Somogyi Hírlap, 2014. július (25. évfolyam, 151-177. szám)

2014-07-17 / 165. szám

4 2014. JÚLIUS 17., CSÜTÖRTÖK MEGYEI KÖRKÉP Az Adándi Népdalkor tagjai énekeltek Krakkóban A magányos csomag legendája chilei szemmel A fiatalok szerint a világ egyik legbiztonságosabb helye Kaposvár A világ másik végéről érkeztek. Az ifjú chilei focistáknak tetszik Kaposvár, szerintük a központja bármelyik otthoni nagyvásorukban megállná a helyét Az Ádándi Népdalkor Egyesü­let most Lengyelországban járt, tudtuk meg Házi Ferencnétől. - Fő uticélunk Krakkó volt. Min­dent megnéztünk, amit lehe­tett! Magyar származású ide­genvezetőnk szívét-lelkét ki­tette, hogy megmutasson min­den olyan helyet, ahol a magyar történelem jeles személyiségei még jelen vannak, megtekint­hetőek. így jutottunk el a Wa- welben lévő Koronázási temp­lomba, aKazimierz negyedbe, a Mária templomba és még sorol­hatnám... Az Isteni Irgalmasság bazilika Magyar Kápolnájában énekeltünk. Énekeltünk Koro­názó Katedrálisban, de a leg­szebb és örök életre bennünk élő élmény a Mária-templom- ban való éneklésünk a kórus­ban a misén. A Legszebb Mária énekeket mutattuk be a lengye­leknek, akik a napi nyolc mi­sét is végigimádkozzák! Ausch- witz, a pokol tornáca mindenkit megdöbbentett. Mi is a 70 éve történtekre emlékeztünk, ko­szorúztunk a magyar barakk­ban és énekeltünk az ismeret­len magyar áldozatok emlékét tisztelve. Ezt az „élményt” min­den jóérzésű ember szívesen ki­törölné az emlékezetéből! Zakopane lenyűgözött ben­nünket. A wieliczkai sóbá­nya, Szent Kinga magyar hozo­mánya. A bámulatba ejtő föld­alatti világ 800 lépcsője próbá­ra tett bennünket. Természete­sen a sóbánya kápolnájában II. János Pál pápa szobránál is éne­keltünk! Szent Kinga sószen­télye rendkívüli hely. Minden magyarnak látni kell! Segítet­ték tájékozódásunkat a magyar konzulátustól kapott magyar nyelvű kiadványok. A krakkói egyetemi szálloda biztosította a pihenést, a késő estébe nyúló Krakkó főterén zajló kavalkád pedig a szórakozást. ■ ► Folytatás az 1. oldalról- A bableves fenséges volt! - si­mogatja meg a hasát Danny Ge- rald, s társai egyetértőén bó­logatnak: a keddi nagybajomi edzőmeccs utáni falatozás ki­emelt helyet foglal el emlékeik között. Dannynek amúgy már van némi összehasonlítási alap­ja, ugyanis míg a többiek első- bálozók, addig az U14-es csa­patban futballozó fiú már má- | sodszor jár Kaposváron. Az iquiqueiek pedig harmad­szor. Pedig nem egyszerű mu­latság eljutni az észak-chilei vá­rosból Somogyba: a valamivel több mint tizenegyezer kilomé­teres távolságot négy átszállás­sal gyűrték le 18 óra alatt. Egé­szen pontosan Bécsig tartott ed- J dig az út, onnan buszoztak az­tán a felső-ausztriai Welsbe, majd jöttek Kaposvárra. Amit nagyjából akkorának vélnek, mint otthonukat, fő­ként, amikor megtudják, me­gyeszékhelyre érkeztek. Bólo­gatnak, Iquique is hasonló, Ta- rapacá régió egyik tartomány­székhelye. Csak éppen az Ata- cama-sivatagtól nyugatra, a ; Csendes-óceán partján fek- | vő város háromszorosa Kapos­várnak, a tizenkettedik legna­gyobb a dél-amerikai ország­ban, s borítékolható, hogy a kü­lönbség inkább nőni fog a jövő­ben: harminc éve jó százezer­rel kevesebben éltek a 19. szá­zad végén még Peruhoz tarto­zó, s csak a csendes-óceáni há­ború (1879-1883) után Chiléhez került településen. Mely első­sorban üdülőhelyként ismert a kontinensen - noha a közeli bá­nyák rengeteg 'salétromot ad­nak a gazdaságnak -, a helyiek szerint a chilei Miamiként em- j legetik az óceánon túl.- Nagyon népszerű a tenger­partunk - állítja Mario Herrera, a fiatalok egyik edzője -, pedig nem veszélytelen a vidék: ren­geteg a földrengés. Alig két hónapja például 5,8- as erősségű rengés rázta meg a vidéket, utóhatásai a mai na­pig érezhetőek, így a társaság aggódva olvassa az otthoni hí­reket, nehogy újabb katasztró­fa történjen.- Ezt például nagyon tetszik Magyarországban - jegyzi meg Carlos itt nincsenek ilyen gondok.