Somogyi Hírlap, 2013. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-04 / 103. szám
ANYÁK NAPJA 2013. MÁJUS 4., SZOMBAT Újsághirdetés hívta Somogyba sors Egyetlen kérése van a jó Istenhez, hogy amíg ő él, egy gyermekét se veszítse el így is kezdhetném a történetem: Hol volt, hol nem volt, volt egy kis tanya Szent Anna pusztán, ami Nyírábrány községhez tartozott Hajdú-Bihar megyében. Sok gyermekes családból származó szüleim, Vető József és Szlifka Ilona itt kötöttek házasságot 1950-ben. Mi öten vagyunk testvérek, három leány és két fiú, oda a tanyavilágba születtünk, ahol se óvoda, se felső tagozatos iskola nem volt. 1961 tavaszán a húgommal iskolában voltunk, amikor jött a hír, hogy zsúpfedeles házunk leégett. Édesanyán Debrecenben volt vásárolni 30 kilométerre tőlünk, édesapám volt otthon a három kisebb testvéremmel. Senkinek sem történt baja, csak a házunk lett oda, szinte lakhatatlanná vált. A tanyára a Szabad Föld országos hetilapot hozta a postás hetente, és ebben olvasták a szüleim, hogy Somogyszilben van eladó ház. Édesanyám gyermekkorában egyszer jutott el Pestig, de most a kényszer rávitte, hogy 29 évesen egyedül kétszer olyan hosszú útra elinduljon, mint a főváros. Az út nagyon hosszú volt személyvonattal, éjjel-nappal utazott az ismeretlen tájakon, de még elszundítani is félt, mert a kis táskáját magához szorítva vigyázott a benne lévő 10 ezer forintra. Az eladásra hirdetett házat nem merte megvenni, mert abból sváb családot telepítettek ki, és nagyon félt, hogy visszaköltöznek. Esős hideg nap volt, elázva egy rövid ujjú egész szoknyában, szomorúan indult vissza a vasútállomásra. Akkor még Somogyszilben kisvonat is járt. A falu közepén élő Csiszár Bo- riska néni észrevette az idegen, didergő fiatalasszonyt. Házukba fogadta, megetette, száraz ruhát és szállást is adott neki. Másnap ő ajánlotta a faA Hajdú-Bihar megyei Nyírábrányhoz tartozó Szent Anna pusztáról került Somogyba, most Kaposvár Toponár városrészében él együtt a negyvenfős család lu végén álló utolsó előtti házat, amit édesanyám le is foglalt a kis pénzével. így költöztünk 1961 őszén Somogyszilbe. Ilyen nagycsalád még nem volt a faluban. A szomszéd Rózsi néni sírva fakadt, amikor meglátta az öt gyereket Olyanok voltunk, mint az orgonasíp, a legnagyobb tíz éves, a legkisebb három éves. Édesanyám megkérdezte a Rózsi nénit miért sír, mire ő azt felelte édesanyámnak, hogy nem tudnak majd megélni és felnevelni ezt a sok gyereket... Az én szüleim nagyon szorgalmasak voltak, a tehenészetbe jártak etetni és fejni, hajnal 3 órakor keltek, este 11 órakor feküdtek le aludni. Otthon is volt az istállóban öt-hat fejőstehén, növendék bika. Gazdálkodtak és ahogyan cseperedtünk, minket is munkára tanítottak. A nagyobbak vigyáztak a kisebbekre. Reggel mielőtt iskolába mentem, gyalog két kanna tejet kellett elvinni a csarnokba, ami legalább három kilométerre volt dombnak felfelé. Nyáron kapáltunk, répát egyeltünk, kukoricát szedtünk a Tsz-ben, hogy gyűjtsük édesanyám munkaegységeit, mert erre kapott egy kis fizetést és terményt. Küzdelmes, szegény életünk volt, de szülői és testvéri szeretetben múltak az évek. Mind az öt gyerek Kaposvárra járt tanulni, ki érettségizett, ki szakmát tanult, és amikor 1971-ben Toponárra jöttem férjhez, a szüleim is itt vettek házat, itt telepedett le az egész család. Édesapám korán, 55 éves korában meghalt. Édesanyám, özvegy Vető Józsefné (született Szlifka Ilona) a két öcsémmel és a kisebbik húgommal maradt, mert az utánam következő húgom is férjhez ment. Özvegyen is nagyon sokat dolgozott, teheneket, anyadisznókat tartott és még a