedden reggel elmentem a kórházba. Parkolót is találtam, viszonylag közel a bejárathoz. Kaptam egy számot: 271. - Na - mondom magamban -, most vár­hatsz egy ideig. Meglepetésem­re viszonylag gyorsan pörögtek a számok, tíz perc alatt sorra kerültem. Egy kedves hölgy be­regisztrált, közölte, hogy az el­ső emelet, „B” épület, negyedik szárnyba kell mennem. Odata­láltam. A pult mögött egy má­sik hölgy mondta, hogy üljek le és várjak, a 12-es ajtónál fognak szólítani. Tőlem jobbra és bal­ra is várakoztak betegek. Ek­kor 8 óra 30 lehetett. Gondoltam nem tart sokáig, amíg behívnak és egy masszázs-, esetleg ultra­hangkúrát felírnak a részem­Hiába vártam soromra a kórházban, végül otthon gyógyultam meg re. Békésen vártam. Hosszú ne­gyedórákig nem történt semmi, ajtó nem nyílott. Azaz más aj­tók nyíltak, ahol egymás után mentek be a csontritkulással és egyéb problémákkal küszködő betegek. Mivel a fájdalomtól folyamato­san ülni nem tudtam, tekergőz­tem, mint a horogra tűzött fé­reg. Vagyis jobb oldali ülőgumó, bal láb egyenesít, aztán fordítva. Szerencsére a széknek volt kar­fája: újabb mutatvány, hogy al­só karra támaszkodva felemel- kedek, és nem terhelem a gerin­cemet. Rájöttem, az sem rossza, ha a háttámlához szorítom a há­tam, és a hónommal kicsit meg­emelem magam. Aztán Rodin „Gondolkodó” szobrához hason­lóan alátámasztottam a fejem, ezzel is közömbösítettem pár ki­lót. Volt, amikor •előrehajoltam, hogy húzódjon a gerinc. A kü­lönböző helyzet- és súlypont vál­toztatásokra kb. harminc má­sodpercenként volt szükségem. Miért nincs itt egy nyújtó, vagy gyűrű, amin húzódzkod­hatnék - gondoltam -, mert már nem bírtam ülni a fájdalomtól. Tekergőztem tovább. Telt az idő, 10 óra után új be­tegek érkeztek, különböző korú hölgyek. Gondoltam: na, most ti is várhattok sokáig, én már más­fél órája itt ülök. Tévedtem. Ki­jött a rendelőből az asszisztens, akinek odaadtam a beutalót. Ké­sőbb ismét kijött, és mondott egy nevet. Nem az enyémet. A nők egymás után - kb. félóránként - bementek, majd kijöttek. Én to­vábbra is tekergőztem. Hogy figyelmemet a fájdalom­ról eltereljem, a kifüggesztett TV képernyőt figyeltem. A pápa mi­sét celebrált, sok piros micisap- kás, fehér ruhás ember mormolt és bólogatott. Irigyeltem a dere­kukat, már órákon keresztül áll­tak egyhelyben, amire én képte­len lennék. Tekergőztem tovább, mint fent. Volt időm, így eszembe jutott egy régi évfolyamtársam, aki Pé­csett ismert ügyvéd lett. Egyik reggel bement az irodába, kö­zölte, hogy gyenge, nem érzi jól magát. Kollégái javasolták, hogy menjen be a kórházba, kivizs­gálásra. Szót fogadott, a kórház­ban a folyosón leültették. Pár óra múlva leesett a székről. A bonco­lás megállapította, hogy gyomor­vérzése volt, szép lassan elvér­zett. Na de ne lássuk ilyen komo­ran a helyzetet, ez csak gerinc­fájdalom. Tekergőztem tovább. Az utánam különböző idő­pontokban érkező hölgyek öt-tíz perc várakozás után hallják a ne­vüket, bemennek. Nem egészen értem ezt az előzést, ráadásul rosszul esik nagyon. Nem kívánom a történetet túl hosszúra nyújtani. Kb. negyed 12-kor, amikor ismét kijött az egészségügyi segéderő, megkér­tem, hogy