Somogyi Hírlap, 2013. július (24. évfolyam, 151-177. szám)

2013-07-12 / 161. szám

14 SAJTÓ ES TANULÁS 2013. JÚLIUS 12., PÉNTEK TIPP CSAJOKNAK Fesd a felsődet! múlt héten már le­írtam nektek, hogy alakítsátok át régi fölsőtöket a nyár klasz- szikus darabjává. Ez azonban még fokozható. A díszítésnek is számtalan módja akad. Rög­tön az egyik a festés. Bárme­lyik hobbi boltban tudtok tex­til festéket venni, amivel kü­lönböző színű átmeneteket ké­szíthettek a fölsőkre. Az el­ső legalapvetőbb a fekete - fe­hér. Úgy készítsétek el, hogy a fehér felső tetejét fokozatosan belemártjátok a festékbe. A te­teje legyen legtovább a festék­ben és lefele haladva egyre ke­vesebb ideig áztassátok. A vé­gét pedig már ne fessétek be. így nagyon szép átmenetet ké­pezhettek. Ezt több féle színnel is meg­csinálhatjátok mindennek a j fantáziátok szab határt. Ha j azonban úgy gondoljátok, hogy j ezt még tovább cifráznátok, ak­kor mintát is festhettek rá. Er­re a célra azonban jobban aján­lom azokat a filceket amik nem jönnek ki a ruhából mosáskor, a filccel ugyanis sokkal ponto­sabban tudtok mintát készíte­ni. Ez a ruhadarab biztosan az | egyik kedvencetekké fog válni az idei nyáron. ■ Hunyadkürti Lilka Az oldalt szerkesztette: Gáldonyi Magdolna Telefon: 82/528-151 E-mail: magdolna.galdonyi@axelspringer.hu írjatok! Orvosi recept a gyors gyógyulásra, súlyosan beteg ifjaknak: Ne panaszkodj! Már egy hét telt el így. Egysze­rűen nem találom a helyem. Nem bírok állni, nem bírok ül­ni, nem bírok feküdni. Egysze­rűen nem tudok meglenni a sa­ját bőrömben. A munkahelyen, a fősu­lin, otthon, lent a sarki büfé­ben mindenem csak hasogat. Még jó is, hogy mostanában egyedül vagyok otthon, külön­ben biztos, hogy a lakótársam agyára mennék. Igaz, egy ki­csit lusta, de sose láttam szo­morúnak, vagy letörtnek. Nem mintha állandóan csak nevet­ne, de a kedve mindig a közöm­bös és a vidám között mozgott. Sose láttam, hogy felhúzná magát valami apróságon. Se at­tól, hogy elfogyott a kávé, se at­tól, hogy bevágja a lábát az asz­talba. Azonnal elfelejti és meg­oldja. Csak akkor, amikor vala­mi komoly baj történik. Olyan­kor lehet látni rajta, mégiscsak ember. A múlt hónapban volt egy ilyen. Szokás szerint nem lát­tam rosszkedvűnek egy perc­re sem, legfeljebb unatkozni. Aztán lerontotta az egyik je­gyét. Két napon keresztül alig láttam, olyankor is gyűrött volt az arca. De nagy nehezen felja­vította és most olyan, mint ré­gen volt. Velem bezzeg nem ez történt. Egy hete megállás nélkül sajog mindenem. Hol a fejem fáj, hol a gyomrom ég, következőnek meg a térdem lüktet, úgy, hogy lépni nem bírok. Próbáltam mindent, gyógyteákat, relaxá- ló cédéket, mágneses szir-sza- rokat. Semmi sem használt. A bal könyökömben is mint­ha egy ér folyvást dagadna és nyomnák a csontok. Alig bír­tam megemelni a kezem. A fá­radtság is állandóan kerülget, újra elkezdtem kávézni, pedig a forrótól meg a fogam fáj. A lakást a sóhajtásaim töltöt­ték meg. A főbérlő egyszer meg is jegyezte, hogy