Somogyi Hírlap, 2014. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
2014-05-03 / 102. szám
2014. MÁJUS 3., SZOMBAT ANYAK NAPJA 5 hívhatunk benneteket anyának, apának? A három állami gondozott kérdésére igen volt Árbogásték válasza, s mára úgy érzik, nem is tudják, miért élnének, ha a gyerekek nem lennének velük KIÉRDEMELTÉK A CSALÁDJUKAT Aranka azt mondja, látatlanban eldöntötték, ha a világ legrondább három gyereke lesz, akiket felajánlottak számukra, akkor is hazaviszik őket. Lívia, Zsolt, Lala és a legkisebb Márkó persze szépek s ráadásul okosak is. Hát csoda, hogy nevelőszüleik egy percet sem gondolkodtak, hogy állami gondozásból otthonukba vigyék őket? Az viszont tényleg kisebb csoda, hogy ezt két vér szerinti gyermekük kirepülése után tették, ráadásul a családra lelt gyerekek miatt olyasmire is rászánták magukat, amire huszonhárom évig nem. Márkus Kata A falu végi ház takaros, egy puli őrzi éberen lakóit, de két macska is kíváncsian vizslatja a vendégeket. Ahogy a bentről kukucskáló gyerekszemek is; a szülők már elmondták nekik, ma vendégek érkeznek hozzájuk. A 14 éves Lívia, a 13 éves Zsolt és a 11 éves Lala - találkozásunk végére egyértelműen kiderül számunkra - érti, mi a hír az Ő családjukban, miért érkezik hozzájuk újságíró és fotós. A másfél éves Márkó, aki három hete került a családhoz, pedig valamit már nyilván ért, de legalábbis érez abból, mekkora nagy szerencséje is van. Merthogy Márkó születésétől fogva csaknem egy hónappal ezelőttig állami gondozásban élt, akkor került a me- zőcsokonyai Árbogástékhoz. A hármas testvérpár pedig már négy éve él Arankánál és Pálnál. Akik két vér szerinti gyermekük kirepülése után döntöttek úgy, kell még gyerek a házba. S ez minden bizonnyal így lehet, mert bár Pál nem sokat szól, Aranka viszi a prímet, apával annyit szeretgetik, ölelgetik egymást a nagyobbak, hogy az egy „átlagos” családban nevelkedett szemnek már-már fura. A kicsit meg gyakorlatilag képtelenség „levakarni” anyáról. Nem mintha akarná, mert mint mondja, egy pillanatra sem érezte soha tehernek a négy állami gondozottat a házban. - Húsz és huszonegy évesek voltak a lányaink, amikor kirepültek a családi fészekből. De már Í6 -17 éves korukban éreztük, hogy kezd üres lenni a ház - mesélte Aranka. - Ha valahova elmentünk kettesben, már nem tudtuk úgy jól érezni magunkat, mintha gyerek lett volna velünk. Úgy gondoltuk hát, kell még gyerek a házba, mert a szeretet még bennünk van. Most meg úgy érezzük, hogy valamiféle körforgásban vagyunk. Ugyanis a vér szerinti gyerekeink látják, hogy mi mindent csinálunk a kicsikkel, s örvendeznek, hogy ezt ők már megkapták. Élvezik, hogy visszajönnek az emlékek arról a sok szép dologról, amit együtt csináltunk. Aranka és Pál tehát közösen döntött úgy, hogy legyen a családban még egy gyerek. Ám eleinte úgy gondolták, hogy csak a gazdagabb emberek vállalhatnak nevelőszülőként gyerekeÖrömteli együttlét. Talán maguk a családtagok sem tudják eldönteni, ki kapott többet érzelmileg azóta, amióta együtt van az Árbogást család Óvó kezek. Minden gyerek vágyik rá. Van, akinek nehézség nélkül megadatik, s van, akinek csoda, ha megérinti Várják a nevelőszülőket somogybán 1210 gyermek van gondozásban, közülük 920 a megyei gyermekvédelmi igazgatóság égisze alatt. MINTEGY HATVAN SZÁZALÉKUK él jelenleg nevelői családokban. Mivel számukra ez a kedvezőbb megoldás, ez a tendencia erősödik. tomorné huber Éva, a Somogy Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság igazgatója elmondta: most is van két tanfolyam nevelőszülőknek.