Somogyi Hírlap, 2013. augusztus (24. évfolyam, 178-203. szám)
2013-08-17 / 192. szám
p 2013. AUGUSZTUS 17., SZOMBAT KORKÉP Önsajnálat, mint mindennapi betevő pár-beszéd Ártalmas a lelki egészségünknek, ha ragaszkodunk a számunkra kellemetlen dolgokhoz landó jelleggel fenn is tartják ezt az állapotot, folyamatosan cipelik magukkal múltjuk minden nehéz, vádakkal teli csomagját, és csak a panaszokra találnak alkalmakat. Az efféle beszélgetésekben az emberek egyáltalán nem kíváncsiak a másikra, netán a kiútra, a megoldásra, csakis az a fontos számukra, hogy elmondhassák valakinek sirámaikat, és valaki meghallgassa őket. Ha egy ilyen beszélgetésbe belecsöppenne egy önsajnálatra nem kalibrált ember, és pusztán segítő szándékkal azt mondaná, „Ez valóban szörnyű lehet, akkor most mit tesz, hogy változzon a helyzet?”, netán magáról kezdene el beszélni, az önsajnáló azonnal menekülőre fogná - az ő forgatókönyvében szó sincs megoldásról vagy a másikról, csak- a saját panaszairól. Természetesen mindenkinek szüksége van arra, hogy olykor elsírhassa panaszait, csalódottságát vagy fájdalmait. A probléma akkor van, ha valaki számára ebben merül ki minden társas kommunikáció, vagy hosszasan ragad bele ebbe az állapotba, hiszen magának árt vele a legtöbbet. A kilépés, változás legfontosabb pillérei az elfogadás és a saját érzelmeinkért, helyzetünkért való felelősségvállalás. Hogy „valóban rettenetes gyerekkorom volt, elég is volt belőle,-most lássuk, mit tehetek, hogy a jövő másmilyen legypn”. Mindenkinek vannak jogos vádjai, olyan negatív érzései, amelyek kiváltóin már nem tud változtatni. Az egyetlen, amin változtatni tud, hogy hogyan éli meg ezeket. Ha örök áldozatként, örök vesztesként tekint magára, és csak az önsajnálatig, panaszkodásig jut el, csak konzerválja mindazokat az érzéseket, állapotokat, amelyektől olyan régóta szenved. Ha vállalni tudja a felelősséget azért, hogyan él meg bizonyos helyzeteket (amelyeket esetleg nem tudunk befolyásolni), azzal nem csak a negatív érzéseknek veheti elejét, de megtette az első lépést a helyzet megváltoztatására, javítására is. Hogyan éljük meg, dolgozzuk föl a kellemetlen dolgokat? Alaposan meg kell dolgoznunk azért, hogy ne merüljünk el az önsajnálatban Bizonyosan mindannyian ismerünk embereket, akiknek a szájából nagyon gyakran hangzanak el olyan tartalmú mondatok, mint hogy „Ilyen is csak velem történhet", „Én olyan szerencsétlen vagyok, úgysem találok rendes párt/munkát/lakást” stb., „Mindenkinek sokkal jobb/könnyebb az élete”, . „Nem ezt érdemeltem volna” - és sorolhatnánk. Ki lehet-e lépni az örökös önsajnálatból? Pál Judit Nincs olyan ember, még a legszerencsésebbeknek tartottak között sem, akivel nem fordulna elő olykor, hogy valami nem úgy alakul, ahogy ő azt elképzelte. Aki mindig mindent megkapna, amit akar. Aki ne érezné magát néha becsapottnak, csalódottnak. Mégis, vannak, akik ezeken a történéseken könnyebben felülemelkednek, és továbblépnek, nem hagyva, hogy életük (és érzelmeik) alakulását jelentősen befolyásolják, míg mások hajlamosak megrekedni a siránkozásban, és az őket ért veszteségek, sérelmek alapján (negatívan) meghatározni magukat- is, mint örök veszteseket, áldozatokat. Az önsajnálat, mint minden negatív érzelem, leginkább annak árt, aki ragaszkodik hozzá. Mert megakadályozza a reális gondolkodásban, a fejlődésben, a továbblépésben, a megoldás megtalálásában. Nem a jövőbeni változásokra koncentrál, hanem a múltra tekint visz- sza, valamire, ami nagyon rossz (volt) nekünk, de valójában változtatni már nem lehet rajta. Beéri a siránkozással, a panaszkodással, a folyamatos, világgal szembeni váddal, de nem vezet ezeken túl, nem kínál semmilyen kiutat. Miért van mégis, hogy bár ezt sokan megértik, mégis any- nyira ragaszkodnak az adott állapothoz és az önsajnálathoz? Hogy akármennyire rossz is nekik valami (a helyzet is, és saját, azzal kapcsolatos érzéseik is), nem akarnak megválni tőle, szinte kapaszkodnak a bajaikba, és ha a változásnak akár csak a lehetősége is felmerül, fejvesztve menekülnek előle? Olykor azért, mert annyi időt fordítottak már az adott seb nyalogatására, annyi