az egyik so­rozatában nyögtek így az em­berek. Meg is haltak, úgyhogy minél előbb fizessem be a lak­bért. Már csak egyvalamiben bíz­tam. A szobatársamban. Meg akarom tudni, hogyan csi­nálja, hogy sosincsenek ilyen problémái. Végre hazaért. Aznap épp jobban voltam. Csak a hány­inger kerülgetett egész nap, és a levertség. Mikor kinyitot­tam az ajtót, láttam rajta, hogy elég­gé elfáradhatott, de mégis vi­dám könnyedséggel várta, hogy ledobhassa a csomagjait.- Helló, jó újra látni.- Szevasz. Na, bírtad nélkü­lem?- Úgy-ahogy. Azzal be is lépett, a sarok­ba hányta a csomagjait. Nyúj­tózott egyet és ledobta magát a kanapéra.- Es milyen volt az út?- Kicsit fárasztó. De nem baj, legalább könnyebben al­szom tőle. Arra gondoltam, később lemehetnénk a büfé­be és majd elmesélek min­dent. Itthon történt valami?- Nem sok. Csak az én ál­lapotom romlott. Nem tudom, egyszerűen minden napra jut valami. Két napja egyre haso­gat a fejem, akkor még az or­rom is fojt. A szemem is égett, legszívesebben csukott szem­mel jártam volna az utcákon. A jobb kézfejem is mintha le­gyengült volna, alig bírtam jegyzetelni. Tegnap rázendí­tett a térdem, mind a kettő, a fejem se hagyott nyugtot. Nézem a tévét, erre el kezd sípolni a fülem, mire abba­hagyja, már a fejfájás csilla­pítót veszem elő. Ma alig bír­tam enni és egyáltalán ébren maradni. Ráadásul a sarkam is bevágtam reggel, fájt mint a rosseb, még mindig nem múlt el, nyomta is a cipő ren­desen, alig bírtam meglenni tőle. Egész nap mintha égett volna, rossz volt lépnem. Rá­adásul...- Ne fojtasd, mert a végén én is elkapom a nyavalyáid!- Szerinted mit csináljak?- Ember, neked Secansod van.- Az mi?- Nekem is ez volt a bajom. Menj el ehhez a dokihoz - az asztalról levett egy sárga cet­lit és felírt rá egy címet - Ne­kem is ő segített. Azonnal el is indultam. Nem volt túl mesze a rendelő, de job­ban esett volna, ha nem gyalog kell mennem. Minden lépésnél mély levegőt kellet vennem. Szinte szédültem. Mire sike­rült megérkeznem, jócskán a rendelési idő vége felé voltunk. Alig néhányan álltak előttem, közülük sem mindenki oda. Hamar sorra kerültem, hál' Is­tennek, ettől a helytől csak még inkább rám jött a fejfájás. Kijött a rendelőből az utolsó ember, én következtem.- Jó napot, miben segíthetek?- Jó napot. A barátom tanácsá­ra jöttem ide. Azt mondta, hogy rajta is ön segített.- Értem. Mik a panaszai?- Hát... Már egy hete rosszul vagyok, de két nappal ezelőtt kezdett el fájni igazán.- Milye?- Mindenem. A fejem hasogat, a térdem sajog, ég a gyomrom és görcsöl, állandó levertség kerül­get, a végtagjaim gyengék, ide- fele alig kaptam levegőt, a sze­mem állandóan ég, az ér is lük­tet a könyökömben, majd' bele pusztulok...- Értem. Azt hiszem önnek Secansa van.- A barátom is ezt mondta.- Felírok önnek néhány gyógyszert, ugyanazokat, amit neki is. Szerintem tudom is, hogy ki az. Jó hosszan írt, már előre félek, milyen bogyókkal kell magamat tömnöm. Felemelte a tollát félbehatotta a lapot és átnyújtotta.- Remélem segítenifog.- Én is. Köszönöm, viszlát.- Viszlát. Gyorsan rohantam a patika fe­lé, nemsokára bezár. Nem volt ott senki, a pult mögött is már pakol­tak. Az örök-fiatal patikusnő igen ferdén nézett rám, mikor átnyúj­tottam a receptet. Szétnyitotta, majd meglepetten visszaadta. Ez állt rajta nagy betűkkel: „NE PANASZKODJ! A bajok el­múlnak, ha nem hagyod el ma­gad.” Alig hittem a szememnek. Már azon voltam, hogy vissza­megyek a fickóhoz és számon kérem, mégis mi ez, de aztán eszembe jutott. A lakótársamon is ez segített. Sose hallottam pa­naszkodni. A recept alján ez állt: „U.I.: A secan latin szó. Jelentése nyű­gösködő, bosszantó.” KÁLMÁN ATTILA, MUNKÁCSY Negyvennégy kilogramm: sok vagy kevés? Segítség kell! sorozat Egy erasmusos diák naplójából, ló. rész- Lemérem a csomagomat!- Jóóó, segítek!- Na, akkor nézzük...- 44 kilogramm! Negyvennégy kilogramm. Sok vagy kevés? Egy átlagos magasságú és súlyú fiatal lánynak nem éppen optimális csomag súly egy több, mint 10 órás vonatúthoz. Viszont ha egy átlagos felnőtt súlyát nézzük, akkor sem optimá­lis. Ekkor azonban nem túl sok, hanem túl kevés. Min­den relatív, mondotta vala Al­bert Einstein. És milyen iga­za volt! Minden egyéni meg­ítélés kérdése. Valószínűleg azok az embe­rek, akik még a kérdést sem tették föl a 44 kilogrammos csomagot cipelő fiatal lány­nak, hogy „Elnézést, segíthe­tek?”, csak felháborodásuk­nak adtak hangot, hogy mi­lyen lassan lehet tőle fölszáll­ni a vonatra, azok az embe­rek normális dolognak tart­ják, hogy fiatal lányok 44 ki­logrammos csomagokkal súlyzóznak. Majd mikor az ő igényeiket ignorálják, hangos felháborodás a válasz. „ Várja­nak, míg szépen felszállunk! A vonat megvár mindenkit!” A vonat igen. Az emberek nem. Nagyon sokszor jogtalanul tü­relmetlenek, de nem gondol­nak arra a lehetőségre, hogy segítsenek a dolgok elő mozdí­tásában, még ha teljesen egy­értelmű, hogy egy kis segít­ségnyújtással több percre elő­rébb lenne az egész folyamat. Nem. Türelmetlenkedni egy­szerűbb. Legalábbis úgy tű­nik. Pedig segíteni se kerül sokba! De ott vannak azok a bizonyos falak, amelyekről már korábban írtam. Azok a falak, amiket mi, a társada­lom, a média vagy a döntés­hozói elitek építenek körénk. Ezeket a típusú falakat érde­mes lebontani. Sem a Naptól, sem a hótól nem védenek. Tit­kainkat is csak időlegesen, látszólag rejtik. Viszont, ha le­bontjuk őket, és megkérdez­zük a negyvennégy kilógram­Normális, hogy fiatal lányok ekkora csomaggal súlyzóznak? mos csomaggal utazó lányt, hogy segíthetünk-e, a tisztes korban lévő öreg urat vagy a babakocsis Édesanyát, hogy szüksége van-e valamire, ak­kor rájövünk, hogy semmi ér­telme azoknak a falaknak ma­gunk körül, amiktől még azt sem vesszük észre, ami telje­sen nyilvánvaló. Napi egy se­gítséggel nem csak mások, de mi is előrébb lehetünk.- Add a csomagod!- Nagyon nehéz! 44 kilo­gramm. A folytatást írja meg min­denki saját elgondolása, fan­táziája szerint! ■ Kelemen Zsófia

Next

/
Oldalképek
Tartalom