Somogyi Hírlap, 2014. március (25. évfolyam, 53-75. szám)
2014-03-22 / 68. szám
4 MEGYEI KORKÉP 2014. MÁRCIUS 22., SZOMBAT „Nem engedték, hogy magyarok legyünk” kaposvári túlélők Az Auschwitzba deportáltaknak mindennap eszükbe jut, mi történt velük 1944-45-ben Szerdán múlt hetven éve, hogy a német csapatok megszállták Magyarországot, s 1944. március 19-én megkezdődött a hazai zsidóság gettókba terelése, majd deportálása. A csaknem háromezres kaposvári zsidó közösség alig tizede élte túl a vészkorszakot, ma négyen élnek a haláltáborokból visz- szatértek közül a városban. Vas András Borzalom. Fájdalom. Reménytelenség. Félelem. Embertelenség. Gyász. Az első gondolatok, melyek az eszükbe jutnak. Ma is naponta előkerülő szavak, mégis tőlük valahogy máshogy hallatszanak, megelevenednek, körbejárnak a szobában, ott maradnak köröttük. Három asszony között, akik 1944 tavasza óta akaratuk ellenére sorsközösségben élnek, összeköti őket a történelem legsötétebb időszaka, hogy tanúi voltak az emberiség talán legszörnyűségesebb előre kitervelt, gépies pontossággal végrehajtott tömeggyilkosságának. Életüket összeköti a közös múlt, egy sorban ülnek a hitközség imatermének első padsorában a soá többi megélőjével: Kaposváron ma nyolcán élnek á Nobel-díjas Elie Wiesel által égő áldozatnak, azaz holokausztnak nevezett korszak túlélői közül. .ruiui S mindössze négyen, akik itt is születtek: a somogyi megye- székhely lakói közül mintegy háromezer zsidót hurcoltak el, s a második világháború befejeztével tizedük térhetett vissza otthonába, hogy megpróbálja újrakezdeni az életét.- Egyedül voltam, mint az ujjam - mondja Török Lászlóné, Zsófi néni. - Az egész rokonságom, az összes barátom, a vőlegényem Auschwitzban maradt, a holokauszt áldozata lett. Török Lászlóné húszévesen járta meg a poklot, a többi kaposvárinál egy hónappal hamarabb került a leghírhedtebb haláltáborba. Édesapja orvosként dolgozott, míg a zsidótörvények lehetővé tették, majd behívták munkaszolgálatra Komáromba, ahová a család külön engedéllyel követhette.- Sohasem felejtem el azt az utazást - gondolkodik el az idén 90 éves Zsófi néni. A vonaton megbámultak, nem mert senki mellénk ülni, s rengetegszer igazoltattak útközben, hiszen elvileg nem is utazhattunk volna. A közelünkben ült egy fejkendős falusi asszony, nézett bennünket sokáig, szinte le sem vette a szemét a sárga csillagról a ruhánkon, aztán egyszer csak felállt, levette a csomagját a tartóról, elővett belőle sült csirkecombot, kenyeret és süteményt, szó nélkül elénk tette...- Szerencséd, hogy ilyen emberrel találkoztál - szól közbe Lipkovits Tiborné, Edit néni. - Mert akkoriban az volt a hihetetlen a számunkra, hogy egyik pillanatról a másikra azok az emberek, akikkel napi kapcsolatban voltunk, hátat fordítottak, az utcán átmentek a túloldalra, ha találkoztunk, úgy tettek, mintha nem ismertek volna. Természetesnek vették például, hogy a Életre szóló sorstársak. A holokauszt kaposvári túlélői a mai napig egymás mellett ülnek a zsidó hitközség imaházának első padsorában kaposvári boltok kirakatainak nagy részén ott virított a felirat: keresztény magyar üzlet, zsidókat nem szolgálunk ki... Edit néni édesapja kereskedőként dolgozott, 1944 áprilisának elején vették el a boltját. Lánya tizennégy évesen éppen akkor végezte a negyedik polgárit, nyolcán voltak zsidók az osztályban, az évzárón csak akkor mehettek a terembe, amikor a többiek körbevonultak az épületben, s már bent ültek.- Hiába voltam kitűnő tanuló, fel sem merülhetett, hogy továbbtanuljak - komorodott el Edit néni arca. - Próbáltam kitanulni a kalapos szakmát, ám hamar! he kellett vonulni a gettóba. Róna Györgyné, Éva néni Mindenük a régi lakásban maradt, ahogy a többi hit- és sorstársuknak. Otthonaikat lefoglalták, a zsidókat a Berzsenyi utca, Vár utca, Kontrássy utca környékére a gettóba költöztették. Két hónapig éltek családonként egy-egy szobában, aztán átkerültek a Ba- ross-laktanya lóistállóiba. Nemsokára kiderült, ők még jobban jártak, hamarost megérkeztek a felszámolt dombóvári, szigetvári, marcali és tabi gettó lakói, akiknek már csak az udvaron jutott hely.