Somogyi Hírlap, 2014. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

2014-05-03 / 102. szám

2014. MÁJUS 3., SZOMBAT ANYAK NAPJA 5 hívhatunk benneteket anyának, apának? A három állami gondozott kérdésére igen volt Árbogásték válasza, s mára úgy érzik, nem is tudják, miért élnének, ha a gyerekek nem lennének velük KIÉRDEMELTÉK A CSALÁDJUKAT Aranka azt mondja, látatlan­ban eldöntötték, ha a világ legrondább három gyereke lesz, akiket felajánlottak szá­mukra, akkor is hazaviszik őket. Lívia, Zsolt, Lala és a legkisebb Márkó persze szé­pek s ráadásul okosak is. Hát csoda, hogy nevelőszüleik egy percet sem gondolkod­tak, hogy állami gondozásból otthonukba vigyék őket? Az viszont tényleg kisebb cso­da, hogy ezt két vér szerinti gyermekük kirepülése után tették, ráadásul a családra lelt gyerekek miatt olyasmire is rászánták magukat, amire huszonhárom évig nem. Márkus Kata A falu végi ház takaros, egy puli őrzi éberen lakóit, de két macska is kíváncsian vizslatja a vendégeket. Ahogy a bentről kukucskáló gyerekszemek is; a szülők már elmondták nekik, ma vendégek érkeznek hozzá­juk. A 14 éves Lívia, a 13 éves Zsolt és a 11 éves Lala - talál­kozásunk végére egyértelmű­en kiderül számunkra - ér­ti, mi a hír az Ő családjukban, miért érkezik hozzájuk újság­író és fotós. A másfél éves Már­kó, aki három hete került a csa­ládhoz, pedig valamit már nyil­ván ért, de legalábbis érez ab­ból, mekkora nagy szerencséje is van. Merthogy Márkó szüle­tésétől fogva csaknem egy hó­nappal ezelőttig állami gondo­zásban élt, akkor került a me- zőcsokonyai Árbogástékhoz. A hármas testvérpár pedig már négy éve él Arankánál és Pál­nál. Akik két vér szerinti gyer­mekük kirepülése után döntöt­tek úgy, kell még gyerek a ház­ba. S ez minden bizonnyal így lehet, mert bár Pál nem sokat szól, Aranka viszi a prímet, apá­val annyit szeretgetik, ölelgetik egymást a nagyobbak, hogy az egy „átlagos” családban nevel­kedett szemnek már-már fura. A kicsit meg gyakorlatilag kép­telenség „levakarni” anyáról. Nem mintha akarná, mert mint mondja, egy pillanatra sem érezte soha tehernek a négy ál­lami gondozottat a házban. - Húsz és huszonegy évesek vol­tak a lányaink, amikor kirepül­tek a családi fészekből. De már Í6 -17 éves korukban éreztük, hogy kezd üres lenni a ház - mesélte Aranka. - Ha valahova elmentünk kettesben, már nem tudtuk úgy jól érezni magun­kat, mintha gyerek lett volna velünk. Úgy gondoltuk hát, kell még gyerek a házba, mert a sze­retet még bennünk van. Most meg úgy érezzük, hogy vala­miféle körforgásban vagyunk. Ugyanis a vér szerinti gyereke­ink látják, hogy mi mindent csi­nálunk a kicsikkel, s örvendez­nek, hogy ezt ők már megkap­ták. Élvezik, hogy visszajönnek az emlékek arról a sok szép do­logról, amit együtt csináltunk. Aranka és Pál tehát közösen döntött úgy, hogy legyen a csa­ládban még egy gyerek. Ám ele­inte úgy gondolták, hogy csak a gazdagabb emberek vállalhat­nak nevelőszülőként gyereke­Örömteli együttlét. Talán maguk a családtagok sem tudják eldönteni, ki kapott többet érzelmileg azóta, amióta együtt van az Árbogást család Óvó kezek. Minden gyerek vágyik rá. Van, akinek nehézség nélkül megadatik, s van, akinek csoda, ha megérinti Várják a nevelőszülőket somogybán 1210 gyermek van gondozásban, közülük 920 a megyei gyermekvédelmi igazga­tóság égisze alatt. MINTEGY HATVAN SZÁZALÉKUK él jelenleg nevelői családokban. Mivel számukra ez a kedvezőbb megoldás, ez a tendencia erősö­dik. tomorné huber Éva, a So­mogy Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság igazgatója elmond­ta: most is van két tanfolyam nevelőszülőknek.