Somogyi Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)

2013-12-24 / 299. szám

2013. DECEMBER 24., KEDD AZ EN KARÁCSONYI TÖRTÉNETEM 5 Talán azért ment el karácsonykor, hogy megőrizze az ünnep varázsát A napokban, az évfordulóra emlékezve húgommal a régi karácsonyokról beszélgettünk. Jókat nevettünk, vagy éppen könnyeztünk. Eszünkbe jutott a kívánságlista, amit már szep­temberben el kellett készíte­ni. Az első kísérlet a műhóval, ami után órákig kellett szel­lőztetni, vagy amikor valami rossz fát tettem a tűzre és a Jé­zuska karácsony másnapján el­vitte a fát. Anya sokszor megsértődött, mert hiába kötött gyönyörű pulcsit, sálat, sapkát, apu aján­déka volt az igazi. Miért? Mert arról nem tudtam. Bármilyen apró is, de meglepetés volt. A fánk „plafonig érő” volt, akkor is amikor kicsik vol­tunk, és akkor is amikor már nagyobbak. Azt csak apa dí­szíthette, mi akkor láthattuk, amikor este megszólalt a zene, a csengettyűk, és kigyúltak a gyertyák, csillagszórók. Bár lányok voltunk, az ünnepek alatt az egész szobát behálózta a kisvonat, vitte a süteményt, a szaloncukrot. Az utcabeli fi­úk ilyenkor nagyon kedvesek voltak hozzánk, hogy behív­juk őket kicsit játszani. Ünnep­lő ruha, finom közös vacsora, majd játék, aztán kanaszta pá­ti, beszélgetés, zenehallgatás voltak az este „kellékei”. Amikor már mindkettőnk­nek családja volt, édesapánk csak azt kérte: az évnek ezen az egy napján, Szenteste le­gyünk otthon. Aztán húsz évvel ezelőtt ka- j rácsony reggelén, Ő elment örökre. Miért pont karácsony­kor? Talán azért, hogy meg­őrizzük a karácsonynak azt a varázsát, amit tőle kaptunk. KISSNÉ SZALONNAY ZSUZSANNA, DARÁNY Halljuk meg a hópihe hangját! üzenetek A legszebb a gyermekszem őszinte ragyogása és a baráti kézfogás Sok-sok év távlatából úgy tűnik nekem, hogy régen több és fehé­rebb volt a hó. Csendesebb volt a tél. Más volt. Talán azért maradt meg így emlékeimben, mert ak­kor még olyan egyszerűen tisz­tának éreztem és láttam min­dent, mint a hópihék millióiból vastagra hízott hótakaró. Nekem a csoda volt a háztetőt, a fákat, a földesutat és játszóte­rünk hatalmas rétjét betaka­ró fehér csillogás, mely ezernyi szikrát szórt a vakító napfény­ben és ezüstösen világított a ro­pogó hideg esti Hold fényében. Szenteste volt. A falu szélső utcájában álló kis házunk tiszta szobáját belengte az elparázslott csillagszóró és a fenyőfa külön­legesen keveredett illata. Álltam a szoba kicsinyke ablaka előtt és csodálattal néztem a hópihék ci- kázását. A kátrányos oszlopon himbálódzó villanykörte hal­vány fénysugarában az enyhe szélben táncot járva hullottak. Egy részük megpihent az égő tányérján, hogy elolvadva apró jégcsipkék formájában folytas­sák földi létüket. Csendben hul­lottak és értek földet. Álltam az ablaknál, melyre Tél művész gyönyörű jégvirágot festett. Egyszer csak megérin­tette a vállam valaki. A nagy­anyám állt mögöttem. Csend­ben álltunk néhány pillanatig, majd magam sem tudom mi­ért, hirtelen megkérdeztem tő­le: - Mondd! A hópihének miért nincs hangja? Biztos meglepte a kérdésem, mert hosszasan várt a válasz- szal. Mintha nehezen birkózott volna meg a mondatokkal. Ta­lán először magának is feltette a kérdést, mert igazán ezen so­ha nem gondolkodott. Magától értetődő volt, hogy a hó csend­ben hullik. És a hó csak hullott, hullott, s beterítette fehér paplannal a parkot is- Sokféle hangja van a hópihé­nek, csak meg kell hallanunk - mondta végre. - A hópihe hang­ja sokadmagával a talpunk alatti roppanás, amiből tudjuk, hogy az utcán a szomszéd néni tipeg, vagy a gyerekek szaladnak. A hópihe hangja a lovas szán tal­pának suhogása, a lovak patái­nak tompa puffanása, nyakuk­ban a csengő csilingelőse. A hó­pihe szól akkor is, amikor fe­hér terhük alatt a fák ágai meg­reccsennek. A hópihe hangja a kályhában izzó fahasáb pattogá­sa, a disznót perzselő szalma ro­pogása, miközben tűzében las­san belehal. A hópihe hangja az élelmet kereső vadak neszte­len lépése, a fekete varjak mesz- sze hallatszó károgása. A hópihe hangja az adventi készülődés, a templomból kiszűrődő éjféli or­gona muzsika. A hópihe hang­ja a karácsonyi fenyő előtt álló gyerekek szemének ragyogása, a kalács illata, a lelkek egymás­ba karolása.- Sok féle hangon szól tehát nekünk a hópihe - magyarázta a nagyanyám. - Van amikor hall­juk e hangot, de sokszor inkább látjuk vagy érezzük e csodálatos kristály üzenetét. Gyakran csak a lelkűnkben halljuk ahogyan szól hozzánk. Neked kell lefor­dítanod az emberek nyelvére. S ezt csak akkor tudod megtenni, ha megtanultál hópihéül beszél­ni. Ha megtanultad e tiszta fehér ragyogás üzenetét. Érted ugye? - kérdezte és magamra hagyott, talán azért, hogy én is halljam, értsem a hópihe hangját. Sok évtized telt el azóta. Már rég elhagytam azt a kis falusi házat. A város élete lüktet min­dennapjaimban. Nagyanyám sírját is már sokszor belepte a fehér ragyogás. De ő a hópihe hangján most is üzen nekem. Állok városi lakásom ablaká­nál és nézem, ahogy méltóság- teljesen alá ereszkedik a hópihe. Pontosan ugyanúgy mint akkor. De most rohanó emberek, autók sokasága tapossa latyakos bar­nára tisztaságát. A fenyőfa ma már gazdagabban díszített, és több alatta az ajándék. Emléke­imben mégis szebben ragyog az a karácsonyi fenyő, abban a fa­luszéli kicsinyke ház tiszta szo­bájában. Eszembe jutnak nagy­anyám szavai. Igen, van hang­ja a hópihének. S most mégis mintha nem érteném. Talán már nem beszélek hópihéül? Más lett a hangja a mostani hópihének? Pedig ugyanolyan gyönyörű fe­hér kristályok pihennek meg az erkély korlátján, mint annak idején a kis házunk ablakának párkányán. Mintha másként hallanám a hópihe hangját. Ingerültség, ha­misság, zaklatottság, gonoszság a fogak csikorgatása hallatszik? Az internet, sms, és mobiltelefo­nok elszemélytelenedett világa telepedett ránk? Nem, ez nem az a hang, mint akkor. Nem tudom eldönteni, hogy melyik a hópihe igazi hangja: amit akkor hallot­tam, vagy ami most lüktet a gon­dolataimban? Azt hiszem, mind­egyik. De talán legszebb hangja most is a gyermekszem őszinte ragyo­gása. A társad bizsergést árasz­tó ölelése. A baráti készfogás. A családi asztalon gőzölgő ünnepi húsleves illata...- Találd meg és értsd ma is a hópihe hangját. Itt van most is veled! - súgja fülembe akkori hangom. Gyermekkorom legszebb csendje volt az a karácsony esti hóesés, a hópihe hangja. A né­ma ragyogás. STIKEL JÁNOS, KAPOSVÁR Voltak szép szentestéim is Az én történetem az életem né­hány kiragadott részéről árul­kodik. Első történet A II. világháború előtt, Buda­pesten születtem, ott élt a csa­ládunk, Anya, Apa a fiú testvé­rem és én. Édesapám a Besz- kárt-nál, a mai BKV-nál volt al­kalmazásban, Anya pedig var­rónő. Karácsony délutánján Apa elvitt minket, gyerekeket sétál­ni, kirakatokat nézegetni. Ha­zaérve meglepődve láttuk, hogy ott a hatalmas feldíszített kará­csonyfa! - Elkéstetek - mond­ta Édesanya. - Itt járt a Jézuska az angyalokkal. Sajnos nem tu­dott megvárni Benneteket, siet­niük kellett, mert sokan várják Őket. Sírtunk, hogy miért nem voltunk itthon. De hamar meg­vigasztalódtunk, amikor meg­láttuk az ajándékokat. Az enyém fából készült gyermek szobabú­tor volt kavics babával. A bátyám fából készült vonatszerelvényt és autót kapott. Ez volt a vágyunk. Évek múlva tudtuk meg, hogy az ajándékokat az ezermester Édes­apa faragta és a babaruhákat Édesanya varrta. Második történet Abban az időben a Gellérthe­gyen a Citadella mögött laktunk egy minisztériumi ember hatal­mas villájában. A szüleim gond­nokok voltak. A kert végében légvédelmi ágyúk álltak. Állan­dóak voltak riadók, az ágyúk lőt­ték a berepülő ellenséges gépe­ket. Nem volt nyugalom, bizton­ság. Anyai nagyszüleimnek a vá­rostól húsz kilométerre volt egy kis háza gyümölcsössel, szőlő­vel, oda mentünk, Apát a fővá­rosban tartotta a munkája. Fe­nyő nem volt, de Anya feltalál­ta magát. Nagyra nőtt kórót ho­zott, s színes szalagokkal, arany és ezüst színűre festett diókkal, pattogatott kukorica füzérekkel díszítette. Ezzel ünnepeltük a Szentkarácsonyt Apa és ajándé­kok nélkül 1944-ben. Harmadik történet Bátyámat aki levente volt és Apát orosz hadifogságba vitték. Az általános iskolát magánúton fejeztem be, majd polgári isko­lába kerültem és elvégeztem a gyors- és gépíró tanfolyamot. Ideiglenesen a Polgármesteri Hi­vatalban kaptam munkát, de lét­szám leépítések miatt felmond­tak. Eközben édes szüleim elvál­tak. Felvételiztem és Budapestre kerültem az Egészségügyi Szak­iskola Gyermek és Ápolónő Sza­kára. Két év a bentlakásos kol­légium minden nehézségével és szigorú fegyelmével. Itt a kará­csonyt elfelejthettem. Negyedik történet Férjhez mentem, aki a kisfi­át is hozta a házasságba. Hama­rosan megszületett az én kisfi­am! Eljött az első közös nagyka­rácsony, mely csodálatos emlék­ként maradt meg bennem. Min­dent úgy csináltam, ahogy a szüleimtől láttam. Most már mi igyekeztünk örömöt és boldogsá­got okozni. Leírhatatlan és örök emlék a csillogó gyermeksze­mekben az áhitat. Ötödik történet A fiúk családot alapítottak, egyik külföldön, a másik ideha­za. Unokával növekedett a csa­lád. A fiam vitte tovább a kará­csonyi hagyományokat, a szen­testét náluk töltöttük a másik nagyszülőkkel együtt. A fenyő feldíszítve, az ajándékok szépen becsomagolva. Csengetés jelezte, hogy bemehetünk, szólt a Kiska­rácsony, a Mennyből az angyal. Együtt énekeltünk. Csomagbon­tás, öröm, boldogság és nagy be­szélgetések. Gyönyörű volt sok éven keresztül. Hatodik történet Mindez már csak emlék. Meg­halt a férjem és a gyermekem pár hónap múlva elment az apja után. Ma már nem díszítek ka­rácsonyfát, csak pár fenyőágat. Lélekben valamennyien velem vannak érzem, tudom. Baráta­im hívnak, de köszönettel nem fogadom el, hiszen a karácsony a család ünnepe. FARKAS J. ISTVÁNNÉ, KAPOSVÁR Még mindig várom az angyalt A karácsony a szeretet meg­szentelése. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé, szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, ki­elégíthetetlen éhétől-szomját- ól. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhe­tetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes tü­relem, amely szépségében és jelentésében semmivel se keve­sebb annál, amire vár. Az 1993-as Szenteste máig emlékezetes számomra. Csu­pán öt éves pici kislány voltam, de azt, hogy mit is jelent ez a pár nap, azt már akkor megér­tettem. Kaposvártól nem mesz- sze, Kaposfüreden nőttem fel. Ma már csak édesanyámhoz já­rok haza látogatóba, de az emlé­keim révén mindig nála érzem igazán otthon magam. Gyer­mekként hittem abban a cso­dában, hogy Karácsonykor an­gyalok suhannak el az abla kok előtt, és Szenteste a Jézus­ka hozza az ajándékokat. Azt, hogy ezt így éltem meg, a szüle­imnek köszönhetem, akik min­dig arra törekedtek, hogy ez a meghitt időszak csak a csalá­dunkról és a szeretetről szóljon. A december beköszöntével, ahogy nyitottak a csokival teli adventi naptáram ajtócskái, egy­re nőtt a várakozás és a kíván­csiság is bennem. Sorra gyártot­tam a karácsonyfadíszeket, me­lyekkel majd a „legszebb fát” dí­szíthetem. Ahogy közeledett a nagy nap, mindig várt rám egy fontos feladat: a fa kiválasztása. Apukámmal addig nem tértünk haza, ameddig a számomra leg­csodálatosabb fát meg nem talál­tuk. Apától ez igazi ajándék volt, a türelem és a szeretet megnyil­vánulása, hiszen felnőttként órákig képes volt követni egy pi­ci piros gumicsizmás kislányt, aki átvette a hatalmat a szíve fö­lött. A szüleimnek csak az volt a fontos, hogy én és a testvé­rem vidáman és szeretetben él­jük meg ezt a pár napot és en­nek köszönhetően, most felnőtt­ként én is igyekszem ezt a han­gulatot megteremteni a környe­zetem és szeretteim számára. Szenteste ünneplőbe öltözve vártuk a Jézuskát. Akkor még hittem abban, hogy minden, ami karácsonykor a fa alá ke­rül, az a Jézuskától származik. A Barbie, a kötött sál, az édessé­gek... Vacsora után a karácsony­fa körül ülve a várakozásom csak fokozódott, vártam és vár­tam. De nem jött. Édesanyám holmi ürügyekkel próbálta el­vonni a figyelmemet, hogy az ajándékokat a fa alá csempész­hessék, de én nem tágítottam. Csak egy cél lobogott a szemem előtt: a nagy találkozás. Boldog voltam, izgatott, és egyben fél­tem is. Mit mondok majd? Mit hoz nekem a Jézuska? Idővel az­tán édesanyám sikerrel járt, ki­csábított egy szelet süteményre a konyhába. Addig a másik he­lyiségben megérkezett a „Jézus­ka”. Mire visszaértem „csak” az ajándékokat találtam. Csalódott voltam, hogy nem találkozhat­tam vele, pedig annyira készül­tem: szép ruhát vettem föl, ver­set tanultam, vártam. A Jézus­kára egy percig sem haragud­tam, hiszen rengeteg gyermek várta őt aznap. Én sajnos akkor lekéstem a találkozást. Ma már tudom, hogy minden olyan pillanatban ott van a Jé­zuska, amely számomra ked­ves. A Barbie-ban, a kötött sál­ban, a mézeskalácssütés örömé­ben, a karácsonyfa illatában, a hulló hópelyhek lágyságában, az egymásnak szentelt időben és szeretetben. A Karácsony előtti időszakot én minden év­ben annak az ötéves kislány­nak az izgalmával és boldogsá­gával élem meg, aki egykor vol­tam. Szenteste pedig minden al­katommal találkozom a „Jézus- kával”. PÁLFI PIROSKA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom