Somogyi Hírlap, 2013. november (24. évfolyam, 255-279. szám)

2013-11-02 / 255. szám

2013. NOVEMBER 2., SZOMBAT 5 MEGYEI KÖRKÉP Múlandóság és örökkévalóság temetők üzenete Közel félszáz fotó érkezett a somogyi sírkertekről szóló pályázatra Halottak napja: a tízezernyi apró mécsesláng ünnepe 1. helyezett Szellő Gábor: Tíz másodperc örökkévalóság 2. helyezett Gájer Szilárd: Hiányzol (Marcali temető) 3. helyezett Koncsek Barna: Hűség Kaposvár város különdíja Koncsek Barna: Búcsú a bajtársaktól ► Folytatás az 1. oldalról Harmadik alkalommal írta ki a Somogyi Hírlap, a kaposvá­ri önkormányzat, a Somogy Te­metkezési Kft. és a Mementó Somogy Alapítvány a Somogyi temetők üzenete fotópályázatot, melyre több mint hatvan pályá­zó 463 fotóval jelentkezett. Kö­zülük a legjobbnak ítélt másfél tucat került ki a kaposvári kele­ti temető ravatalozójának falai­ra - a kiállítás az esztendő vé­géig tekinthető meg.- Amikor 2011-ben először meghirdettük, eredendően egyszeri alkalomnak gondol­tuk a pályázatot - mondta a tárlat megnyitóján Puskás Bé­la, a temetkezési kft. ügyveze­tője -, ám a nagy érdeklődés­nek és a minőségi képanyag­nak köszönhetően hagyomány lett belőle. A temető hálás té­ma, kapcsolat az élők és a hol­tak között, s ez jelenik meg a fotókon is: a múlandóság, az örökkévalóság, az emlékezés, s az emlékező ember köszön vissza a fotókról. Az alkotók jelentős része a fe­kete-fehér fotókat érezte a témá­hoz ülőnek, monokróm fotóval nyerte el az első díjat SzeUő Gá­bor is: képének - Tíz másodperc örökkévalóság - különlegessége, hogy hosszú záridővel készült, s így az idő múlása is jól érzékelhe­tő a felvételen. ■ A. V. További kiállított fotók ADELMANN ISTVÁN: Ezért baksa Ferenc: Fényben BENEDEK TAMÁS: Beszélgetés a stációknál (Buzsáki temető) benkocs Balázs: Kell ott fenn egy ország (Desedai temető) és A köd homályában (Toponár) FORGÁCSNÉ NÉBL ILDIKÓ: A szeretet virága gájer szilárd: Örökség gilicze tamás: Néma kövek HIRTNÉ KOVÁCS ESZTER: Itt vagyunk kacs Dávid: A halál rózsája koncsek barna: Múlt és jelen SZELLŐ GÁBOR: Égben WINICKY GABRIELLA: Szilencium (Galabárdpuszta) A Somogyi Hírlap különdíja Gerlecz László: Hősök voltak Nagyatádon ► Folytatás az 1. oldalról A megfelelő virág beszerzésé­hez hasonlóan embert próbáló feladatnak számított a temetők megközelítése is. Bár a forgalmat a sírkertek környékén rendőrök irányították, lottóötössel felérő si­kernek számított egy bejárat kö­zeli hely az autósoknak. Hosszú sorok áütak sorba vízért a csa­poknál is, s hamar kiderült, a te­metői emlékezés napjai tovább­ra sem adnak lehetőséget a valós emlékezésre, elmélyülésre.- Anyukám, gyújtsd már meg a mécsest, azt induljunk! - pöc­cintette el a cigarettacsikket a keleti temetőben egy szürke bal­lonkabátos férfi, miközben fele­sége megpróbált tüzet csiholni a stadionkandeláber méretű, an­gyalkával díszített üveges gyer­tya belobbantásához. - Ha így folytatjuk, nem érünk haza az Avatarra... A többség szerencsére nem tévéműsorhoz kötötten látoga­tott ki valamelyik sírkertbe, so­kan ugyanis, miután elrendez­ték a virágokat, s meggyújtották a mécseseket a családi sírokon, sétára indultak. A keleti temető­ben Rippl-Rónai nyughelyénél, a szovjet emlékműnél, vagy éppen a kaposvári potentátok díszsírja­inál is gyújtottak egy-egy gyer­tyát, ahogyan a kereszteknél Is megannyi mécses vüágított a messze, s ezúttal felkeresni nem tudott rokonok emlékére.- Anya, ez gyönyörű! - nézett körül álu'tattal egy ötévesforma kiskölyök, amikor már tízézer- nyi apró láng világított a sötét­ben. - Tudja a dédi, müyen szép helyen lakik?