- Még ekkor sem hittük el, hogy tényleg arra a sorsra szántak bennünket, hogy megsemmisítsenek - vette át a szót Róna Györgyné, Éva néni. - Ausch- witzról nem beszélt senki, csak Waldseeről hallottunk, ahonnét néha jött egy-egy levelezőlap „lói vagyunk, dolgozunk.” szöveggel.- Mi Komáromban hallottunk Auschwiztról - jegyzi meg Török Lászlóné -, de nem hittük el, hogy Magyarországon üyen előfordulhat. Hiszen magyarok voltunk, március 15-én koszorúz- tuk a Kossuth-szobrot, szavaltuk a Nemzeti dalt, énekeltük a Himnuszt és a Szózatot. Nem engedték, hogy magyarok legyünk... A kaposvári zsidókat július 4-5-én indították útnak Kassán keresztül Auschwitzba, Zsófi néni a komáromi erőd pincéibe ösz- szezsúfolt sorstársaival egy hónappal korábban érkezett meg a halálvonattal a sziléziai haláltáborba. De ők legalább tudták, mi lesz a szerelvény végállomása...- Még akkor sem sejtettük, hová megyünk, amikor kigördült a vonat az állomásról - mondja Edit néni. - A hang, ahogy ránk csukták a vagonajtót, ma is itt van a fülemben... Három napig tartott az útjuk, Lipkovits Tiborné a tizenhat éves bátyjának vetve a hátát ült egy hátizsákon 72 órát. Egy vödör vizet kaptak az útra, és még egyet vécének a szellőzőablak alá, ha valakire rátört a szükség, át kellett másznia az összezsúfolt embereken.- Kiabálás, jajgatás hallatszott végig - emlékszik -, csecsemőktől az idős emberekig utaztattak mindenkit, mint az állatokat. Kassáig ki sem nyitották az ajtót, kaptunk egy vödör lekvárt, hogy ne haljunk éhen. így sem élte túl mindenki az utat. Embertelenül hangzik, de talán ők jártak jobban...- Los! Los! Los! Üvöltöttek velünk, amikor megállt a vonat Auschwitzban - veszi át a szót Róna Györgyné. - Mindenki gépiesen engedelmeskedett, az első pillanatokból nem is emlékszem másra, csak a hatalmas füstre és a szörnyű szagra. A csomagjaink a vonaton maradtak, s már hajtották is az embereket, kezdődött a szelektálás. Előbb a férfiakat különítették el a nőktől, majd a betegeket, öregeket, gyerekeket és az asszonyokat, akiknek csecsemőjük volt. Őket azonnal vitték a gázkamrákba...- Összekapaszkodva próbáltunk együtt maradni - teszi hozzá színtelen hangon Edit néni. - Csak azt vettük észre, eltűnt a Lipkovits Tiborné, Edit néni nagypapa, a testvér, a nagymama. Egy fiatal nő kezéből egy lengyel kápó kitépte a hathetes babáját, s egy idegen öregasz- szony kezébe nyomta. Az anya átkozódott, próbált a gyerekkel menni, de a lengyel visszalökte. És így megmentette az életét...- Nekem az első pillanatokból az iszonyú szomjúság maradt meg - szól közbe Török Lászlóné.- Ahogy leszálltunk a vonatról, letérdeltünk a pocsolyákhoz inni. Aztán vittek a fürdőbe, amitől nagyon megijedtünk, mert hallottunk előtte a gázkamrákról. De tényleg a fürdőbe kerültünk, ahol mindenkit leborotváltak tetőtől talpig. Nem ismertem meg az édesanyámat sem. Az elkövetkező hónapok a reménytelenségről és 'a túlélésről szóltak. A 14-16 éves lányokat külön barakkba helyezték a nőktől, s amikor kitört a skarlátjárvány, akin a kápók észrevették a betegség jeleit, vitték a kocsikra, ahová a halottakat is pakolták, melyek a krematóriumokhoz indultak. Edit néni több egykori osztálytársát veszítette így el, a teherautóra dobált, még élő lányokkal úgy indultak el a kocsik a halál felé, hogy a szomszédos barakkból az édesanyák látták őket, hallották kérlelő kiabálásukat... A lengyel és szlovák kápók nem törődtek a fájdalmukkal, gyűlölték az új magyar foglyokat, azt mondták, szerencsések, még színházba jártak, kávéházakban ücsörögtek, amikor ők már évek óta a táborban szenvedtek.- Ostorral vertek bennünket- mondja természetes hangon Edit néni miközben értelmetlen munkát végeztettek velünk. Köveket cipeltünk a tábor egyik végéből a másikba. Ha valaki elesett, agyonlőtték vagy félig agyonverték, ha másnap nem tudott beállni a sorba, ment a gázkamrába. Mai ésszel nem fogható fel, mit élt át az ember... Nem voltunk senkik, csak egy szám az összeírásnál, nem volt tányér, evőeszköz, papír, szappan, törülköző, alsónemű, csak egy koszos-rongyos rabruha és egy cipő. Két-háromhetente engedtek fürdeni... így is segítettek egymásnak, a Záhlappelnél tartották a magatehetetlen betegeket, megosztották velük a napi negyed liter répalevest, a vízadagot. Emberek maradtak az embertelenségben...