adja vissza a leadott beutalómat, mert már nem bí­rom tovább. Bement az irodába, hozta a papírt, és közölte, hogy a doktornő azt mondta, ne menjek el, már nem kell sokáig várni. Einstein elméletére emlékezve megkérdeztem, hogy mit jelent a „nem sokáig”, mert ez relatív. Ha délig kell várni, az nekem sok, de tíz percet még kibírok. A segéd­erő elment, visszajött, és azt vá­laszolta, hogy a doktornő ezt pon­tosan nem tudja. Na, ekkor hagy­tam el a kórházat. Hazamentem, és az ágyon víz­szintesbe tettem fájó gerincemet. Mennyei érzés volt! Rögtön érez­tem azt is, hogy a kórházi „keze­lés” után a gyógyulás útjára lép­tem. (Nem hiába mondta az orvo­som, hogy kemény fekvésre van szükségem.) A feleségem negyed 14 óra kö­rül hazaérkezett, elmondtam ne­ki a kálváriámat. Természetesen rögtön intézkedni akart. Igye­keztem lebeszélni, mert elegem lett a kórházból. Ez annyit ért, mintha a vízesés irányát akar­tam volna megfordítani. Sajnos, nincsenek paranormális képes­ségeim. Bement a kórházba, és 14 óra 15 perckor (!) hívott, hogy jön ér­tem, bevisz, mert már csak egy beteg van előttem, és 15 órá­ig fogadnak. Ettől elzárkóztam. Nagyon határozottan. Mond­ta, hogy makacs vagyok. Igaza van, makacsul szeretnék még él­ni, éppen ezért, ha csak lehet, el­kerülöm a kórházat. Éreztem, ha bemegyek, megüt a guta. És rá­adásul még észre sem veszik. Dr. Csapiáros Imre nagy kaland Balatonföldvá- ron voltam nyaralni a szüleim­mel, s egy kicsit tartottam at­tól, hogy nem találkozom majd barátokkal, hiszen ők - mint a legtöbb kaposvári - általában Balatonlellétől nyugat, vagyis Keszthely felé nyaralnak. Még­is ez lett kamaszkorom leg­szebb nyara. Gyalog indultunk a kere- ki vár felé. Félúton járhattunk, amikor szembe jött velünk egy társaság, és igen, ott volt köz­tük az a lány. Ez a szerelem el­ső látásra! A szemünk azon­nal összekapcsolódott. Nagyon fájt, amikor elmentünk egymás mellett! Késő délután viszont kiderült, hogy ugyanabban a panzióban lakunk. Együtt töl­töttük az egész hetet, s amikor a szülei elutaztak, ő még ma­radt. Jó volt csak egyszerűen, hallgatagon mellette ülni a csil­lagok alatt, de persze nagyon sokat beszélgettünk, sétáltunk. A legjobb pedig az, hogy szeptemberben együtt kez­dünk el tanulni - igaz más-más szakon - a Kaposvá­ri Egyetemen. Ott folytatódik a mi nyarunk! J. Vegyszerek miatt óriási a pusztulás a méhek között porzás Az 1990-es évek óta a beporzó rovarok száma drasz­tikusan csökken. A méhpusz- tulás tavaly télen a húsz-har­minc százalékot is elérte. Nem­csak a házi méhek, hanem a vadon élő beporzók is veszé­lyeztetettek: az idei adatok sze­rint a poszméhek negyede a ki­halás szélére került. Minden harmadik falat éte­lünket a beporzóknak köszön­hetjük! Milyen lenne élet, ha az asztalról eltűnne a krumpli, az alma, a répa, a barack, a mál­na, és még csokit sem tudnánk enni. A méhek pusztulásának fő felelőse a vegyszer. Eddig a legveszélyesebb hét mezőgaz­dasági vegyszerből négyet sike­rült betiltatni, ez nagy öröm, de van még teendő. Einstein sze­rint az embersiég nem sokkal élné túl a méheket. Ne várjuk meg, hogy igaza van-e. B. 0. PÁL JUDIT ÍRÁSAI Lehetőségek fagyiügyben A zuhany alatt- Vegyél magadnak egy fagyit!