Somogyi Hírlap, 2013. december (24. évfolyam, 280-303. szám)

2013-12-20 / 296. szám

14 ALKOTO DIAKOK 2013. DECEMBER 20., PÉNTEK Valami fáj... Egy percre leülök, keresek Egy hangot, egy nevet feledek, Megzúdult lelkembe belekap a szél. Az egész tényleg csak eny- nyit ér? Mintha megtépázott lelkemben Nem lenne nyugalom, Fájó csendben hallgatom, Dúdolom altatóm. Csitító hangodat meghallom: Ég veled! Háborgó létemben békét, ha ta­lálsz, Csak azt ne mondd, hogy hall­gass! Több ez, mint vallomás. Én se kértem életet, se tavaszt, Mindkett? ajándék, de látom, ravasz. Most ?sz van, s ködbe borul a táj, Tegnap sírtam, mára minden fáj. Átkozott az egész, két világ közt élek, Bár lenne kiút, hova most lép­jek. Nem kell nagy ösvény, kenyér- morzsa útnak, Csak tudnám, merre, mit vá­lasszak útnak? Egy percre leülök, keresek, Életem útján rögöket temetek. Bár lenne erőm elkaparni mélyre, Omladozó falam, elsodort re­ményem. Ha fel?röl a világ, s már nem leszek itt, Akkor is tudd, viszlát egy má­sik életig. FODOR VIRÁG KATALIN (12/G) TAB, RUDNAY GYULA KÖZÉPISKOLA Egy képzelt ősember Sándor, Aki lángol és bátor, Sándor, félegyenesen, de eljár bárhol, Majdnem csak beszél, de még csak mormol, Sándor, Nekem mindegy mi van vele, csak legyen máshol. CSILLAG BENCE, (9/R), RENDÉSZETI FAKULTÁCIÓ TAB, RUDNAY GYULA KÖZÉPISKOLA Cím nélkül "Sok mindent nem kérhetek, csupán remélhetek. Mondja, én elhiszem...látom is, csak nem értem. Nehéz elhinni, de mégis sze­retném. Szeretnék tisztán látni és nem félni, ké­telyek nélkül felnőni... de ha látom, haragszom. Szemrebbenés nélkül tönkre tesz, és csak mosolyog...felhívja magára a figyelmet, aztán pofára ejt. Másokat tönkretesz, így élvezi az életet..." PASKA GRÉTA KAPOSVÁRI MUNKÁCSY GIMNÁZIUM D ávid teljesen átlagos gyerek. Iskolába jár, haverkodik, csajozik, bajba keveredik. Ezen­kívül az olvasás a szenvedélye. No meg az írás. Amikor volt egy kis ideje, írt, vagy az írásról gon­dolkodott. Több tucat novellája volt már. Elég jók ahhoz, hogy komolyabb lapok is leközöljék, és ha szorítottak is neki helyet, olyankor Dávid csak úgy sugár­zott a boldogságtól. De nem volt elég boldog. Tud­ta, hogy jól ír. Máskülönben senkit sem érdekeltek volna a művei. Valami mégis hiányzott. Végigolvasta minden írását, de nem talált semmit. Mindegyik megfelelt a maga stílusának. Hát persze! Épp ez az. Mind­egyik novellája gondolkodtató vagy vicces, leíró vagy fordula­tos. Nincs egy sem, amelyik öt­vözné ezeket. Ráadásul mind rövid. Márpedig olvasott novel­lát, ami 47 oldalas volt. Eldöntötte: ír egy nagyléleg­zetű, mindent tartalmazó no­vellát. Pár napig pihent. Nem foglal­kozott az írással, hogy mire el­kezdi, ne legyen káosz a fejé­ben a sok félkész ötlettől. Majd egyik este, amikor úgy érezte, készen áll, leült az asztalhoz. Érezte, hogy a feje kellemesen könnyű, nincs tele csupa osto­ba történettel. Eljött az ideje a munkának. Jöhet a nagy sztori. Vagy legalább egy kis cselek­mény. Elég egy mondat is. Nem jutott eszébe semmi. Csak bá­multa a fehér lapot. Olyan, mint a frissen hullott hó. Talán egy téli kalandot? Gondolkodott, gondolkodott, de semmi érde­mes nem jutott az eszébe. Ki­nézett az ablakon. Ott meg per­sze épp fényesen sütött a nap. Horgászat? Favágás? Mi legyen a kezdőpont? Egyszerűen nem volt miből kiindulnia. Mennyi idő telhetett el azóta? Már két teljes órája csak itt ül, és nem írt semmit! Elege lett. Majd hol­nap folytatja. Á következő napok sem hoz­tak semmilyen változást. Igaz, sikerült írnia két novellát, de mindegyik tizenkettő egy tu­cat. Megpróbálta néhány ré­gebbi írását folytatni, ám ezek mind nagyon erőltetettnek tűn­tek. Olvasott vicceket, hátha ki­indulópontot lel közöttük, társa­ságokban még élénkebben fü­lelt, de egyik sem segített a ba­ján. Találomra nézegetett képe­ket az interneten, mindhiába, így telt el két hét. Sokkal gyak­rabban támadt migrénje, néha még el is sírta magát. Éjszakán­ként alig, ha pár órát aludt. Nap- | ról napra egyre szörnyűbb álla- I pótba került. Még a higiéniáról is elfeledkezett. Bárki, aki vele találkozott és régebb óta ismer­te, most rettegve fordult el tőle. Dávid azonban mindenkit arra kért, hogy mondjon valami té­mát, és ha az illetőnek volt is bá­torsága felvetni egy ötletet, Dá­vid azonnal ordibálni kezdett vele: - Erről írjak? Ez hülyeség! Szoktál gondolkodni? Nem volt képes uralkodni magán. A csepp a pohárban az volt, amikor magyarórán egy fogal­mazást kellett írni, szabad té­mában. Dávid ekkor elkezdett egész testében remegni, olyan hangokat adott, mintha a tor­kában sikoltoznának, arca pe­dig olyan vörös lett, mint a ne­on fénye. A padtársa lekísér­te őt a mosdóba. Alig volt erő a lábában. Épphogy le tudott bi­cegni az illemhelyiségig. A tü­kör előtt már nem sírt. Nem is reszketett. Egyáltalán nem volt semmi baja, csak a tekintete! Az a borzalmas, sötét tekinte­te. Arca, mintha kőből faragták volna, nem mutatott semmilyen érzelmet, nem mutatott életet. A padtársa egyenesen reszke­tett, ha csak ránézett. Dávid to­vábbra is csak a tükröt bámul­ta. Enyhén oldalazva ringatta a fejét. Az osztálytársa remegő kézzel nyitotta ki az ajtót. Hir­telen üvegcsörömpölést hallott. Megfordult, meglátta az össze­tört tükröt és Dávidot vérző fej­jel a földön. Meg sem mozdult, csak az ujjai kopogtak a pad­lón. A padtársa rémülten futott vissza az osztályba. Megpró­bálta elmondani, mi is történt, de csak dadogni volt képes. Mi­re megértették és kirohantak a teremből, addigra már az al­só osztályokból is mindenki ott tolongott a folyosón. Valaki fel­hívta a kórházat. Pár percen be­lül az egész tanári kar ott állt az eszméletlen fiú körül, mint egy kordon, hogy levegőhöz jut­hasson. Szerencsére hamar megér­kezett a mentőkocsi. Könnyen megtalálták a mosdót, csak a Dávid a nagy mű megírására készült... tömegen volt nehéz átfurakod­niuk. Míg a tanárok igyekeztek mindenkit visszaküldeni a te­rembe, addig a mentősök meg­vizsgálták Dávidot. Nem volt súlyos baja, se agyrázkódás, se nagyobb vérvesztesége. Óvato­san felemelték a fiút a hordágy- gyal, majd kimentek vele a par­kolóba. Dávid hirtelen kinyi­totta a szemét, és egy pillanat alatt ez játszódott le a fejében:- Ez a pasas pont olyan, mint az a gengszter abból a filmből, de ő egy mentős. Á! Megvan! A főál­lású, bőkezű, szerető családapa bérgyilkos, de ez olyan munka neki, mint másnak az, hogy be kell mennie az irodába. Meg­van az alapötlet! - azzal lepat­tant a hordágyról - a gengsz­ter képű nagy meglepetésére -, majd elrohant egészen a szek­rényéig. Ott megállt és kivette a jegyzetfüzetét. Máris elkezd­te írni a történetet: A nagy fe­kete kalapjában lépett be a kór­házba. A régi, kopott hegedű­tokjában lapult a jó, öreg tom- my-gun. De most igyekeznie kellett, hisz ez a rengeteg beteg csak rá várt...- Öcsi, vigyázz! Ne erőltesd meg magad! Lehet, hogy van valami komolyabb bajod is, in­kább gyere, beviszünk a kór­házba.- Ide ne jöjjenek! Tűnés! Vég­re eszembe jutott egy normá­lis...- ismét elájult. A kórházban tért magához. Agyvérzése volt. A teljes jobb oldala lebénult, de szerencsére tudta mozgatni a fejét, enni, sőt, még beszélni is. Bár nem volt sok haszna. Egész álló nap csak azt hajtogatta, hogy: - A franc­ba, a francba, még nincs címe, engedjenek el már, a fenébe isi­le kellett kötözni, nehogy kárt tegyen magában. Nem sokkal később egy pszi­chiáter is megvizsgálta. Nem tudott semmi jót mondani. Dá­vid kényszerállapotba kergette magát azzal, hogy ennyire nem volt megelégedve korábbi mű­veivel. Az orvos kénytelen volt beutalni. Egy év telt el azóta. Dávid megtanult uralkodni magán, és a könnyen kezelhetők osztá­lyára került. Ott mindenki meg­kedvelte. Napóleon, aki mindig a piros macskájával játszott, az osztály egyik legjobb sak­kozója, Napóleon, na és persze ott van még a jó, öreg Napóle­on, aki feltalálta a tengeralatt­járót. Egész kellemes kis társa­ság volt ez ezzel a három Napó­leonnal, két Zeusszal, egy féló­ránkét kukorékoló kakassal, a beszédes kedvű haranggal és egy kutyával, aki csak rímek­ben volt hajlandó beszélni, még ha néha nem is csengtek össze a sorvégek. Napközben Dávid­dal sem volt semmi baj. Beszél­getett a többi bentlakóval, al­kalmazottal. Beszélt a hírekről, a sportról, még azt is megen­gedhették neki, hogy olvasson. Hétvégénként irodalmi maga­zinokat olvasott. A felügyelője, a 27 éves önkéntes, Gergely is nagyon megkedvelte. Az éjszaka sötétjében válto­zott meg minden. Egyre lassab­ban beszélt, míg tüdeje egyre szaporábban vette a levegőt. A homlokán vékony erek kezde­nek lüktetni. Az ép keze elkezd remegni, és a mélyről jövő, fáj­dalmas ordítás küszöbére ke­rül. De nem képes kitörni belő­le. Egyre csak fojtja a torkát, vé­gül teljesen elzárja a légcsövét és elkezd fuldokolni. Ha mind­ezt el akarták kerülni, akkor Dávidot még az este beállta előtt vissza kellett vinni a szobájába. Az asztalán volt egy régi írógép. Az asztal előtt ült egész éjszaka és írt. Megszállottan kopogtak a billentyűk. Minden alkalommal ugyanúgy: Az életmentő gyil­kos... A nagy fekete kalapjában lépett be a kórházba. A régi, ko­pott hegedűtokjában lapult a jó, öreg tommy-gun. De most igye­keznie kellett, hisz ez a rengeteg beteg csak rá várt... Valóban ez lett a legjobb mű­ve. Mindig, mikor végzett, oda­adta Gergelynek, akinek első al­kalommal igencsak tetszett Az életmentő gyilkos, de így sokad- jára csak sajnálta, azt a szegény, de tehetséges fiút, akinek ilyen sors jutott. Elolvasta az összes korábbi művét is, és csak akkor értette meg igazán, hogy mi­lyen tehetséges szellem sínylő­dik a test fogságában. Joggal ítél­kezhetett így a fiúról, hisz apja, bátyja is író. Többször is megpróbált be­szélni Dáviddal, írjon napköz­ben. Hátha akkor írna egy új no­vellát. Sajnos ilyenkor Dávid ar­ra panaszkodott, hogy a nagy zajban nem tudna dolgozni. Ger­gely teljesen le volt törve. Nem tudott mit tenni a fiú érdekében. Egyik nap bátyjának, Aladár­nak, elpanaszolta, hogy kit kell felügyelnie. Elmondta, hogy milyen nagyszerű író válhatott volna belőle, ha nem lenne sem­mi baja..- Ha tényleg olyan jól ír, eset­leg én beszélhetnék vele - ajánlkozott a báty. Dávid napjai megszokott mó­don teltek. Azon kivételes em­berek közé tartozott akiknek a megszokott nap, egyet jelentett a nyugodt, békés nappal. Na- póleonékkal nagyszerű sakk­partikat rendezett, a beszé­lő haranggal gyakran beszél­gettek a sporteredményekről. A harang is valamilyen sport közben szerzett fejsérülés mi­att került ide. Már nem emlék­szik, éppen mit csinált. A po- étista kutyával verseket fabri­káltak. Gergellyel pedig min­denről tudott beszélni. Legfő­képpen az irodalomról szeret­tek eszmecserét folytatni. Igen, Dávid tudott róla, hogy ott van. Próbált ő írni nappal, de az agya egyszerűen nem dol­gozott. Ám sikerült elfogadnia sorsát. Azt a pár korábbi írását olvasgatta, mutogatta mások­nak, örült, hogy ilyen nyugal­mas az élete. Es, hogy a szer­zeményei tetszenek a felügye­lőjének és a többi alkalmazott­nak. Az igazgató párat még ki is nyomtatott, hogy kirakhassa a bejárati folyosó falára. Egyszóval Dávidnak békében teltek a napjai. Egy héttel később, a beszél­getés után az agyonhajszolt író, Aladár megérkezett a pszichiát­riára. Örült, hogy egy kicsit el­szabadul a kiadójától. „Hol van már a novellásköteted! Tavaly Karácsonyra ígérted az olva­sóknak. Ajánlom, hogy minél hamarabb kész legyél, külön­ben szerződést bontok! Rágyúj­tasz?” A falakról mintha raké­taként pattantak volna vissza ezek a gondolatok. Egy pillanat­ra megállt és behunyta a sze­mét, hogy elűzze ezeket a kelle­metlenkedő mondatokat a fejé­ből. Mikor újra kinyitotta a sze­mét, egy bekeretezett szöveg­re pillantott. Elolvasta. „Ez va­jon annak a gyereknek az írá­sa? Egész jó”. Dávid majd kiugrott a bő­réből, mikor meglátta az írót. Még inkább meglepődött, mi­kor Gergely elmondta, hogy ő a bátyja, és hogy ő hívta meg. Dávid hatalmas lelkesedéssel mutatta írásait az írónak. Ala­dár tátott szájjal olvasta az ifjú munkáit. Rádöbbent, hogy né­melyik jobb, mint az ő írásai. A nap végére már egy kicsit zavarban érezte magát, hogy egy ekkora tehetség ül vele szemben és kér véleményt az al­kotásairól. Aladár mindet pozi­tív kritikával illette, mielőtt el­ment. A folyosón sokáig bámul­ta a bekeretezett novellákat. Egy hónappal később Dávid az irodalmi magazint lapoz­gatta. Egyszercsak meglátott egy kétoldalas cikket Aladár­ról: Az író legújabb novelláskö- tetét mutatta be múlt héten, „A főnix, mely nem születik újjá”. A kritikusok szerint ebben írta meg élete fő művét. Az író, kéré­sünkre, hozzájárult, hogy az el­ső pár oldalát megmutathassuk önöknek; Az életmentő gyil­kos... A nagy fekete kalapjában lépett be a kórházba. A régi, ko­pott hegedűtokjában lapult a jó, öreg tommy-gun. De most igye­keznie kellett, hisz ez a renge­teg beteg csak rá várt... Dávid ájultan esett össze. A kórházban megállapítot­ták, hogy teljesen lebénult. Gergely aggódva kérdezte az orvost, hogy van-e remény? Az orvos csak ennyit felelt:- Nincs. De még utoljára valami olyas­mit mondott, hogy az enyém. Én fizettem meg érte. AZ ENYÉM! Kálmán Attila Kaposvári Munkácsy A történet ára

Next

/
Oldalképek
Tartalom