- Pedig egyetlen pillanat sem volt, amikor legalább remélni tudtam, hogy túlélem - néz társaira Róna Györgyné. - Főleg, amikor elvittek minket rabTörök Lászlóné, Zsófi néni munkára. Előbb Bergen-Belsen- be, majd Geisenheim am Rhein- be, a Krupp-gyárba, ahol tizenkét órás műszakokban srapnel; hüvelyt esztergáltunk. Viszont krumplilevest adtak enni sózott paradicsommal: minden nap... Zsófi néni a Schindler listája című filmből ismertté vált Pla- szowba került, ám a gyár már végnapjait élte a közelgő Vörös Hadsereg miatt, jobbára köveket hordattak a rabokkal a hadiüzemben. Ott betegedett meg az édesanyja, aki nem tudott már visszaerősödni. Egy hónap múlva, amikor visszavitték a csoportot Auschwitzba, a 42 éves asz- szonyt elrángatták Zsófi néni mellől...- Mentem volna vele, de megállt, felemelte a tenyerét, intett: menjek el... - mondja Török Lászlóné. - Akkor láttam utoljára az édesanyámat... A teljesen magára maradt húszéves nőt ezek után Lipcse mellé a lunkers-gyárba szállították, ahol energiatakarékossági okokból a nőknek kellett tekerniük az áramfejlesztőket. Amikor 1945 áprilisában közeledett a front, kiürítették a tábor, lakóit gyalog Theresienstadt felé terelték. Zsófi néni öt társával megszökött útközben, pajtákban bujkálva, csak éjjel haladva mentek el Drezdáig, amikor végre véget ért a háború. Edit nénit és Éva nénit azután rakták vonatra, amikor az amerikaiak lebombázták a Krupp-gyárat. Stuttgarttól már gyalog terelték őket kelet felé.- Menekültek jöttek szembe, a német lakosság vonult vissza a szovjetek elől - sóhajt fel Edit néni. - Ekkor éreztem először, hogy hamarosan akár vége is lehet, túlélhetem. Hat héttel később szabadultak fel. A SS-katonák, akik a nyílt pályán álló vasúti szerelvényt őrizték, ahová ismét bevagonírozták a csoportot, elmenekültek. Ekkor derült ki, hogy bár a foglyok szinte semmilyen ellátást nem kaptak, két kocsi tele volt vöröskeresztes csomagokkal.- Csokoládét ettünk, kekszet, és tejport ittunk - felcsillan Éva néni szeme. - Aztán elvittek Landsbergbe, ott gyűjtötték össze az amerikaiak a táborokból felszabadított zsidókat.- Amikor megérkezett a teherautónk, a más táborokból szabadultak azonnal jöttek ismerősöket keresni - veszi át a szót Edit néni. - Az első kérdés, amit meghallottam: van közte- tek kaposvári? A nagybátyám volt... És ott volt vele az apám is... Mindketten Dachauból szabadultak. Szeptemberben értünk haza Kaposvárra.- Én június elsején - jegyzi meg Zsófi néni. - Harmincöt kiló voltam és nem maradt élő rokonom. A korábbi osztálytársaim elfordultak, amikor találkoztunk a városban. Szerencsére vegyesházas, jóságos nagynéném és lánya átvészelték a szörnyű időket. Befogadtak, feltápláltak, s nem hagytak egyedül a gyászomban, férjhez- menetelemig náluk laktam. Irodai állást is sikerült szereznem és ismét elkezdtem élni. De az emlékektől nem szabadulhat az ember. Laktunk az Irányi Dániel utcában, a vasútról mindig felhallatszott a gőzmozdony füttye és láttam a füstöt...- Előjönnek a képek, főként álmomban - teszi hozzá Lipko- vits Tiborné. - A történtek ellenére természetesen voltak boldog pillanatok az életemben az elmúlt hetven évben, de olyan nap nem, amikor ne jutott volna eszembe. El tudok menni a Baross-laktanya felé is, ahogy a gettó helyére is, bár annak örülök, már nincsenek meg azok a régi épületek. Sőt, voltunk Auschwitzban is...- Én többször is - szól közbe Török Lászlóné. - Minden rokonom ott halt meg, a férjem szülei és testvére is ott maradtak, nekem a haláltábor helye a temető. Hiszen konkrét sírt nem tudok látogatni... Mentünk keresztény barátokkal is, akik azt mondták, sohasem tudják feldolgozni, amit ott láttak. És ennek ellenére az ember ma ismét hallja ugyanazokat a gondolatokat... Persze én már nem félek, kilencven éves vagyok, nincs jövőm, de a fiatalok miatt aggódom, őket ne érje valamilyen tragédia, nehogy megint elfelejtsék egyesek: zsidó vallásúak vagyunk, de magyarok, és nem jöhet olyan kor, ahol ezt megint megtagadják... Auschwitzi hamvak Kaposváron