- továbbra is várjuk a nevelőszülőnek jelentkezőket, mert gyakorlott pályatársaik között sok az idősödő ember, 55 év fölötti a harmincöt százalékuk. Ők természetesen még befejezik gyermekeik nevelését, de újakat már nem fognak vállalni. két. - Aztán mégiscsak elkezdtünk utánajárni a dolognak, s azt mondták, hogy lehetséges - folytatta Aranka. - Csak el kellett végezni a tanfolyamot, s rögtön egy hármas testvérpárt ajánlottak föl nekünk. Mi pedig itthon megbeszéltük - persze látatlanban teljesen mindegy, hogy milyenek lesznek. Mert persze mindig kérdezik ám tőlünk, hogy milyennek képzeltük el őket? ■ ők korábban egy lakásotthonban laktak, s mivel jó gyerekek voltak, kiérdemelték, hogy egy családhoz kerülhessenek- S milyennek? - adódik rögtön a kérdés, amire már Lívia válaszol: a világ legrondább gyerekeinek.- Persze, mert azt mondtam nekik később, ha'a világ legrondább gyerekei lettek volna, akkor is hazahoztuk volna őket - vette vissza a szót Aranka. - Mert tudtuk, ha már őket felajánlották nekünk, akkor szükségük van ránk. S azóta színezik az életünket. Egyszerűen csak rugalmasnak kell lennünk. Ennyi idősen már el lehet mondani, hogy amikor fiatal az ember, úgy érzi, a gyerek elveszi az idejét. Most viszont minden olyan dolog, ami velük történik, az nekünk jó. Mert például, ha versmon- dó-versenyre, matekversenyre mennek, az nekünk is jó, hiszen ott jó néhány emberrel megismerkedünk. Tulajdonképpen mi is jól érezzük magunkat, örvendezhetünk a saját gyerekeinknek. A közbevetésre, miszerint azért biztosan a gyerekeknek is jó, hogy családban élhetnek, ismét Lívia veszi át a szót: ugyan ismerjük a vér szerinti szüleinket, de egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot velük, négy évvel ezelőtt láttuk őket utoljára.- Akkor kerültetek állami gondozásba?- Nem, ők már lakásotthonban laktak akkor - mondta Aranka. - S mivel jó gyerekek, kiérdemelték, hogy egy családhoz kerülhessenek. De előtte sem sokat voltak a vér szerinti szüleikkel, mert rengeteget voltak kórházban, inkább a kórházban nőttek föl. A picikém pedig születése óta állami gondozásban volt, mostanra pedig már annyira mozgékony, eleven lett, hogy Ő is egy külön családot igényel. Én korábban dolgoztam az idősek otthonában, de amikor megtudtam, hogy Márkó jöhet hozzánk, akkor úgy döntöttem, hogy maradok itthon. így most aztán 24 órás szolgálatban vagyok. Márkó pedig három hét alatt úgy beilleszkedett a családba, hogy Aranka le sem tudja tenni az öléből. Bár elmondása szerint mindig nagyon kedves kisgyerek volt, olyan mintha mindent mindig megköszönne. - Nem csoda, hogy a másik három gyerkőc is nagyon szereti, any- nyira, hogy a múltkor mondta a faluban egy másik nevelőszülő, neki is kellene ez a pici, mire a gyerekek mondták, ez már a miénk, nem adjuk - mesélte Aranka, aki így már négy állami gondozott gyermek anyukája. S akiről, valamint magáról a szóról, hogy „anya” - Lívia miután felhívta a figyelmemet, hogy többes számban, tehát testvérei nevében is beszél - azt mondta: igazából anyu által tudtuk meg, milyen az igazi anya. - Mi ugyanis nem nagyon ismertük az anyukánkat - mondta -, s nem is érezhettük, milyen az, hogy szeret minket. Mert a vér szerinti szüléinktől ilyet mi nem kaptunk. Csak itt tudtuk meg, mit jelent ez. Amikor először volt az iskolában anyák napja, akkor éreztük meg igazán, mennyire fontos, hogy egy gyereknek van anyukája, akinek el tudja mondani a kis gondját, baját, örömét, bánatát. ■ Amikor kiálltak az iskolában verset szavalni, akkor éreztem meg igazóból, mennyire fontos az én jelenlétem számukra- Egyébként az anyák napja tényleg csodálatos volt - mondta el Aranka, Ő miként élte meg az ünnepet elmentem az iskolába, mert tudtam, hogy verset fognak mondani. S amikor oda kiálltak, akkor éreztem meg igazából, mennyire fontos az én jelenlétem számukra, hogy képviselhetem, hogy az anyukájuk lehetek. Szóval tulajdonképpen jól kisírtuk magunkat az anyák napján, mégis csodálatos érzés volt. Főként talán az, hogy adhatok nekik egy plusz kapaszkodót, hogy érezhetik, figyelnek rájuk, hogy csak rájuk nézek, s hogy tudom, külön-külön mikor mit gondolnak. Más gyerekek szülei sokszor elvonulnak egy-egy ilyen ünnepségen, elmennek hátra, hogy ne izguljon a gyermekük. Az enyémek- nek viszont szükségük van arra, hogy rám nézzenek, hogy erősítsem őket.- Szóval akkor már nektek is van anyukátok, úgy is hívjátok? - adódik megint csak a kérdés.- Igen - mondja ismét Lívia. - Amikor idejöttünk, megkérdeztük anyutól is meg aputól is, hogy hívhatjuk-e így őket? Mert szeretnénk ebbe a családba tartozni. S mi már úgy érezzük, hogy van egy családunk, egy olyan, mintha igazi lenne. Csak annyi, hogy a nevünk nem egyezik, de úgy vagyunk itt, mintha itt születtünk volna.- S mi a helyzet az előző életetekkel?- Néha beszélünk róla, de nem sokat. Inkább felejteni szeretnénk. Mintha onnantól kezdődne az igazi életünk, amikortól ide kerültünk.- Emlékeztek az első napra?- Fura volt, hogy nem sok gyerek között voltunk egy nevelővel. Hanem itt volt apa meg anya, az persze könnyebbség volt, hogy a testvéreimmel együtt jöhettem - mondta Lívia.- Titeket megkérdeztek, hogy akartok-e jönni?- Csak annyi volt, hogy oda jöttek hozzánk, nevelőszülőkhöz fogunk kerülni. Egyébként én aznap este megálmodtam őket, hogy milyenek lehetnek.- És milyennek álmodtad őket?- így ahogy vannak, így képzeltem el őket.- Az idő gyorsan múlik, már négy éve éltek itt, mi lesz, ha kirepültök a fészekből, azt hogy képzelitek, amikor ti lesztek felnőttek?- Visszajövünk anyuhoz. Mert már azt is megkérdeztük tőle, hogy ha jók maradunk, akkor visszajöhetünk-e hozzájuk, és lesz-e tovább az anyukánk? És azt mondta: persze.- Igazságosan bíztatom őket, ha jó tanulók lesznek, akkor van lehetőségük, hogy akár 24 éves korukig is itt maradhatnak - mondta Aranka. - És ha felnőttként kerülnek el tőlünk, akkor az unokánk lesz a gyerekük. Most már úgy érzem, nem is tudom mi miért lennénk, ha ők nem lennének. Ha tehetném, még bővíteném a lakást, s még többen lennénk. Ha már egyszer az ember ezt elkezdeni és benne van, s érzi, hogy mennyi gyereknek szüksége volna arra, hogy családot kaphasson, akkor nem lehet abbahagyni. Ez olyan, mint a kábítószer jó értelemben véve. Mert ha valakik, ők kiérdemelték, hogy ne csak egy otthonban éljenek, hanem családjuk legyen. Nem véletlen, hogy a kedvükért azt is megtettük, amit huszonhárom évig nem: két éve összeházasodtunk, ahol Lívia volt a koszorúslány, a két fiú meg a vőfély. I