energiát öltek már bele, hogy szinte veszteségnek élnék meg, ha fel kellene vele hagyniuk - ráadásul nem is kapnak helyette semmi más alternatívát, amivel betölthetnék ezt az űrt. Tegyük fel, hogy valaki például éveken keresztül azt hajtogatja magáról (másoknak is, magának is), hogy borzalmas gyerekkora volt, ezért van, hogy most aztán ez meg az nem működik az életében, ezért érzi rosszul magát a bőrében, ezért magányos, ezért keres keveset, ezért nem alszik jól, stb. És tegyük fel azt is, hogy valóban így volt; szörnyű gyerekkora volt. Ami persze sok mindenre kihat a jelenében is. De ha ez a valaki még ötvenéves korára is csak kesereg és sajnálja magát, soha nem lesz rá lehetősége, hogy begyógyítsa és maga mögött hagyja a vele történt szörnyűségek nyomait, hiszen mást sem csinál, mint hogy naponta többször előveszi és leporolja őket; és így arra sem lesz lehetősége, hogy a jelenét, jövőjét más érzések tölthessék be. Vannak, akik azért ragaszkodnak a számukra kellemetlen dolgokhoz és .önsajnálatukhoz, mert ez jelenti a kapcsolatot számukra a külvilággal. Ezzel kommunikálnak másokkal. „Képzelje, milyen rossz nekem, mert...” És mert sokan vannak, akik negatív érzelmeiket használják a kapcsolataik megalapozására, fenntartására, ilyenkor gyakran beindul a licit, a másik azonnal rávágja: „Ó, az semmi, képzelje, nekem meg...” És már kész is a „beszélgetés”. A gond ezzel az, hogy az efféle beszélgetésekben az önsajnálatra hajlamos emberek mindig ugyanazt a lemezt játsszák le. És mivel folyamatosan negatív érzéseikről beszélnek, újra és újra átélik a fájdalmakat, sérelmeket, álVízre bocsátották Boglárt Endrodön hajószentelő Vajdahunyad plébánosa Szent Kristóf oltalmába ajánlotta a járművet A közös konferenciára elkészül a török műemlék gyomaendrőd Szabó Ákos, Vajdahunyad plébánosa szentelte meg az endrődi kikötőben Boglárt, a 70 személyes sétahajót. A katolikus pap Szent Kristóf oltalmába ajánlotta a hajót és leendő utasait. A plébános jó barátja Boglár tulajdonosainak, Székely Jánosnak és Csikász Lajosnak, akik a Balatonról hozták a Hármas-Körösre a vízi járművet. Székely János elmondta, bár Boglár 78 éves, de kiváló műszaki állapotnak örvend a teljes műszaki felújításnak köszönhetően. Természetesen a hajó a nevét Balatonboglárról kapta, ahol a legtöbbet szolgált. A jármű a balatonfüredi hajógyárban épült 1935-ben. Legnagyobb hossza 17,97 méter, legnagyobb szélessége 3,97 méter, legnagyobb merülése 1,15 méter. A tulajdonosok Boglárt a turizmus szolgálatába kívánják állítani a Körösökön, szerelmük a hajózás, így számukra ez szórakozást, kikapcsolódást is jelent. Gyomaendrőd ideális helyszín, hiszen körülölelik a Körösök. A szentelésen megjelentek - egyebek mellett Várfi András gyomaendrődi, Babák Mihály szarvasi és Herczeg Zsolt mezőtúri polgármester - több mint félórás sétahajózáson vehettek részt. Többen megemlítették, sokkal szebb, vadregényesebb a táj, mint akár a Dunán vagy a Tiszán. ■ Ny. L. szigetvár Szimpatikus gesztussal várja török vendégeit a szeptemberre tervezett közös konferenciára a város: mindent elkövetnek, hogy addig elkészüljön a város egyik legrégibb és legértékesebb középkori műemlék épületének, a Török háznak felújítása. A két fél szeptember 20-ra tűzte ki a szigetvári törökkori műemlékekkel foglalkozó konferencia megtartását, és az előkészületek tükrében reális esély van arra, hogy a határidőre megújuljon a ház. Mint ismeretes, a konferencián nagy horderejű bejelentésre készülnek a Szulejmán szultán maradványainak felkutatására indított közös kutatások kapcsán. A krónikák szerint a XVI. századi kétszintes szigetvári épület a hódoltság egyetlen épen maradt lakóháza Magyarországon, jellegzetes török téglákból emelték. Helyre- állítása része annak a rekonstrukciós folyamatnak, amely magyar-török együttműködésben, török gazdasági hozzájárulással kezdődött meg néhány hónappal ezelőtt. A török kormány néhány hete utalta át a Török ház felújítására szánt hetven ezer eurós támogatást, a munkát egy helyi vállalkozó végzi. A program keretében további török műemlék épületek felújítása is várható a kisvárosban. ■ K. E. ♦ 15