- Biztosan - felelte az asszony, s a meüettük álló sírkőre nézett... Sok ezren keresték fel a temetőket Gyertyalángok a végén minden olyan egysze­rű lesz - minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz min­den, ami egykor tény volt. Ami­től úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, bele­halunk, vagy megölünk valakit (...) mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél. (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek) nem értettük, miért sírnak a hatodikosok a nagyszünetben. Ások és bések zokogtak a folyo­són, aztán Ica néni, a magyar tanár a harmadik óra elején el­mondta nekünk is: meghalt Pre- iszner Zsuzsi. Pedig heükopter vitte fel Pestre, mindent megtet­tek érte, de már nem tudtak se­gíteni rajta. Tizenkét éves volt, a hosszú, fonott hajára ma is em­lékszem - ő volt az első, akit is­mertem és elment. Merthogy nagyapámról csak foszlányok maradtak meg, bár anyám so­kat mesélt a menekülésükről Kézdivásárhelyről egy marha­vagonban, aztán a négy év Kuj- bisevről a Volgánál, ahonnét egy gépfegyver-töltényből készí­tett öngyújtóval jött haza, ezt őr­zöm egyetlen emlékként róla. És anyám arcát 77 szentestéjén, amikor nem sokkal a gyertya- gyújtás után két mentős a hord­ágyra tette, s vitték a kórház­ba, én már nem is láttam többé. Zsuzsikáról egy megkopott fo­tó maradt meg, unokahúgomat egy évesen vitte el a rák éppen a nagybátyám születésnapján, három héttel azelőtt, hogy nagy­apámért megjött a mentő... Sí­pos Laci bácsiból a vastag, mély hangja maradt meg, az olajos keze, mellyel a vén Skodánkat buherálta apámmal közösen, s mely nyomot hagyott a szobaaj­tókon, amikor felugrott segíteni bárnülyen javításnál, s anyám, aki mindig kényes volt a legap­róbb porszemre is, elnézte neki, mert Laci bácsira nem lehetett haragudni, jött mindig, segített, s nemcsak a keze volt arany, de a szíve is. lajos bácsi utolsó óráira már jobban emlékszem, lehettem úgy tizenhárom, amikor a dédnagyanyám harmadik fér­je beszállt a fehér Ladába a fe­hérvári kertes ház előtt. A ma­gas, szikár férfi csak nézett maga elé, hiába integettünk, meg sem mozdult, s amikor egy pillanatra hátrafordul­tam, megláttam a dédi arcát, s megdöbbentem, mert nem lát­szott rajta semmi érzelem. Pe­dig tudta, sohasem látja többé az öreget, aki meghalni ment vissza szülőfalujába az Alföld­re, hogy megkímélje haláltu­sájától az ő Júliáját. Akinek addigra már el kellett temet­nie két férjét és egyetlen lá­nyát, így könnye nem maradt az utolsó búcsúra, viszont még évtized múltán, kilencven fe­lett is elvitette magát az alföldi kis faluba, hogy meggyújthas­son egy mécsest. ugyanabban az évben halt meg, mint Áron, éppen hetvennégy év volt közöttük. A sóstói teme­tőben a két világháborút, Ráko­si- és Kádár-kort, rendszervál­tást átélt rokontól búcsúztunk, az óbudaiban viszont az alig húsz évfolyamtárstól. S a barát­nőjében, Anikóban egy piüa- natra megláttam a dédi erejét: nem jajveszékelt, nem zokogott, csak állt a sír meüett, körötte az egész évfolyam, s egy szál fehér virággal a kezében nézte a fej­fát, rajta Áron fotóját, s egy pü- lanatra talán még el is moso- lyodott. mint a két Karcsi, amikor Zsi- gi búcsúestéjén a szurikör után összeütötték az öklüket, aho­gyan korábban a dörmögő han­gú, mackós cimborával meg­annyiszor. És mosolygunk, amikor a szerkesztőségi holt­időben szóba kerül Csúcsú, Ku- rucz Feri, Tröszt tanár úr, Ho- rányi Barna, akik már mind az égi deszkben készítik a lapot, persze Gyertya fotóival. MINDEGYIKÜKHÖZ PERSZE nem lehet elmenni egyetlen napon vagy a hétvégén, csak a csalá­di sírokra kerültek gyertyák és koszorúk, s ahogy mindig, egy mécsest meggyújtottunk a ke­leti temetőben az emlékműnél is. Az idén már Bencével, akit lenyűgözött a megannyi apró fény, s miközben izgatottan ma­tatott a meleg viaszban, Molnár nagypapáról meséltem neki, akit még apám sem ismert, ott maradt valahol a Donnál, száz- ezredmagával. egy láng neki is világít... VAS ANDRÁS

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom