Somogyi Hírlap, 2014. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-13 / 10. szám
5 2014. JANUÁR 13., HÉTFŐ MEGYEI KÖRKÉP Ezrek nem tértek soha haza a nagy útról doni áttörés Somogyi alakulatok sorsát rendezte könyvbe a fonyódi történész, Lukács Bence Hetvenegy éve, január 12-én indult meg a szovjet offenzíva a Donnál. A tragédia sok ezer somogyi katona életét követelte, nekik állít emléket Lukács Bence és Szabó Péter könyve, mely a tavasz elejére kerül a boltokba, s melyből a visszaemlékezéseket idézzük. Vas András „A szovjet támadás három helyen lehetséges. Közülük a magyar arcvonal a legveszélyeztetettebb” - írta 1943. január 11- én a naplójába Maximilian von Weichs vezérezredes, a 2. német hadsereg parancsnoka. A 2. magyar hadsereg-parancsnokság január 12-i naplóbejegyzése szerint „Az Uryw-i hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-or- gona tűz előkészítés után 10.30- kor megindult”. S ezzel kezdetét vette a magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye, a doni katasztrófa. Szakaszunk is készült a nagy útra. Oe hogy hová megyünk, azt nem tudtuk. Az újságok és a rádió mindig a németek előnyomulásáról tudósítottak. Közösen vettünk egy elemes táskarádiót, melyhez jó volt az R3-as rádió telepe is. Vettünk egy 50 literes mosófazekat mosáshoz és esetleges gulyásfőzéshez. (Negyedes Károly továbbszolgáló szakaszvezető, 36. gyalogezred) Az 1941-42 fordulóján megindított szovjet ellentámadás során elszenvedett pótolhatatlan személyi és anyagi veszteségek a német hadvezetést arra kényszerítették, hogy a Wehrmacht 1942 tavaszára tervezett hadműveleténél nagyobb arányban ve^ gye igénybe szövetséges hadseregeinek erejét. Ribbentrop német külügyminiszter, majd Kei- tel vezértábornagy, a német véderő-főparancsnokságának főnöke 1942. januári budapesti tárgyalásain előbb a teljes magyar haderőt, majd annak felét követelte a magyar vezetéstől, mely féltette az I. és II. bécsi döntéssel visszakapott területeket és a hadsereget, ezért valamiféle német retorziótól tartva csupán a követelések mérséklésére törekedtek. Június 1. hétfő: Indultunk Kaposvárról 9 óra 28 perckor. Ebéd Új-Dombóváron, vacsora Sárbogár- don. Érkezés Székesfehérvárra 11 óra 15 perckor. Ismerősök vártak a pályaudvaron, indulásig velük töltöttem az időt. Június 3. szerda: Elhagytuk a történelmi határt Jablonkánál. Június 4. csütörtök: Úrnapja van. Délelőtt mise Skarzisko-Kamien- nán. Ebéd délután fél 6 órakor Lu- kowon. Még ma este átlépjük az orosz határt, az újat. (Gróf Imre tartalékos zászlós) A magyar hadvezetésnek végül kilenc gyalogdandárt (1942. február 17-től könnyű hadosztályt), egy páncéloshadosztályt és egy jelképes repülő köteléket vonultatott fel a 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségében a keleti hadműveleti területen. A mozgósításra a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki. A személyi állomány összeállításánál a legértékesebb korosztályok kímélése volt a cél, technikai viszonylatban viszont megpróbálták a lehető legjobban felszerelni a kivonuló alakulatokat. Az 1942-43-as doni katasztrófa kisebb-nagyobb mértékben az ország szinte valamennyi tájegységének lakosságát érintette, ám a mozgósított honvédalakulataik aránytalanul magas száma miatt az északnyugat- és a dél-dunántúli megyékben mérhették fel leginkább a tragédia nagyságát. Ez a megállapítás Somogy vármegyére kiváltképp vonatkozott. Az örökre elvesztett apákra és fiukra hosszú ideig csupán a „hősi halált halt a Korotojak környéki harcokban”, „meghalt az osztrogozsszki, vagy veretyjei tábori kórházban”, vagy „eltűnt az 1943. januári visszavonulás során” szövegezésű szűkszavú értesítések, a megsárgult katonafotók emlékeztettek, hiszen nyugvóhelyeikről, haláluk körülményeiről a hozzátartozók nem szerezhettek tudomást. Augusztus 10.: Reggel fél 3 órakor megyek ki a figyelőbe. (...) Az oroszoknál kevés a mozgás. Úgy látszik, hogy rájöttek arra, hogy a magyarokkal szemben nem tanácsos a mozgás. (Lukács Géza tartalékos főhadnagy) A kaposvári parancsnokságé magyar királyi 10. gyalogdandár, 1942. február 17-től könnyű hadosztály, majd 1943. augusztus 10-étől gyaloghadosztály leghosszabb