- És a közbiztonság is sokkal jobb, mint otthon - teszi hozzá Mario. - Ha itt leteszem a cso­magom a főtéren, biztos, hogy egy óra múlva is meglesz... Utóbbiról azért lebeszélnénk, de nem lehet meggyőzni, az el­múlt évek tapasztalata szerint ez a világ egyik legbiztonságo­sabb helye - ebből is látszik, minden viszonyítás kérdése.- Ha lehetne, ezt haza is vin­ném, mármint a biztonságot - magyarázza nagy hévvel, az időjárásból viszont nem kérne hosszú távon. Náluk ugyan jelenleg tél kö­zepét írnak, ám a hőmérséklet nem sokkal alacsonyabb, mint Kaposváron, csak éppen sok­kal egyenletesebb. Néhány nap­ja vannak még csak itt, de be­lekóstolhattak már a harminc- egynéhány fokba ugyanúgy, mint a tizenvalahányba.- És egyik pillanatban még hétágra süt a nap, a másikban pedig szakad az eső - értetlen­kedett Miguel. Mások az ételeket kifogásol­ják, illetve gyorsan pontosíta- nak: furcsának találják. Állít­ják, túl édes a magyar konyha a chileihez képest, s odahaza nem szoktak hozzá ennyi zöld- séghez-gyümölcshöz, viszont keveslik a fogásokban a húst.- Kaposvár központja vi­szont simán elmenne bárme­lyik nagyvárosunkban - jegy­zi meg Mario edző. - Talán csak a templomok hiánya lenne feltű­nő, nálunk ugyanis sokkal több épült belőlük, meg aztán sok a vallási ünnep, így jobban be­épülnek az emberek életébe. Míg beszélgetünk, a srácok egy része folyamatosan fotóz, mindet meg akarnak örökíteni, hogy ne csak szavakban adhas­sák majd vissza otthon a tapasz­taltakat. Hasonlóképpen seré­nyen dokumentáltak a keddi bajomi vendégség során is, s a képeket visszanézegetve rend­re megállapítják: egy hasonló lélekszámú chilei településhez képest Nagybajom kifejezetten modern és fejlett. Ahogy álta­lában az útközben látott falvak­ban is magasabb szerintük az életszínvonal, mint a chilei vidé­ken. S már alig várják a pénte­ki balatoni kirándulást, ugyan­is még senki sem fürdött közü­lük édesvizű tóban, „csak” az óceánban...- Nagyon tetszik az országuk - veszi át a szót Juan nem vé­letlenül vagyunk itt már har­madszor a világvégéről. Megüti a fülünket a kifejezés, mármint, hogy a világvégéről, s nem oda jöttek, de a férfi csak bólogat. Nem mi vagyunk mesz- sze, hanem ők. Persze ez megint csak viszonyítás kérdése... ■ Vas András HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNET Határvillongás Fut a pénze után: álbróker és ügyvédek csaptak be a nyolcvanéves hölgyet mindig tudtam, hogy futónö­vény a borostyán, de ilyen in­tenzív haladást azért nem vár­tam tőle: a balatoni kert végé­be telepített Hederánk ugyanis ropogva-zizegve próbált átjutni a vasúti kőkerítésen. Hamarost kiderült, nem saját akaratából indult be, szorgos kezek tépdes- ték a túloldalról, neonzöld mellé- nyes atyafiak - lehettek vagy fél tucatnyian - estek neki a jobb sorsra érdemes, s évek óta pá- tyolgatott növénynek. Le fogják festeni a kerítést - indokolta a radikális beavatko­zást az egyik tép(k)elődő, aki az ukázra hivatkozott, melyet az állomásfőnökségtől kapott: tisztítsák meg a teljes kerítésfe­lületet a máriafürdői peronnal szemközt. Egyben sajnálkoz­va széttárta a kezét: szerinte is jobban néz ki a nyaralótulajdo­nosok által többszáz méteren át mindenféle futóval díszített ke­rítés, mint a fehérre meszelt, de a parancs, az parancs. Mely- lyel próbáltam szembeszegülni, hogy megértem a feladatukat, de az éppen amortizálni kívánt növény a kertünkben kapaszko­dik az anyaföldbe, s jellemzően a kerítésbe is, hát vágják le az elkanászodott indákat a túlfé- len, és hagyják a tarvágást. Úgy tűnt, sikerült megegyez­nünk, ám fertályóra múltán visz- szatért az egyik atyafi, s hoz­ta az állomásfőnök telefonszá­mát, inkább a magasabb körök­kel egyeztessek, kis ember ő az ilyen döntéshez, bár nagy a nye­sőollója. Hívtam hát a nagyem­bert, felvetettem a problémámat, s halkan megjegyeztem, bár mindenki számára jó lenne, de szerintem nem a máriafürdői ke­rítés a legkardinálisabb kérdés a társaság jelenében, így akár meg is egyezhetnénk. A vasút arcula­tának persze bizonyosan