Somogyi Hírlap, 2014. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
2014-02-07 / 32. szám
2014. FEBRUÁR 7„ PÉNTEK 15 Isten, áldd meg végre a magyarokat! a himnuszról Balsorsunk okozójának tartok olyan tipikus, magyaros vonásokat, mint az irigység, széthúzás Január 22-én diákok ezrei a korszerű technika segítségével egyszerre, együtt szavalták a magyar Himnuszt szerte a világon. Igazán megható volt látni az átszellemült arcokat, hallgatni a magasztos gondolatokat. Himnuszunk túlzás nélkül tekinthető nemzeti imánknak. Mesz- szemenően elismerve és méltányolva Himnuszunk magasztos gondolatait, lelkesítő erejét, egyértelmű jókívánságait a nemzet számára, azon gondolkodtam el, hogyan viszonyulnak egymáshoz felemelő gondolataink és hétköznapi tetteink? Mi van a Himnusz elszavalása, elének- lése után? Megteszünk mindent azért, hogy a magasztos gondolatok a tetteken keresztül valósággá váljanak? Kölcsey az első sorokban Isten áldását kéri a magyarra. Hát bizony az áldás az jó, az kell, az ad erőt, biztatást a jövőre. A hétköznapokban viszont tudomásul kell venni, hogy az áldás nem elég, naponta kitartóan tenni kell céljaink eléréséért. Ha most így nézzük magyarságunkat, hát bizony láttunk már szebb napokat. A három tenger mosta Magyarország, Mátyás király udvara, európai váltópénzként használt aranydukátja után már az is nagy eredmény, hogy van magyar nyelv, Magyarország. A jelenlegi helyzetet mindenki a maga sorsán keresztül reálisan láthatja. A gondomat az emberek tettei okozzák, akik az áldás birtokában elvágják egymás torkát. Gondoljuk csak meg, az európai keresztes hadakat, a Mohácsra igyekvő magyar sereget Isten nevében, a hazájukat védő arabokat, az ugyancsak Mohácsra induló törököket Allah nevében áldották meg. Mindezzel együtt szerintem is nagy szükség van a HIT-re, mely erőt ad, megnyugtat, lelkesít. Következő kételyem a „magyarral” kapcsolatos. Ki tekinthető magyarnak? Aki annak vallja magát, aki Magyarországon lakik, aki tesz is ezért a hazáért? Magyarország lakossága mindig is soknemzetiségű volt. Szememben Damjanich és Bem igaz magyar volt, holott magyarul nem is tudtak. Azt gondolom a tettek alapján kell eldönteni a magyarságot, és nem a szavak alapján. Kölcsey az áldás során „jókedvet” kér a magyarra. Ez bizony a mai napig csak kívánság maradt, mert a nemzetközi közvélemény kutatások a magyarokat a legpesszimistább nemzetek között emlegetik jelenleg (a vizsgált 156 országból a 110. helyen állunk, Európában csak Bulgária és Macedónia áll mögöttünk). Persze voltunk mi már „vidám barakk” a szocializmusban, nem beszélve Nagy Lajos és Mátyás király Európa szerte ismert fényes udvartartásáról, lovagi játékairól, művészeti eseményeiről. Szerintem az igazi jókedv az ember belsejéből jön, a jól végzett munka után jelenik meg. Kell hozzá nyugodt, kiszámítható környezet, biztonság, előrelátás. Ezt megteremteni vezetőink dolga. Kölcsey a következőkben „bőséget” kér a magyarnak. Honfoglaló őseinknek ez meg is adatot, hisz gyönyörű tájat, kellemes éghajlatot, kiterjedt dús füvű legelőket, halban gazdag folyókat, vadban bővelkedő erdőket találtak itt. Végigjárva magyar tájainkat, teljesen megértem őseinket, hogy azt mondták, ez lesz a mi hazánk, innen nem megyünk sehova. A kezdeti Isten adta bőség sajnos az idők folyamán kevésnek bizonyult és bizony sok hazánkfia kereste (1933,1956) és keresi ma is a boldogulást más országokban. Erre mondta egyik „jeles” politikusunk nem is oly rég „akinek nem tetszik, el lehet menni”. Biztos, hogy ez a jövő, nem kellene inkább a magyar hon határain belül is megélhetést, jövőt biztosítani a magyarnak? Ma a bőséget mással mérik, a pénz, a jólét a mérce. Tudom, sokan az olajkutak, nyersanyagok mennyiségével mérik a bőséget, az arab olajkitermelő országok gazdagsága mesébe illő. Sajnos Magyarországnak ebből egyik sincs, viszont van termékeny földje, bőséges vízkészlete (ivó- és termálvíz) és közel 10 millió lakosa. Ha megnézzük a statisztikát nincs még egy ország, ahol 10 millió lakosra ennyi No- bel-díjas tudós, olimpiai és világbajnok sportoló, feltaláló, művész jutna. Ugyanez mondható el remek szakmunkásainkról, mesterembereinkről, akik tényleg képesek úgy dolgozni, hogy igazolódik a mondás „a lehetetlent azonnal teljesítjük, a csodára egy kicsit várni kell”. Meggyőződésem, hogy Magyarország legnagyobb jelenlegi bőséKaposvári diákok a költészet napján Kölcsey Ferenc képével ge az emberben, az emberi teljesítményben van, mely egyedüli forrása a hozzáadott érték növelésének. Ennek segítségével lesz egy darab fából tűzifa, épületfa, esetleg intarziás íróasztal vagy hegedű. Mi nem érezzük gazdagnak magunkat. Igazolódik a mondás, „amit az emberek ingyen (Istentől) kapnak, azt általában nem becsülik meg”. Ezért folyik a mezőgazdaságban búza, kukorica, tej, hús, tehát alapanyag termelés, az ipar kiemelt stratégiai vállalataiban önálló alkotás helyett összeszerelés (Audi, Mercedes, Suzuki, stb.). Ezért dolgoznak kiváló informatikusaink, szakembereink külföldön, mert idehaza a munkájukat nem becsülik. A bőségnek van egy veszélye: elkényelmesíti az embereket. Ezért nem tanul a ragyogó szellemi adottságú ifjú, mert köny- nyen tanul. Ezért nem edzi magát a kiváló fizikumú fiatal, mert e nélkül is erős, gyors, ügyes. Ezért nem osztja be pénzét az anyagilag bőven támogatott fiacska, kislány, kisunoka, úgyis megvan mindene. De tudomásul kell venni, hogy a mai világban a bőség, az adottság nem elég, az egyénnek is hozzá kell tennie a magáét. Európa országai közül az északiak természeti adottságai a legkedvezőtlenebbek, mégis ezek lakói a leggazdagabbak, a legboldogabbak. Jó példa Svájc is, ahol se termőföld, se energia, se nyersanyag nincs, de van szorgalmas, beosztó népe és mindezek után gazdagsága. A Fortune magazin vüág leggazdagabb embereinek névsorát elemezve kiderül, hogy a jelenlegi tíz leggazdagabb nem gazdag családba született, maga küzdötte fel magát. A hazai lista kísértetiesen azonos tendenciát mutat a nemzetközivel. „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel” írja Kölcsey a továbbiakban. Hát bizony ez is ráfér a magyarra, hisz küzdelemben bőven volt és van is részünk, és egy védő, oltalmazó kar nagyon is elkél. Fennmaradásunkért tatárral, törökkel, némettel, orosszal bizony sokat kellett küzdeni a magyarnak, de ez most is folyik Brüsszellel, világpiaccal, bankokkal, energiaszolgáltatókkal, stb. Ezzel kapcsolatban azon gondolkodtam el, hogy ha Isten (Allah, Buddha, stb.) mindent tud és lát, hogy értékeli honfoglalásunkat, mely gyakorlatilag az itt élők javainak, földjeinek elvételét, le- gyilkolását, erőszakos beolvasztását jelentette. Hogyan értékeli a Mindenható őseink 300 éves rablásait Európában, amit idehaza finoman „kalandozásnak” hívunk. Ki mellett emelte fel védő karját, mikor magyarjaink Habsburg csatlósként a franciákat üldözték, mikor Hitler csatlósaiként a büszke magyar II. hadtest bevonult Ukrajnába, vagy amikor 1968-ban az oroszok oldalán bevonultunk Csehszlovákiába? A kérdés sajnos most is aktuális, hisz magyar honvédjeink Afganisztánban pénzért védik a magyar hont. Tüdőm, magyarázat (nemzetközi szerződés, helyzet, egyesség, stb.) mindenre van, de a tények ettől függetlenül tények. Az ellenség képe a fentiek szerint eléggé változó, de szerintem a magyar legnagyobb ellensége a másik magyar. Aki nem pont úgy gondolkodik, nem azt vallja, mondja, nem olyan zászló alatt masíroz, stb. Gondoljuk csak meg, a II. világháború dú- lása (német, orosz) után alig 20 év alatt újjáépült az ország, megszűnt az éhezés, volt munka, meleg otthon. Most 25 év telt el a rendszerváltás óra. A segély- szervezetek soha ennyi adományt nem gyűjtöttek, soha eny- nyi rászorulónak nem volt szüksége ingyen szállásra, soha eny- nyien nem álltak sorba egy tál meleg ételért. így talán jogos a kérdés, honnét van ez a sok ké- regető, rászoruló, hisz se török, se tatár, se orosz nem sanyargat bennünket. Lehet, hogy az okot bennünk kell keresni? Az ellenség nem kívülről, hanem belülről támad? Sajnos az emberi természet így lett megalkotva, önmagával is naponta meg kell küzdenie. Ezért nehéz betartani az újévi fogadalmakat, a fogyókúrát, a mérsékletességet italban, élvezetekben, anyagiak gyűjtésében, a hatalomban, stb. A körülmények - család, társaság, társadalom - hatására jönnek felszínre ezen tényezők, vagy szorulnak háttérbe. Azt is tudom, a legnehezebb feladat önmagunk káros, vagy hiányos tulajdonságainak a legyőzése, de e nélkül sem az egyén, sem a magyar társadalom fejlődése nem reális cél, maradnak az álmok. „Bal sors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt” mondja nemzeti imánk következő sora. Sajnos jogos a kérés, balsorsból bőven kijutott a magyarnak. Mátyás király óta szinte csak vesztes csatákról, háborúkról szól történelmünk. Szabadságharcaink (Rákóczi, ’48-as, ’56-os) sorra elbuktak, hőseinknek tragikus sors jutott. A hivatalos sajtó szerint Magyarország még mindig szabadságharcot folytat. Az „ellenség” Brüsszel, bankok, energiaszolgáltatók, stb. Nem kellene már ezt a szabadságharcot befejezni és végre értelmes napi munkát folytatni? A gazdaságban nem szerencsés a harc, sokkal inkább a megegyezés, az együtt gondolkodás az elfogadható. 1848-as szabadságharcunk és az azt követő kiegyezés példázza talán legjobban, hogy mire megyünk a harccal, és mire a megegyezéssel, kiegyezéssel. Ugyancsak balsorsunk okozójának tartok olyan tipikus, magyaros vonásokat, mint a szalmalángú lelkesedés, hiszékenység, irigység, széthúzás. Ez utóbbi talán még harcosságunknál is veszélyesebb, hisz ezért szolgálta az ország egyik fele a törököt, a másik az osztrákot. Ezért nem tudnak megegyezni a hatalomért viaskodó pártjaink. Az összefogás közös ügyeinkért nem sikerül, mindenki a saját szűk érdekét nézi. Talán egy dologban tud a magyar összefogni - a gyűlöletben. Napjaink politikájában kísértetiesen ismétlődik a gyűlöletre alapozott ösz- szefogás. Úgy látszik a magyarok nem akarnak tanulni saját balsorsukból. A hétköznapokban szinte állandó téma, hogy egyéni és társadalmi balsorsunkért az emberek a vezetőket - helyi, vállalati, megyei, országos - teszik felelőssé. Igen, ezt tudja a magyar. Ha sikeres, az az egyéni képességei eredménye, ha sikertelen, „azok” a hibásak, a vétkesek. Én senkit nem mentek fel a felelősség alól, és Széchenyivel értek egyet, aki a következőket mondta: „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel.” Tegyünk többet magunkért, az országért, s akkor eljöhet a „víg esztendő”! KALMÁR SÁNDOR KAPOSVÁR En is megtapasztaltam, hogy öröm segíteni Megemlékezés az oktatás deformitásai tükrében Kapunk is, meg adunk is: áramot fogyaszt a reklám Ha valaki naponta több órán át televíziót néz, akkor a kelleténél sokkal több több áramot felhasznál. A mérhetetlenül és kéretlenül sok reklám ugyanis viszi az időt, de elkapcsolni nem érdemes, mert nem tudni előre, hogy mikor tér vissza a képernyőre a kiválasztott film. Ez pedig havi szinten rengeteg plusz áramfogyasztást jelent. A kormány által biztosított 10 százalékos villanyáram csökkentés forintban átszámított összege így elveszik. Sajnos ez tény, talán érdemes lenne ezt felülvizsgálni. K. 0., KAPOSVÁR a somogyi hírlap 2014. február 1-jei lapszámában ismét jóleső érzéssel, örömmel olvastam Czene Attila jegyzetét, amelyben így vall: „Nekem volt időszak az életemben, amikor külön figyeltem arra, hogy minden nap tegyek valami jót. Ma már rutinosan teszem ezt, s a jó érzés minden alkalommal elfog.” Ez az írás ösztökélt arra, hogy elmondjam az én történetemet. Élemedettebb korú nőszemély vagyok, túl egy nagyon jól sikerült térdprotézis műtéten. Hegyen, völgyön, sík terepen vígan járok, de a lépcsőkön kicsit félek, bizonytalankodók. Akkor érzem biztonságosnak a világot, ha fogom a korlátot. A napokban egy hótól, jégtől nem teljesen letisztított utcai lépcsőn kellett lemennem. Nem volt korlát, a környező hótorlaszok miatt kikerülni sem lehetett. A mögöttem jövő fiatal hölgyet kértem, engedje meg, hogy belekaroljak. Az ismeretlen a karját nyújtotta, felnéztem rá és meglepődve láttam az arcán felsugárzó örömöt, hogy segíthet. A lépcsőn leérve még tovább is segíteni akart, pedig láttam, hogy nagyon siet valahová. Megköszöntem kedvességét, és elváltunk egymástól. RUISZ GYÖRGYNÉ KAPOSVÁR Vajon érdekli még a döntéshozókat a Tiborcok panasza? hálás vagyok a „Margit néni” aláírású cikkért, teljes mértékben igazat adok levele minden sorának. Ez főleg az álhumánus intézkedéseknek és ügyintézőknek is köszönhető. Az állam igenis „fejőstehén” (a döntéshozók felfogása szerint). Tetszett egyik kedvenc olvasóm, Hegyi Imre írása is. Én az ő helyében megkérdezném még a képviselőinket, kit képviselnek, továbbá jár-e nekik a Somogyi Hírlap, s ha nem, akkor honnan tájékozódnak? Érdekli- e őket a Tiborc-félék panasza? ÖZVEGY FARAGÓNÉ ZICS gelencsér Attila parlamenti képviselő (FIDESZ-KDNP), a megyei közgyűlés elnöke a doni áttörés gyászünnepségének szónoka szerina a magyar katonák hősök és áldozatok voltak. Ameny- nyiben az iskolában tanultakat mára elhomályosította az aktu- álpolitika, célszerű ránézni a térképre. Nyüvánvaló, hogy a Don soha nem folyt magyar földön. Az ott harcoló magyar katona - bármilyen fájdalmas ezt elismerni - csak nevében volt honvéd, valójában egy megszálló hadsereg odaparancsolt áldozata volt. Vajon megemlékeztek az orosz áldozatokról is? A hatalmas pusztítást elszenvedett polgári lakosságról és a mi katonáinkkal szemben álló, valóban szülőföldjüket védelmező orosz hősökről? Ebben a történelmi helyzetben a „ne bántsd a magyart” nem kérhető számon az oroszokon. Visz- szaemlékezni szükséges. Méltányos és elvárható magatartás ha mindkét oldal vétlen áldozatai és hősei előtt fejet hajtunk. Ami a példamutatást illeti: csak remélni merem, ezt a példát soha nem fogjuk követni! S aki alázatot vár el, az meghajlított gerincet vár el. Szomorú fejleménye ez a rendszerváltásnak. SZÉPNÉ JUDIT SOMOGYVÁMOS