- továbbra is várjuk a nevelő­szülőnek jelentkezőket, mert gyakorlott pályatársaik között sok az idősödő ember, 55 év fö­lötti a harmincöt százalékuk. Ők természetesen még befejezik gyermekeik nevelését, de újakat már nem fognak vállalni. két. - Aztán mégiscsak elkezd­tünk utánajárni a dolognak, s azt mondták, hogy lehetséges - folytatta Aranka. - Csak el kellett végezni a tanfolyamot, s rögtön egy hármas testvér­párt ajánlottak föl nekünk. Mi pedig itthon megbeszéltük - persze látatlanban teljesen mindegy, hogy milyenek lesz­nek. Mert persze mindig kérde­zik ám tőlünk, hogy milyennek képzeltük el őket? ■ ők korábban egy lakás­otthonban laktak, s mivel jó gyerekek voltak, kiér­demelték, hogy egy csa­ládhoz kerülhessenek- S milyennek? - adódik rög­tön a kérdés, amire már Lívia válaszol: a világ legrondább gyerekeinek.- Persze, mert azt mondtam nekik később, ha'a világ leg­rondább gyerekei lettek vol­na, akkor is hazahoztuk volna őket - vette vissza a szót Aran­ka. - Mert tudtuk, ha már őket felajánlották nekünk, akkor szükségük van ránk. S azóta színezik az életünket. Egysze­rűen csak rugalmasnak kell lennünk. Ennyi idősen már el lehet mondani, hogy amikor fi­atal az ember, úgy érzi, a gye­rek elveszi az idejét. Most vi­szont minden olyan dolog, ami velük történik, az nekünk jó. Mert például, ha versmon- dó-versenyre, matekverseny­re mennek, az nekünk is jó, hiszen ott jó néhány emberrel megismerkedünk. Tulajdon­képpen mi is jól érezzük ma­gunkat, örvendezhetünk a sa­ját gyerekeinknek. A közbevetésre, miszerint azért biztosan a gyerekeknek is jó, hogy családban élhetnek, is­mét Lívia veszi át a szót: ugyan ismerjük a vér szerinti szülein­ket, de egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot velük, négy évvel ezelőtt láttuk őket utoljára.- Akkor kerültetek állami gondozásba?- Nem, ők már lakásotthon­ban laktak akkor - mondta Aranka. - S mivel jó gyerekek, kiérdemelték, hogy egy csa­ládhoz kerülhessenek. De előt­te sem sokat voltak a vér sze­rinti szüleikkel, mert rengete­get voltak kórházban, inkább a kórházban nőttek föl. A pici­kém pedig születése óta álla­mi gondozásban volt, mostanra pedig már annyira mozgékony, eleven lett, hogy Ő is egy kü­lön családot igényel. Én koráb­ban dolgoztam az idősek ottho­nában, de amikor megtudtam, hogy Márkó jöhet hozzánk, ak­kor úgy döntöttem, hogy mara­dok itthon. így most aztán 24 órás szolgálatban vagyok. Márkó pedig három hét alatt úgy beilleszkedett a családba, hogy Aranka le sem tudja ten­ni az öléből. Bár elmondása sze­rint mindig nagyon kedves kis­gyerek volt, olyan mintha min­dent mindig megköszönne. - Nem csoda, hogy a másik három gyerkőc is nagyon szereti, any- nyira, hogy a múltkor mondta a faluban egy másik nevelőszü­lő, neki is kellene ez a pici, mi­re a gyerekek mondták, ez már a miénk, nem adjuk - mesélte Aranka, aki így már négy ál­lami gondozott gyermek anyu­kája. S akiről, valamint magá­ról a szóról, hogy „anya” - Lí­via miután felhívta a figyelme­met, hogy többes számban, te­hát testvérei nevében is beszél - azt mondta: igazából anyu ál­tal tudtuk meg, milyen az iga­zi anya. - Mi ugyanis nem na­gyon ismertük az anyukán­kat - mondta -, s nem is érez­hettük, milyen az, hogy szeret minket. Mert a vér szerinti szü­léinktől ilyet mi nem kaptunk. Csak itt tudtuk meg, mit jelent ez. Amikor először volt az isko­lában anyák napja, akkor érez­tük meg igazán, mennyire fon­tos, hogy egy gyereknek van anyukája, akinek el tudja mon­dani a kis gondját, baját, örö­mét, bánatát. ■ Amikor kiálltak az iskolá­ban verset szavalni, ak­kor éreztem meg igazó­ból, mennyire fontos az én jelenlétem számukra- Egyébként az anyák napja tényleg csodálatos volt - mond­ta el Aranka, Ő miként élte meg az ünnepet elmentem az is­kolába, mert tudtam, hogy ver­set fognak mondani. S amikor oda kiálltak, akkor éreztem meg igazából, mennyire fon­tos az én jelenlétem számukra, hogy képviselhetem, hogy az anyukájuk lehetek. Szóval tu­lajdonképpen jól kisírtuk ma­gunkat az anyák napján, még­is csodálatos érzés volt. Fő­ként talán az, hogy adhatok nekik egy plusz kapaszkodót, hogy érezhetik, figyelnek rá­juk, hogy csak rájuk nézek, s hogy tudom, külön-külön mi­kor mit gondolnak. Más gyere­kek szülei sokszor elvonulnak egy-egy ilyen ünnepségen, el­mennek hátra, hogy ne izgul­jon a gyermekük. Az enyémek- nek viszont szükségük van ar­ra, hogy rám nézzenek, hogy erősítsem őket.- Szóval akkor már nektek is van anyukátok, úgy is hív­játok? - adódik megint csak a kérdés.- Igen - mondja ismét Lívia. - Amikor idejöttünk, megkér­deztük anyutól is meg aputól is, hogy hívhatjuk-e így őket? Mert szeretnénk ebbe a csa­ládba tartozni. S mi már úgy érezzük, hogy van egy csalá­dunk, egy olyan, mintha igazi lenne. Csak annyi, hogy a ne­vünk nem egyezik, de úgy va­gyunk itt, mintha itt szület­tünk volna.- S mi a helyzet az előző életetekkel?- Néha beszélünk róla, de nem sokat. Inkább felejteni sze­retnénk. Mintha onnantól kez­dődne az igazi életünk, amikor­tól ide kerültünk.- Emlékeztek az első napra?- Fura volt, hogy nem sok gyerek között voltunk egy ne­velővel. Hanem itt volt apa meg anya, az persze könnyebb­ség volt, hogy a testvéreimmel együtt jöhettem - mondta Lívia.- Titeket megkérdeztek, hogy akartok-e jönni?- Csak annyi volt, hogy oda jöttek hozzánk, nevelőszülők­höz fogunk kerülni. Egyébként én aznap este megálmodtam őket, hogy milyenek lehetnek.- És milyennek álmodtad őket?- így ahogy vannak, így kép­zeltem el őket.- Az idő gyorsan múlik, már négy éve éltek itt, mi lesz, ha ki­repültök a fészekből, azt hogy képzelitek, amikor ti lesztek felnőttek?- Visszajövünk anyuhoz. Mert már azt is megkérdeztük tőle, hogy ha jók maradunk, ak­kor visszajöhetünk-e hozzájuk, és lesz-e tovább az anyukánk? És azt mondta: persze.- Igazságosan bíztatom őket, ha jó tanulók lesznek, akkor van lehetőségük, hogy akár 24 éves korukig is itt marad­hatnak - mondta Aranka. - És ha felnőttként kerülnek el tő­lünk, akkor az unokánk lesz a gyerekük. Most már úgy ér­zem, nem is tudom mi miért lennénk, ha ők nem lennének. Ha tehetném, még bővíteném a lakást, s még többen lennénk. Ha már egyszer az ember ezt elkezdeni és benne van, s érzi, hogy mennyi gyereknek szük­sége volna arra, hogy csalá­dot kaphasson, akkor nem le­het abbahagyni. Ez olyan, mint a kábítószer jó értelemben vé­ve. Mert ha valakik, ők kiérde­melték, hogy ne csak egy ott­honban éljenek, hanem család­juk legyen. Nem véletlen, hogy a kedvükért azt is megtettük, amit huszonhárom évig nem: két éve összeházasodtunk, ahol Lívia volt a koszorúslány, a két fiú meg a vőfély. I

Next

/
Oldalképek
Tartalom