- mondja majd anya, és szoká­sos mozdulatával nyújtja felé a pénzt. Törölközőjük most is ott lesz a víz mellett, hiszen azért mennek le minden nap az el­sők között, hogy a legjobb he­lyek egyikét foglalhassák el, a víz most is lágyan hullámzik majd, és a csíkos napernyő most is jótékony árnyékot vet. Ő pe­dig ugyanúgy gubbaszt ebben az árnyékban, mint mindig, és látszólag ugyanúgy nem törő­dik semmivel, mint eddig. De most elveszi a pénzt. Elveszi, fel­áll, és mintha a világ legtermé­szetesebb dolga lenne, végigsé­tál a homokon, el a törölközők, matracok, homokozójátékok és kiterült testek mellett, el, bár­meddig, amíg meg nem találja a mozgóárust, és még akkor is nyugodt, amikor rá kerül a sor, és kimondja: „Eper, citrom.” Fa­gyi. Anya azt hiszi, nem is sze­reti a fagyit. Nem veszi észre, mennyire várja, hogy vendé­gek jöjjenek, és apa hozzon ha­za egy-egy dobozzal, nem hall­ja, amikor éjszaka kisettenke­dik és megpróbál úgy kana­lazni, hogy ne látszódjon meg, nem látja, hogy gubbasztva is csak a mozgóárust lesi, füleli, mikor hangzik fel az ismerős kiáltás. Nem veszi észre, hogy keze minden nap elindul a pénz felé, csak valami láthatatlan fal­ba ütközik, mielőtt odaér. Anya nem néz fel a könyvéből, mikor odányújtja. Talán azt sem ve­szi észre, hogy most elveszi. De elveszi, most el. Meg tudja csi­nálni. Aztán feláll, megkeresi a mozgóárust, és kér egy eper-cit­romot. Mosolyogva. Tölcsérbe, nem műanyag dobozba, kiska- nállal, mint az öregek. Az ízek összeolvadnak a szájában, a pi­ros és fehér rózsaszínné szelí­dül, mire visszaér a törölköző­höz. Leül, most kicsit közelebb a széléhez, mintha mi sem történt volna. Nem fogja vissza semmi, nem figyeli senki. Csak megte­szi. Meg tudja csinálni.- Vegyél magadnak egy fagyit!- mondja anya. A keze elindul.- Köszönöm, nem kérek. Vagy fogmosáskor? Nem, in­kább a medencében. Túl egy-két kilométeren, amikor már tüde­je is, végtagjai is felvették a rit­must: szájon be, fej le, orron ki, suhanás a buborékok között, szá­jon be, fej le, orron ki, suhanás; amikor már nyugodtan maguk­ra hagyhatja mozdulatait, akkor még. Valamikor hegyek és er­dők, most víz. Csak a víz. Igaz, az se mindig. Vagy a tengerpart. Sötétedés után, amikor már sokféle a fe­kete: a távolban összemosódó lent és fent, a sziklák sziluett­je, az éjszaka vándorai, a kagy­lók... Nem, a kagylók éjjel nem, csak nappal. A homokos parton szeretett kagylóhéjra, vadászni, májusban vagy szeptemberben, amikor már nem takarítják min­den reggel és este a strandokat, és naponta követhető a tengeri szállítórendszer legújabb hoza- déka. A kicsik és vékonyak egy­ben maradnak, egészben úsz­nak a partra, vagy a habokkal a homokba. A nagyok és erősek darabokra törnek. Vajon köny- nyen adják magukat, vagy lát­hatatlan harcok ádáz csatáiban őrlődnek, mielőtt megmutatják magukat? De mégsem. A hullá­mok mesélnek. A tengerpart mo­rajlása sokat tud. Csak a víz. A zuhany alatt, meg a medencében. Csak az tu­dott feloldani és eltávolítani belő­le minden felesleget.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom