Somogyi Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)
2013-12-24 / 299. szám
2013. DECEMBER 24., KEDD 3 AZ ÉN KARÁCSONYI TÖRTÉNETEM Amikor Szöllosi plébános hegedült megyeszéli történet Zakócs Józsi a befagyott tavon csúszva összetörte a betlehemet A betlehemállítás hagyománya 1223 óta él. Az egyházmegye székesegyháza előtt, Kaposváron fából faragott összeállításra lehet rácsodálkozni A megyeszéli, ötszáz lelkes, gyönyörű fekvésű, erdők-halas- tavak övezte somogyi kisfaluba, Pogányszentpéterre 1951- ben új katolikus plébános érkezett: Szöllősi Ferenc. Oldallago- san szolgált nálunk, a papiak a négy kilométerre fekvő Iharos- berényben volt. Bizonyosan „rovott műltja”miatt - Mindszenti József bíboros hercegprímás szentelte pappá - vezényelték az ellenőrzött „határövezetbe” Ba- latonfűzfőről, ahol a hadiüzem munkásait és a környékbelieket pásztorolta. Szüleim is itt találtak munkát, s első hívei lettek a harmincas éveiben járó papnak. A rendkívül közvetlen, gyakorlatias, jó humorú, hangszereken játszó, tavasztól motorral, télen sílécekkel átjáró, csodás orgánumú plébánost mi, a 8-10 évesek is azonnal megkedveltük. Latinul oktatta az addig is- s meretlen minisztrációt, a felnőtteket a hűsvéti-virágvasárnapi passióra tanította be, felújította a fújtatós öreg harmóniumot, kántorrá formálta a helyi zenekar prímását, Beák keresztapámat... Közeledett szolgálata első ad- ventje. Az egyik kedélyes hittanóránkon maga gépelte hártyapapíros másolatokat osztott ki: - Betlehemes játékot tanulunk - tudatta. S kijelölte a Vén Dadó, a Kisbojtár, az Angyalok, a Pásztorok megszemélyesítőit. Addig csak a jó Pintér nagypapám elbeszéléseiben hallottam ilyen szokásról. A Marics Laci és Pali, Zakócs Józsi, Keszler Jani, és a Koronc fiúk alkottuk a csapatot. Kölcsönkértünk báránybőr subákat, megtanultuk a láncosbot készítést. Ő meg a Bence Tibi A falura puha, fehér este szállt. A hó tisztasága segíti megtisztítani az emberi lelket a kis Jézus születésének napján. A templomi harang hívogató hangjára emberek indulnak el, hogy együtt ünnepelhessenek. A templomban halk orgonaszó mellett, csillogó szemű gyermekszempár nézi a kis Betlehemet, melyben a kisded megszületett. A házaknál kialszanak a lámpafények, a tempbá’-val fatornyos, nádfedeles kis- templomot fabrikált, benne a jászolban fekvő kis Jézussal, barmokkal, Máriával-Józseffel, apró szobrocskákkal. A nyitott bolthajtásban rejtett zseblámpa adta a fényt, amelyet az egyik „angyal” hozott működésbe. Advent kezdetével esténként bezörgettünk a házakhoz: - Szabad-e bemutatni a kis Jézus születését? - kérdeztük, s a válasz mindig az volt: - Szabad, szabad, gyertek csak! Zörögtek a láncosbotok, tréfálkoztunk, én kisboj- tárként a plébános úr furulyáján fújtam a Bojtár volt a nagyapám, bojtár vagyok én is című, felejthetetlenül kedves dalocskát. Az ötvenes évek sanyarú szegénylom megtelik igazhitű, szere- tetre vágyó családokkal, emberekkel. A kántor vezetésével a hívők halkan elkezdenek énekelni. Kint a faluban az ünnepi hangulathoz alkalmazkodva, csendesen újra elkezd szállni a hó. Az utca végén egy kis ház ablakain át remegő gyertyafény sugarai világítanak ki. Hívogató sárga fényük jelzi, hogy várnak e kis ház lakói valakit. sége mellett is mindenkitől jutott valami: jó szó, pár forint, gyümölcs. Az ünnep előtti utolsó járásunkról tartottunk hazafelé a fagyos téli éjszakában, amikor a Nádasiék rétjén befagyott nagy tócsa akadt utunkba. A betlehemes házikót a szélére tettük. Lendületet vettünk, csigaszöges bakancsaink, csizmáink csak úgy siklottak a tükörjégen! Emlékem szerint a Zakócs Józsi egy hirtelen ötlettel a jégre emelte a házikót, ráült és „Lökjetek meg!" kiáltással nekilendülve szánká- zott vele, amíg egy jégbefagyott ágba nem akadt! Nagy reccse- nés, és Betlehemünk hátsó traktusa összelapult! A döbbenettől Bent a meleg szobában gyertyák fényénél a feldíszített karácsonyfánál egy idős, ősz anyóka és egy fehér hajú apóka üldögélt. Látszik a munkától