jót ten­ne az egyenfehérre meszelt be­ton, de legalább annyit használ­na neki, ha a megafon a peronon nem kérne ötpercenként szíves türelmet a várakozóktól a külön­féle késések miatt, nem rohadna szakmányba minden szerelvény, vegyvédelmi ruha nélkül be le­hetne lépni a mellékhelyiségbe, vagy éppen valaki végre leka­szálná a combközépig érő gazt az ominózus állomáson a vágányok és a kerítés mellett. Utóbbi nél­kül ugyanis okafogyott a majda­ni meszelés, hiszen úgysem lát­szik a susnyástól.. Direkt összekever egymás­hoz nem illő dolgokat - állította azonnal tilosra a szemafort a fő- bakter, majd meghallgathattam egy rögtönzött kiselőadást a vasút közmunkaprogramjának fontosságáról. Készséggel elis­mertem ennek szükségszerűsé­gét, de kötöttem az ebet a karó­hoz - illetve a borostyánt a kerí­téshez s próbáltam elmagya­rázni, miért nehezményezem, ha idegenek nyesnek-metsze- nek-gyomlálnak a kertünkben. Az önök telekhatára nem a kerítés, hanem onnan számítva még nyolcvan centiméter - rökö- nyített meg a társaság embere, aki felajánlotta, készséggel be is bizonyítja mindezt, ha megláto­gatom. Nem éltem a lehetőség­gel, viszont ellenjavaslattal él­tem: ez esetben jelezni fogom, mikor esedékes a kert végében a fűnyírás. Időben szólok majd, ígértem - eszközt némi bérleti díjért cserében biztosítok -, csak arról értesítsen, konkrétan me­lyik vonattal érkezik. Hogy én is fel tudjak készülni. Ha lehet, ne a záhonyi se­bessel jöjjön, mert az mindig legalább fél órát késik... ■ A. V. Fut a pénze után, és úgy érzi, hogy az ügyvédek hálójába ke­rült egy 80 éves asszony. Zagy- va-Mérey Emma író-újságíró­ként dolgozott a Délvidéken, és az 1944-es vérengzések feltá­rásában működött közre, majd 15 éven át ökológiai kutatások­ban és egy Nemzeti Park megte­remtésében vett részt, most még­is méltatlan helyzetbe kevere­dett. Gyermeke milliókat bízott egy kaposvári születésű, Buda­pesten élő férfira, aki azt ígérte, hogy befekteti, de kiderült, hogy egy álbróker csapta be őket. A szélhámos azóta meghalt, így re­ményük sem maradt arra, hogy visszaszerezzék az összeget - az­az egy kicsi mégis, de minden­nek az idős nő szerint a legfőbb akadálya, hogy a saját ügyvédei nem segítenek...- Az‘elhunyt férfi egyetlen öröksége Kaposváron van, egy nyaraló az Ivánfahegyen. Nyolc károsultat vert át, ők azonban, én úgy látom, lassan már kez­dik féladni a szélmalomharcot, egyedül én folytatom a küzdel­met - mondta el kálváriája törté­netét. - Megbíztam egy kaposvá­ri ügyvédet, aki átvett tőlem 60 ezer forintot arra, hogy a Földhi­Zagva-Mérey Emma vatalból kikérje az ivánfahegyi ingatlan tulajdoni lapját. Azután elment nyaralni, a titkárnője pe­dig azt mondta, hogy majd in­tézkednek, de nem történt sem­mi. Amikor megtudtam, hogy a Földhivatalnál mindössze hat­ezer forintba kerül a tulajdoni lap kikérése, feljelentést tettem a rendőrségen. Papírokat is aláír­tunk az ügyvédnél, mégis meg­szüntették ellene a rendőrségi el­járást, mondván nincs tanúm ar­ra, hogy mi történt. De hát nem fogok tanúkkal menni az ügyvé­demhez, ha megbízom benne... Az idős asszony panasza miatt Somogy Megyei Ügyvédi Kama­ra végül megrovásban részítet- te az ügyvédet, de csupán azért, mert nem kérte ki a tulajdoni la­pot. Közben Zagyva-Mérey Em­ma egy másik kaposvári ügyvé­det fogadott, de vele is megjárta.- Egy fontos találkozót beszél­tem meg vele, a hagyatéki eljárás miatt mindenképpen biztonsági perfeljegyzést kell tetetnem az ingatlanra. Autóval indultunk Szerbiából, én mondtam, hogy 17 órára érünk Kaposvárra, amit az ügyvéd úr nyugtázott is. Még­is zárva találtuk az irodáját, hiá­ba hívtam, hiába kerestem, nem tudtam elérni. Nyolcvan eszten­dős vagyok, mégis az autóban kellett éjszakáznom emiatt. Másnap mégis előkerült az ügyvéd, és megírta az iratot, tudatta velünk az idős hölgy, így elméletben még marad né­mi remény arra, hogy ingatlan árából kártalanítsák a becsa­pott embereket. ■ K. G. á i í i

Next

/
Oldalképek
Tartalom