Somogyi Hírlap, 2014. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
2014-05-11 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 18. szám
8 INTERJÚ 2014. MÁJUS 11., VASARNAP gera zoltán Operatőr szeretett volna lenni, és a filmművészetet máig mágiának tartja. Apja miatt vágyott a színházba, és azért ragadt ott, mert azt érezte odafigyelnek rá. Elbűvölte a nagy elődök karizmája. A SZÍNHÁZBAN TALÁLTA MEG MAGÁT Szabó Gyula helyére Gera Zoltánt választották maguk közé a nemzet színészei. Fábos Erika- Meglepődött, amikor megtudta a hírt?- Elsőre még csak meglepődni sem tudtam: alig fogtam fel. Elég sokat alszom, és éppen a délutáni álmomból ébresztett fel a gratulációjával Vidnyánsz- ky Attila telefonja. Meghallgattam, megköszöntem és visz- szafeküdtem aludni. Kicsit nehézkes már a gondolkodásom. Elaludni persze nem tudtam, szép lassan forogni kezdett az agyam. Az első, már egészséges gondolatom az volt, hogy ezt meg kell köszönnöm a nemzet színészeinek. A szeretetük- kel és a bizalmukkal tüntettek ki, nagyon hálás vagyok érte.- Mikor volt utoljára színházban?- Nagyon régen, de ez nem vélemény. Zöld hályogom van, és egy másik betegség is megtámadta a szemem, így nagyon korlátozott már a látásom.- Ez az oka annak is, hogy hét éve már nem láthatjuk a színpadon?- Nem, előbb eldöntöttem, mint ahogy a látásromlás kezdődött. Egy tüdőgyulladás miatt több mint két hónapot töltöttem kórházban, és nagyon elesett voltam, amikor kikerültem. Jóllehet meggyógyultam, 5 mégis úgy éreztem, önvizsgála- | tót kell tartanom, és mivel úgy 3 éreztem, megeshet, hogy sző- % vegzavarba kerülök, esetleg el- £ veszíthetem az egyensúlyomat a színpadon, inkább úgy határoztam abbahagyom.- Nehéz volt?- Nagyon. Azért, mert nem csupán egy mindennél kedvesebb elfoglaltságról kellett lemondanom, hanem arról az értékről is, hogy esténként nagyszerű kollégákkal találkozhassak és játszhassak együtt. A Tivoliban, a Honderű című darab volt az, amiben 2007-ben utoljára játszottam Törőcsik Marival, Haumann Péterrel, Sinkó Lászlóval. Ez több mint hét évig ment telt házak előtt, és annyira összecsiszolódtunk és összekovácso- lódtunk ebben a munkában, ami a pályám egyik meghatározó élménye lett. Ezért volt fájdalmas, amúgy nem lett volna az. Bennem örökké működött egy kontroll. Éppen ezért nem esett nehezemre ebben a helyzetben sem szembenézni önmagámmal, és azt mondani: hát ilyenné váltál Gera Zoltán, ez már nem elég, légy tehát következetes!- 16 évesen már színpadon volt. Emlékszik még mi vonzotta ennyire a színházba?- Az apámnak való megfelelés. Egy félelemmel teli, de szívből jövő makacsság - persze csak utólag látom ilyen világosan. A képiség iránt máig elfogult vagyok, és mágiának tartom a filmművészetet. Első szívbéli vágyam az volt, hogy Gera Zoltán szerint egy kis szerepből jelentős jelenlétet faragni komoly teljesítmény, és már a művészettel rokon filmezhessek. Kamaszkoromban fotografáltam. Négy-öt hónapig spóroltam, vettem egy tekercs filmet, aztán két hónapig megint spóroltam, hogy elküld- hessem előhívásra. Nagyon drága volt, de engem teljesen elvarázsolt. Később keskenyfilmeztem is, és akkor már magamat is megörökítettem. Vasárnaponként édesapámék- nál ebédeltem. Hosszú Zoltán törvénytelen fia voltam, és alig volt közöttünk kapcsolat, Esze- nyi Olga, a felesége többet törődött velem, és meghívott magukhoz. Egyszer apám megkérdezte, mi akarok lenni. Mondtam, hogy operatőr. Azt felelte, az egy nagyon fárasztó dolog, és különben sem vagyok egy stramm fiatalember, menjek inkább papnak. Apám, később a Nemzeti Színház örökös tagja lett, akkor a belvárosi színház rendezője volt. Nagy nehezen megmondtam neki, hogy nem szeretnék papnak állni, és kértem segítsen bejutni a színházba. Megtette.- Később mégis miatta kellett otthagynia a színházat.