és legsúlyosabb második világháborús harctéri tevékenysége az 1942-43. évi keleti hadszíntéri hadműveletekhez kötődik. Kaposvári, nagyatádi, pélmonostori, Uletve pécsi gyalogsági, tüzér és vonatalakulatai a magyar történelem sokat idézett 2. hadseregének azon csapattesteit és alosztályait képezték, melyek erőn felüü helytállásukkal és kitartásukkal méltán vívtak ki dicsőséget a hadsereg egészén belül. Augusztus 11-én harmadszor fogja fel az üteg a gyalogság pánikszerű hátraözönlését. Eközben kénytelenek voltunk saját gyalogságunkat géppuska és géppisztoly tűzzel megállásra kényszeríteni. Hátravágtázó kocsik és emberek feltartóztatására az útra kirohanó II. szakaszparancsnokot aknaszilánk éri és súlyosan megsebesül. (Révfalvi Zsigmond hadnagy) Az I. világháború után 1920 elején kezdődött meg a magyar- országi fegyveres erő újjászervezése. Kezdetben Somogy a 7. sorszámú gyalogezreddel rendelkezett, mely sorszámot 1932-ben a kecskeméti Zrínyi Miklós gyalogezred kapta meg. Ebben az évben a honvédség átszervezése folytán pécsi alárendeltségből szombathelyi alárendeltségbe került a kaposvári alakulat. A 10. gyalogdandárt 1938-39-ben alakították meg Somogybán, ez alá tartozott a 6. gyalogezred, annak 36-os sorszámot viselő iker- ezrede és a hozzájuk rendelt 10. sorszámot viselő tüzérosztály is. November 7.: Mínusz 10 fok hideg. Éjjel egy rajunkat az oroszok átviszik a Donon géppuskástól. Az őrök, futóárokban van a figyelőhelyük, meleg öltözetet nem kaptak. A faluból egy elég nagy bádog kádat szereztünk. így először tudok fürdeni. Ehhez az első vonalba kellett kimennem. (Czeczidlowszky Béla próbaszolgálatos zászlós) A 10. könnyű hadosztály 1942 májusában-júniusában vonult ki a frontra. A katonák kisebb része harcok árán, többségük hosszú gyalogmenetben jutott ki a Donhoz. A 200 kilométeres védelmi vonalat 18 gyalogezred tartotta megszállás alatt, azaz a védelem mélységi kiépítésére nem volt lehetőség. A szovjet csapatok 1942 augusztusától erőteljes támadásokat indítottak, s a folyó nyugati partján hídfőállásokat foglaltak el Uriv, Sztorozsevoje, Scsucsje és Korotojak térségében. Január 15. Szrednye Voszkreszensz- koje: Körvédelem. Hósáncokat építünk. 10 óra körül indul meg csapataink visszaözönlése. Összeköttetésünk minden irányban megszakad. Délután három órakor Osztrogozsszk irányába visszavonulunk. (Lukács Géza tartalékos főhadnagy) Az 1943. január 12-én az uri- vi hídfőből megindult szovjet támadás valójában a január 14-i nagy offenzíva előkészítése volt. Január 13-án megkezdődött a magyar hadosztályok visszavonulása. Egy nappal később a magyar arcvonal kettészakadt: a szovjetek negyven kilométer széles és húsz kilométer mély éket vágtak a kaposvári hadosztályt is magába foglaló pécsi IV. hadtest csapatai közé, melyeknek az ellenség mellett az éjszakánként mínusz 32-38 fokos hideggel is megkel- lett küzdeniük. Január 14., hajnali 6 óra: Vad dübörgés kezdődött, amely perc- ről-percre csak fokozódott. Ez tüzérségi pergőtűz. Nem volt nehéz felismerni, Scsucsje! Tehát itt is elkezdték. Tüzérségét a tolnai tüzérezred képezte, sok-sok jó hajmáskéri baráttal, akik közül alig páran kerültek ki élve a pokolból. Kegyetlen harc indult meg. Váratlanul óriási számú (száz körüli) harckocsival támadott itt az orosz. Ütegünkből kirendeltek két hatosfogatot az egyik tolnai üteg ágyúinak kimentésére, de mire odaértek volna, már elesett a tüzelőállás. (Kiss Ottokár tartalékos zászlós) A 10. kaposvári hadosztály a tőle délre harcoló 12. hadosztály összeomlása után kénytelen volt feladni eredeti védőállásait, s megkezdte a visszavonulást Osztrogozsszkba, ahol a 13. hadosztállyal és a német 168. gyaloghadosztállyal közösen új védelmi állást foglaltak el. Az alakulatokat körülzárta a Vörös Hadsereg, ám január 20-án sikerült kitörniük a szovjet gyűrűből, s a német 26. gyaloghadosztály fedezete alatt sikeresen hátrajutottak. Január 20. szerda. -19; -20 fok, valamit enyhült az idő: Ahogy az utunk havát tapostuk, megdöbbentő látványban lett részünk. Egy szánalmas, nagyobb csoport közeledett felénk, zárt alakzatban. Sokan sapka nélkül, zubbonyban, rongy- gyal betekert lábbal, fegyverek, felszerelés nélkül közeledtek felénk. (Horváth József honvéd) Január 22-én a német B Had- seregcsoport-parancsnokság úgy döntött, hogy a magyar csapatokat kivonják az arcvonalból - a doni katasztrófa során nagyjából 120 ezer magyar, köztük több mint ötezer somogyi katona esett vagy tűnt el, került fogságba. A 2. hadsereg maradványainak hazahozatala már a harcok idején, február elején szóba került, de az engedély a németektől csak március 28-án érkezett meg, a magyar hadvezetés ellen- tételezéseként a 18. és 25. köny- nyű hadosztály került ki Ukrajnába. A doni tragédia túlélőit április 24. és május 30. között szállították haza. Elindultunk hazafelé Lengyelországon keresztül (...) most már nekünk is hiába mondták a gyerekek, „Egy kicsi magyar kenyér!”, nekünk sem volt. A vonat ment és végre elértük a magyar határt! A Himnuszt, a Szózatot énekeltük, megcsókoltuk a drága magyar földet! Visszaemlékeztünk az eltöltött egy évre, az ott maradt, drága bajtársainkra, akiknek már nem adatott meg, hogy láthassák szeretett hazájukat, hozzátartozóikat. (Baumann Nándor tartalékos szakaszvezető) Becsülettel a hazámért hat Év munkája -jegyezte meg tömören Lukács Bence, a fonyódi származású történész a „Becsülettel a hazámért” - Somogyi honvédalakulatok a Donnál, 1942- 1943 című, február végén, március elején a könyvesboltokba kerülő mű egyik szerzője. a hajdani pázmányos diák egykori egyetemi társával, Kovács Gézával 2008-ban kezdte kutatni a kaposvári Nagy Lajos Király 6. honvéd gyalogezred és a nagyatádi-kaposvári 36. gyalogezred történetét Az alapötletet Lukács Bence nagyapjának naplója adta, aki a 6. gyalogezred aknavető- seként megjárta a Don-kanyart, s pontosan feljegyezte a vele és alakulatával történteket. ELSŐ LÉPÉSKÉNT kikértem a hadtörténeti irattárból és a történeti levéltárból a nagyapámra és a két sógorára vonatkozó iratokat, s összeszerkesztettem a naplóval - folytatta Lukács Bence. - Gézát pedig megkértem, kezdjen el keresgélni különféle dokumentumokat az alakulatokról. mivel A két ezred fellelhető története igencsak töredékes, a két fiatal történész úgy döntött, megpróbál a túlélőktől, és az egykori katonák rokonaiktól minél több kordokumentumot, visszaemlékezést beszerezni. Megkeresték lapunkat, s felhívást tettek közzé, hogy jelentkezzenek náluk az érintettek. Ugyanis a tragédia rengeteg somogyi családot érintett. MEGLEPŐDTÜNK, MENNYI anyagot kaptunk - mondta Lukács Bence -, régi levelezések, naplók, fotóalbumok, a 6. gyalogezredről szóló iratok jutottak el hozzánk. Sok egykori katona rokonával beszéltünk, a legféltettebb emlékeiket is megosztották velünk. Nem is gondoltuk, hogy hét évtized után eny- nyi emlék, visszaemlékezés, történet, bánat és fájdalom, de ugyanakkor vidámság is előkerülhet. Akadtak kifejezetten felemelő pillanatok is, mint amikor valakinek édesapja, másnak pedig a nagyapja sírhelyét sikerült beazonosítanunk. Volt olyan időszak, amikor néhány nap alatt több napló, levél, fotó érkezett, máskor féléveket kellett várni, hogy a nagy kirakós egy újabb darabja előkerüljön. Tucatnyi naplót kaptunk, rengeteg fotót, tábori leveleket, még gyűjtőktől is. Több mint ötven egykori katona hozzátartozójával beszéltünk, s két tüzérhadnaggyal, akik még ma is élnek, az egyikük Ausztráliában. időközben Kovács Géza munkahelyi elfoglaltságai miatt kénytelen volt abbahagyni a kutatást, melyet Lukács Bence így Szabó Péter hadtörténésszel folytatott, aki a kezdetektől segítette az ifjú történészek munkáját előbb csak terelgetett-patronált, majd amikor kezdett körvonalazódni a kötet, komolyan beszállt a munkába -jegyezte meg Lukács Bence. - Az igazi fordulópontot a történetben a kaposvári kiállításunk jelentette két éve. Eredendően 2013-ra, a doni tragédia 70. évfordulójára szerettük volna megjelentetni a könyvet, sajnos nem sikerült befejeznünk a munkát A történet még mindig nem teljes, de az anyag megkívánja, hogy méltó módon emlékezzünk meg arról a hétezer elesett, eltűnt vagy hadifogságba esett somogyiról, akik 71 esztendeje ott maradtak a végtelen orosz hómezőkön. A somogyi katonák megszenvedték a frontot, a nyári kánikulában s a zord télben próbálták feltartóztatni a szovjetet