kérges kezük, az élet nehézségeivel szántott arcukon hagyott barázdák alatt rejlő szeretet, az emberi jóságba vetett igaz hitük, mely hosszú életük fő alkotója volt. Egymás, és embertársaik, valamint Jézus iránt érzett szeretetük segítetszavunk elállt, nyomban elment a jókedvünk. Akkor nyugodtunk meg, amikor a hodfényben láttuk, hogy a Megváltó megóvta a Szent-családot és környezetét: bár az erős deszkafal kidőlt, ám a szobrocskák, a jászol épek maradtak. A másnapi éjféli misén a házikónak ott kell állnia a feldíszített oltáron, ezért a Ma- rics-testvérekre maradt a titkos éjszakai renoválás. A helyi csizmadiamester ügyeskezű fiai úgy helyrehozták a betlehemet, hogy a plébános bácsi ha észre is vett valamit, nem tette szóvá. Az éjféli misén zengtek a gyönyörű karácsonyi énekek a fafűtéssel langyosított iskola-templomunkban. Amikor a prédikáték őket az élet rögös útjain át. Szótlanul ülnek és egymásra néznek. Nem kellenek szavak, mert egymás szeméből némán olvasnak. Az anyóka szeméből könnycsepp csillan a gyertya fényénél. Az apó kezét a vállára teszi gyegéden és halkan vigasztalni kezdi. - Ne sírjál mama! Ilyen időben nem mertek elindulni a gyerekek. Talán majd jövőre nem lesz fagy, ció után a plébános úr a szemével jelzett nekünk, az oltár előtt térdepelő kis szolgáinak: „Álljatok fel!”, éreztük, hogy valami meglepő dolog következik. Lelki atyánk térdet hajtott, s kiment az ugyancsak feszülten figyelő hívek közé, az aprócska har- móniumhoz. Az odakészített fekete hegedűtokot felnyitotta, álla alá vette hangszerét, s meny- nyei hangokat varázsolva eljátszotta - ahogy nálunk mondták, elmuzsikálta - a Csendes éjt. Ezzel tette kivételesen teljessé és felejthetetlenné az ünnepet Szöllősi Ferenc, nagytiszteletű plébánosunk, aki nyolc éve már oda- fónt szolgálja Teremtő atyáját. NOVAK FERENC, KAPOSVÁR s ha megérjük, újra együtt lesz a mi kis családunk. Az anyó nagyot sóhajtva megtörli könnyes szemét. - Talán úgy lesz, talán megadja az Úr - suttogja. Ismét csend ül a kis szobára. A fenyőillatú csendben érzik ők, hogy a várt vendégekből egy megérkezett, ki melegséget, békét és szeretetet hozott idős lelkűkbe, mely új reménynyel tölti el őket. HILT JÓZSEF, KÁLMÁNCSA A gubacsokat máig őrizzük a csaknem negyvenéves kis karácsonyfánkról A férjemmel albérletben laktunk egy néninél Szegeden mint ifjú házasok, 1978-ban. Ott született meg az első évben a kislányunk. A férjem Balástyán dolgozott egy termelőszövetkezetben mint ifjú közgazdász, én gyesen voltam. A főnöke váratlanul felajánlott egy erdészházat, mint szolgálati lakást. Karácsony előtt költöztünk oda egy kis teherautóval, amin kevés kis bútorunk, ruhánk és a babaágy fért el. A háztartáshoz mindent OTP-kölcsönből vettünk. Örültünk az önnáló lakásnak, amely nagy volt és szép helyen, egy magaslaton feküdt, s ráadásul jóillatú tűlevelű fenyőerdő és gyümölcsös ölelte körül. Minden pénzünk elfogyott karácsony előttre. Egy körülbelül egy méteres fenyőfát kaptunk a férjem egyik munkatársától ajándékba, de se szaloncukorra, se díszre nem futotta. Az erdőben szedtem szép gubacsokat, a széleit megfestettem fehér temperával és vettem két kis csomag ezüst lamellát. A fát feldíszítettem, s ráadásul sikerült egy egyszerű de szépen terített aztalnál vacsorával várni a karácsony estét. Az ünnep meghitten szép volt a kis fenyőfával, a pólyás kislányunkat. Az új bútorokkal, szőnyegekkel körülvéve határtalan volt az örömünk. Még egy kocsi tűzifát is kaptunk, a nagy cserépkályhák árasztották a jó meleget. A fa alá nem került külön ajándék, nekünk ez volt az ünnep, hogy együtt vagyunk. Ahogy elmentünk a fa mellett, az ezüst lamellák halkan zizegtek, kinnt nagy pely- hekben hullt a hó, csodálatos szép volt minden - a meghittség és a szeretet áradt szét a levegőben. azóta eltelt közel negyven év, de a szatyornyi festett guba- csot őrzöm. Mindig kerül belőle a karácsonyfára, pedig azóta nagyon sok szép díszt vettünk. A két gyermekünk már saját lakásban él, de az első karácsonyukhoz kértek a festett guba- csokból a saját fájukra... MARGIT NÉNI A gyerekek most elmaradtak, de Jézus megérkezett Neki van születésnapja, mégis mi kapunk tőle ajándékot „Mennyből az angyal, lejött hozzátok...” Ez a karácsonyok éneke, gyermekkorom karácsonyaié Kaposváron. Kisgyermekként mindig nagyon vártam, hogy jön a Jézuska és a szépen feldíszített fa alá teszi azokat az ajándékokat, amiket szerettem volna. Érdekes módon mindig eltalálta, mit is kívántam tiszta szívből. Eleinte azt gondoltam, ezen van a hangsúly: tiszta szívből. Tiszta, naiv, gyermekkori szívemmel elhittem, hogy az ajándékokat tényleg a Jézuska hozza és persze Anyának, Apának, Maminak és Papinak semmi köze sincs hozzá. Boldogan szaladtam hozzájuk ajándékaimmal, amiket a Jézuskától kaptam és biztosra vettem, hogy nagyon szerethet engem, ha teljesítette szinte minden kérésemet. Aztán egyszer, már nagyobbacska korom egyik szentestéjén megkérdezte a Nagymamám: - Mondd csak, tudod, ki a Jézuska? Tudod, ki az, aki hozza neked az ajándékot? Természetesen fogalmam sem volt róla. Aztán az ölébe ültetett és mesélni kezdett nekem: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy... Elmondta, hogyan is jött világra Jézus, hogy puha, meleg ágy helyett kemény, hideg jászolban kellett feküdnie és mégsem sírt, nem panaszkodott. Aztán másnap kézen fogott és elvitt a templomba. Csodaszép látvány tárult a szemeim elé. Rengeteg karácsonyfa és egy picike jászol. A jászolban egy csöppnyi gyermek, mellette édesanyja, Mária, édesapja, József, királyok, állatok és persze a pásztorok.- Ő a Jézuska. - súgta halkan a fülembe. - Most ünnepeljük a születését, karácsonykor. Látod, milyen szerény? Neki van a születésnapja és te kapsz ajándékot. Legyen Ő a példád, légy te is mindig szerény és meglátod, nagyon jó ember lesz belőled! Ekkor még nem igazán értettem Mami szavait, de az évek bebizonyították, hogy milyen igaza volt. Telt-múlt az idő, karácsony jött karácsony után. Rájöttem, hogy nem a Jézuska teszi a karácsonyfa alá az ajándékokat, hanem Anya, Apa, Mami és Papi, de nem bántam. Tudtam, hogy nagyon szeretnek engem, mert azt kapom, amire annyira vágyom. Lassan már nem az volt a fontos számomra, hogy ajándékot kapjak, hanem egyre inkább az, hogy én adjak. Szerettem látni az örömöt mások szemében, amikor eltaláltam, hogy mit szerettek volna, mi volt szívük vágya. Szerettem volna valóra váltani az álmokat, ahogyan az enyémek is teljesültek. Kezdtem érezni, átélni azt, amit Mami tanított nekem: Jézus adott és boldog volt. Amikor én adok, boldog vagyok, hogy adhatok. Persze egyik karácsony sem múlhatott el anélkül, hogy ne látogattunk volna el Mamival a templomba. Mindig megnéztük a jászolt és hálát adtunk, hogy ismét itt lehetünk, és ami a legfontosabb volt, együtt lehetünk. Szerencsére nagyon sok karácsony múlt el így, örömben, együtt a családdal. Ám ez a karácsony más lesz, mint a többi. A sütemény illata ugyanúgy belengi majd a házat, mint gyermekkoromban. A karácsonyfán, ami továbbra is csodálatos illatot fog árasztani, ismét fent lesz a kedvenc díszem, és a karácsonyi angyalka ugyanúgy fent fog ülni a tetején, ahogy mindig. De idén egy angyallal több mosolyog le rám karácsony szentestéjén. Mami már nem fog kézen, nem ültet az ölébe, nem visz a templomba. Viszont fentről, az Égből, az angyalok mellől le fog mosolyogni rám a Nagymamám. És amikor majd a szeretteimmel megöleljük egymást, szívünket átjárja a szeretet, a soha el nem múló, az örök, a feltétel nélküli, amit generációk óta a szívünkben hordunk. Amit Mami kapott az anyukájától, amit Anya és Apa kapott az ő anyukájától, amit én kaptam Apától és Anyától és amit majd én is tovább fogok adni. Ezen a karácsonyon eggyel kevesebb ölelést fogok kapni, de a szívemben tudom, hogy amikor majd lassan leszáll a csendes éj, Mami is velünk ünnepel és a dal, a karácsonyi dal, mely örökre beleégett a szívembe, életre kel: „Mennyből az angyal lejött hozzátok...” TÓTH ANETT, KAPOSVÁR