- Kirúgatott, nincs ezen mit szépíteni. A bűnöm az volt, hogy nem emeltem meg a kalapom, amikor találkoztam vele és a színház igazgatójával az utcán. Nem lázadtam, nem tiszteletlenség volt, egyszerűen csak nem tudtam, hogy az az illem. Anya és apa nélkül nőttem fel, a nagynénik neveltek, akik jószerivel semmire nem tanítottak meg. Körülbelül úgy kezeltek, mint egy kedves háziállatot. Nem gonoszak voltak, csak végtelenül egyszerű emberek.- Akkor sem fordult meg a fejében, hogy inkább feladja a színészi álmait?- Nem. Addigra már teljesen megfogott és elbűvölt, hogy valahova befogadtak. Én a színházban találtam meg magam. Ott éreztem először, hogy szeretnek. Szóltak hozzám, partnernek tekintetek, és úgy éreztem, végre szereplő lettem. Igaz, olyan szereplő, mint a Svejk. Úgy is hívtak. Nagyon sokszor vicceltek velem, és sokszor a káromra is, mert volt bennem valami naivitáson túlmutató bamba- ság. Különben ez aztán az egész életemen végigvonult, sokszor úgy éreztem, nem történik semmi, csak várok valamire.- Sok társulatban és színházban megfordult, aztán szabadúszó lett: mintha a helyét kereste volna. Megtalálta valahol?- Igen, talán azt vártam, hogy megtalálom valahol. Később a Néphadsereg Színházban - a Vígszínház elődje volt- megéreztem mi az igazi mellőzés. Egyrészt Várkonyi Zoltán kerek perec megmondta, hogy ez a pálya a szép embereké, én pedig ronda vagyok. Ez bélyeg lett rajtam, ahogy az is, hogy azt gondolták rólam, hogy angol kém vagyok. Alig kaptam szerepet. Gyakorlatilag statisztáltam. Később a Radnóti Színházban, a Tivoliban és a Játékszínben megtaláltam a helyem. Azért, mert számítottak rám, éreztem, hogy megbecsülnek. Ha kisebb szerepeket kaptam, akkor is biztosan éreztem ezt, és ettől találtam meg a helyem. A kollégák és a feladatok miatt.- Börtönbe is azokban az években került. Politikai oka volt?- Egy angliai Shakespea- re-pályázatot nyertem, ami egy nemzetközi színészi mesterkurzuson való részvételt jelentett volna. Ez 1961-ben volt: bementem az igazgatómhoz engedélyért, de nem engedett. Abban az időben csak így kaphattam volna útlevelet. Elkeseredtem, és megírtam a történetet a Brit Drámai Szövetségnek. Ezt a levelet felbontották a postán, és államellenes izgatás címén, több mint kilenc hónapra bebörtönöztek.- Megviselte?- Már előre eldöntöttem, hogy nem fog. Meditációs gyakorlatnak tekintettem azokat az éveket. Mielőtt bevonultam a börtönbe, azt képzeltem víz vagyok, amelyre ha ütnek, szétfröccsen, de visszatér eredeti állapotához. Az isteni kegyelem pedig valóban segített, hogy a szerencsétlenségfemben, Névjegy: GERA ZOLTÁN 1923. augusztus 19-én született Szegeden. 1939 -ben kezdett játszani a Belvárosi Színházban, majd 1940- ben Inke Rezső vándortársulatához került, de 1942-1944 között dolgozott Rév István bábszínházánál is. 1944-től Szegeden szerepelt, előbb a Városi Színház, majd az Ifjúsági Színház társaságában. 1945-ben Magyar Néphadsereg Színház, majd a Vígszínház tagja lett. 1947-1950 között elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. 1966-ban egy évadot töltött a szolnoki Szigligeti Színházban, majd 1967-ben Mikroszkóp Színpad alakuló társaságába szerződött, ahol 1980-ig játszott. 1980-1987 között a Mafilm tagja volt. 1987-1992 között a Radnóti Miklós Színház művésze. 1992-TŐL szabadfoglalkozású. 80 magyar és 38 külföldi filmben szerepel. 2013- ban Kossuth-díjat kapott. 2014- ben a nemzet színészévé választották. passzív szenvedés helyett feladatokat és lehetőséget találjak. Az önnevelés magasiskolája volt. Felismertem, hogy az emberi tudat amilyen kreatív, olyan romboló energia is lehet. Döntés és tudatváltás kérdése, hogy melyik.- A meditáció, az ezoterikus szemlélet, hogyan került az életébe?- A meditáció még gyermekkoromból. Őrült szeretet- és anyahiányom volt - anyám Pesten dolgozott - ezért sokat képzelődtem. Mindennap leültem az ablak mellé, és azt képzeltem, van anyukám. Felfigyeltem rá, hogy mindig akkor jön arra egy piros kendős nő - nyilván munkába ment reggelente. Az a képzelet alakult ki bennem, hogy ő az anyám, de sok más is volt, amit a képzeletemmel oldottam meg a lelkemben. Ennek és egy jósnőnek köszönhetem, hogy később az ezoteria felé is elindultam. Jósnőnél azóta sem jártam, szélhámosságnak tartom, de a keleti filozófiák és gondolkodás iránt az ő beteljesült jóslata keltette fel az érdeklődésemet, ami máig kitartó bennem.- Főszerepet kevesebbet játszott. Ön szerint létezik kis és nagy szerep?- Azt szokták mondani, hogy nem, de nekem ebben nagy a tapasztalatom, és szerintem létezik. Egy kis szerepből jelentős jelenlétet faragni, olyan fokozott tömörítést létrehozni, ami lejut a nézőtérig, az komoly teljesítmény, és talán már a művészettel rokon. A Játékszínben egy elmeorvost játszottam egy angol krimiben, és a zárójelenetben volt egy hosszú rögtönzés. Az egy olyan mámoros állapot volt, amikor az adott helyzet gesztusai gyújtották fel a képzeletemet, alakították a cselekedeteimet, imádtam. Mindig siker volt. Azt nagyon szerettem, amikor megtapsoltak, amikor kimentem. Olyan volt mindig, mintha áramütés ért volna. Nem tudtam megszokni, ezredszer is olyan volt, mint legelőször.- Mit szeretett legjobban a színházban?- Próbálni, építkezni. Az izgalmas. Bukás és sikerélmény sűrítve benne van. Sokkal nagyobb mérkőzés, mint maga az előadás. Színpadon pedig azt szerettem, ha sikerült szívből megnevettetni az embereket. Persze, nem olcsó eszközökkel. Egy drámai szereppel tisztelet- teljes hallgatást kiváltani talán könnyebb feladat. Nagy szerencsémnek érzem, hogy olyan színészeknek érezhettem közelről a karakterisztikus erejét, mint Páger Antal, Bilicsi Tivadar, Csortos Gyula, Feleki Kamill, Latabár Kálmán, később Kállai Ferenc, Eperjes Károly, Gáspár Sándor. Csodáltam őket, és ez a pozitív rájuk csodálkozás, mindig úgy éreztem, valami tanulással rokon dolog. Egyéniséggé érni sokféleképpen lehet és nem mindig korfüggő, de amikor sikerül, az olyan érdekességben és lebilincselő varázslatban jelenik meg a színpadon, ami eseményszámba megy.- Majd hetven évet töltött a pályán. A közönség sokat változott az elmúlt évtizedek alatt?- Nehéz megmondani, hogy a közönség vagy a színház változott többet. Ez az egész kor tele van félelemmel, bizonytalansággal és ideiglenesen itt tartózkodó zavaros divattal. Kultúralkony, amiben élünk, nincs kereslet a szellemre. A katarzis, a lélek rengése, egyre ritkább dolog. A tőke cinizmusa határtalan, elönt bennünket, és ezek szerint elég ingernek az erőszak, a borzongás, a pusztulás. Az én titkolt és nem hangoztatott vágyálmom az a fajta szakrális színház, ahol az élmény megemeli a néző lelkét. Az utolsó ilyen emlékezetes színház számomra a Száz év magány volt, Taub János rendezésében, Törőcsikkel és Garassal. De csak csendesen, színészi magányomban merek így beszélni, és az is lehet, hogy egész máshol kellene keresni a jó színház titkát manapság.- 91 éves. A hosszú életnek ismeri a titkát?- Igen is meg nem is. Számomra a rövid élet lett volna megérdemelt. Sokat csikorogtam, nyűglődtem és elégedetlenkedtem az életemmel, sokáig nem szerettem magam. Ez pedig gyorsan képes elfogyasztani és lerombolni az emberi lelket és a szervezetet. De én vallásos ember vagyok, és közben rengeteget imádkoztam, nem csupán magamért, másokért is. Például azért, hogy ne haragudjak, hogy feloldjak magamban fájdalmakat, régi sérelmeket. A mai napig küszködő és igyekvő tanulója vagyok a szeretet gyakorlásának. Ez nehéz küzdelem, de olyan, ami nem elvesz az emberből, hanem rengeteg életerőt ad. i