toponári Tsz-be is eljárt dolgozni, hogy a nyugdíját megszerezze. Mindegyik gyereke családot alapított és anyukám segített az otthonuk megteremtésében. Most 81 évesen is kertet művel, intézi az ügyeit, gyerekeit látogatja, mi is Őt, mivel mindannyian Toponáron élünk. Boldog ember, gyönyörködik a kilenc unokájában és tizenkét dédunokájában. Egyetlen kérése van a Jó Istenhez, hogy amíg ő él, egyik gyerekét se veszítse el. Bízom benne, hogy még sokáig él erőben, egészségben, közel negyven fős családja körében. SÍPOS JÓZSEFNÉ (VETŐ JULIANNA, A LEGIDŐSEBB LEÁNY), TOPONÁR ■ A szomszéd sírt, azt hitte, anyám nem tud felnevelni bennünket I RÉSZLETEK Most rajtunk a sor ...„Tanulj meg mindent és ne legyen rá szükséged, jobb ez mint ne tanulj meg semmit és később szükséged legyen rá!” - hallom, ahogy hangja és tanítása eljut hozzánk és szeretett unokáihoz. Bár idősödik, ereje fogy, tele van tervekkel. Most rajtunk a sor, hogy őt boldoggá tegyük, tiszteljük, segítsük és éljünk úgy, ahogy ő mindig is tanította nekünk. Köszönöm, hogy az élet nekem adta e csodálatos asz- szonyt, akit én az édesanyámnak szólíthatok. Ő Sipos Józsefné Julika Toponáron... POLGÁR ZOLTÁNNÉ, KAPOSVÁR Betartják az örökké szót ...Nagyon, nagyon sok mindent köszönhetek az édesanyámnak! Mindig ott állt mellettem, örömben, szomorúságban, boldogságban, kudarcban. Szokták mondani, hogy az édesanyák azok az emberek, akik „betartják az örökké” szót, Anyu valóban betartja! Persze kellenek a barátok is az ember életébe, de egy édesanya jelenléte sokkal fontosabb. Ő volt, ő az és ő lesz, aki mindig mindenben mellettem áll! Ha kell fogja a kezem, ha kell elenged... PÓKOS PATRÍCIA LAURA, CSURGÓ Csak alázattal, szépen ...Az Édesanyákról beszélni, írni, szólni csak alázattal, szépen szabad. Mert ők a mindennapok hősei, ők azok, akik egyszerre tudnak gyen- gédek ős nagyon erősek is lenni. Ők azok, akikről az írók, költők is a legszebben és a legemberibb hangon írnak, mióta világ a világ! Az én édesanyám, Míra egy istálló sarkában szült meg engem, a halála napjáig értünk dolgozott, minket próbált életben tartani... KALÁNYOS ISTVÁN, BABŐCSA Édesanyám azt mondta: ne köszönj semmit, csak ne felejts el! ajándéka a szeretet és a becsület Még ma is elgondolkodom, hogyan lehetett jelen mindenütt: fűben, fában, kőben, virágban Emlékszem, mint akkor rég, magadhoz hívtál: „Gyere! Hozzál egy üveg bambit a jó hűvös pincéből, ülj le ide mellém.” Én mentem és megsimogattam őszülő fejét. Mintha mindez ma történne velünk, emlékszem minden apró részletre. Nagyon jó volna, ha "itt lehetnél újra velem, iszogatnánk a hűvös narancsot, hozzá házi süteményt választanánk, és beszélgetnénk, beszélgetnénk, s közbe fürdenék a szeretetedben, és érezném, hogy mellettem állsz most is, ahogy mindig tetted. Régen, mikor az este eljött csak egymásnak voltunk, halk duruzsoló szavaid ma is szívesen hallgatnám. Némaságod ma is nagyon fáj. Sajnos az idő és vele együtt az egészséged is észrevétlenül elszállt, s az élet úgy hozta, hogy egy napon elmentél Isten országába. A hiányod itt maradt, és nehéz elhinnem, hogy csak voltál. Olyat, aki pótolhatna Téged azóta sem találtam, az évek néma gyásza nem oldott meg semmit, talán csak az emlékek tisztulását. Emlékszem, az én anyám finom, nyárszagú meleget hordott áldott jó szívében, egész lényében volt valami titokzatos misztikum. Talán mint egy ékszerdoboz, olyan volt a lénye. A föld, a nap, egy darabka kő, neki ezek adtak erőt, Őt szolgálták. Olyankor, ha áldás érte mélyebben megrendült, mint a sors verésétől. Kitartó, erős egyéniség volt Ügyesen sütött, főzött, dolgozni járt, és nőként is gyönyörködtetett. Egész élete egy rózsaszínködbe burkolt illúzió volt. Nekem Ő volt a legdrágább kincsem, jószívűségével, biztatásával. Mindenben támaszkodhattam rá. Gondolata lepkeköny- nyű szárnyon suhant, olyan volt Ő nekem, mint egy tarkaszárnyú pillangó. Körülötte vibrált a levegő, és micsoda tartása volt! Még ma is elgondolkodom, hogy hogyan lehetett jelen mindenütt: fűben, fában, kőben, virágban? Arcán ragyogott a derű, mindig jókedvűen dúdolgatott - de csak úgy hangtalanul, torkában zümmögtetve a dalt - „félre bánat félre bú, bolond, aki szomorú”. Szegénységünk ellenére is volt benne egy látszólagos könnyedség, sóhaj nélkül megvált a pénztől, s bár sokat dolgozott, azt mindig értem és a testvéremért tette. Az én anyámnak különös dolgai voltak. Ragaszkodott ahhoz, hogy különb legyek, más, mint a többi gyerek. Rengeteg könyvünk volt, bár cifra könyvespolcunk egy sem. S én mintha tudtam volna, hogy többé kell válnom, már nagyon korán értelmesen olvastam, és verseket szavaltam. Ő soha nem volt fáradt, mindenre megtanított, főként az emberi dolgokra, amiről hitte, hogy a könyvekből nem lehet teljesen megtanulni. Például nem volt haragtartó, bármüyen apró csínyt követtem el nem szidott meg, „ezek csak tárgyak” - mondta és nevetett, dúdolgatott tovább. Szép, és csinos asszony volt az én drága jó édesanyám. Nagy családunk minden tagja szerette mosolyáért, kedvességéért, galamb szívéért egyaránt. Faluról került Kaposvárra, én már itt születtem. A város, a somogyi megyeszékhely volt a mindene. Büszkén dolgozott a gyárban, ahol megbecsülték, szerették Őt a fiatalok is. Ahol csillogó barna szeme felragyogott, és gyönyörű kis cseresznyeajka elmosolyodott, a boldogság észrevétlenül átsuhant. Bukács Zoltánná Én voltam a szeme fénye, egyedül nevelt, apámtól korán elváltak az útjaik. Sosem szenvedtem hiányt semmiben, főként törődésben nem. Ma már édesanya, sőt nagymama vagyok, s a tőle kapott figyelmet hagyományozom. Arra is emlékszem, hogy nagyon szeretett adni, jobban, mint kapni. Talán azért, mert tárgyakat nem nagyon tudott, hitet, kitartást, reményt annál inkább. Mindig mesélt, jóízűen kacará- szott, jóságával mindenkit megsimogatott, adott, és adott. Fontos volt számára a természet. Kicsiny családi házunk virágos kertje és udvara ragyogott, mintha mindig vendéget várt volna. Együtt is dolgoztunk benne. Munka közben kinyüt: „A nap megfényesíti a virágot, a virágok visszamosolyognak a napra, s mi emberek ragyogni kezdünk.” Sokat mesélt a nagybetűs életről. „Csak rám figyelj kicsi kis életem...” - mondta, és én mint az éhes kis madárfióka hallgattam szájtátva minden bölcs szavát. Moziba és könyvtárba jártunk együtt. Egyszer séta közben beszélni kezdett, de ez most más volt, határozott, komoly: „Figyelj csak kicsi életem! Az idő felettem is eljár, néha már érzem csontjaimban a pihenést hozó naplementét, néha csak úgy rám dől a vén- ség, mint az omló öreg hegyoldal. Tüdőd a szívem is egyre többször elgyengül, s hajam is szinte teljesen ősz már, az élet véges, és egyszer én is elmegyek. Jegyezd hát meg, amit most mondok Neked. (Ekkor gyönyörű két szeme könyvbe lábadt, mosolygós arca elkomorodott.) Kapsz tőlem valamit - ajándék lesz - egy életre, és csak a Tiéd, Neked adom! Az ajándékom hatalmas kincs, a Szeretet és a Becsület, tartsd nagy becsben mindkettőt, mert egyre inkább hiánycikké válik. Tudd, hogy ezek adják az emberi tartást! Ezek az én segítőim is, segítettek abban is, hogy emberré neveljelek téged. A lelkedet pénzért el ne add soha senkinek. Majd még hozzátette: Ne köszönj semmit. Csak ne felejts el!” Évek múlva jöttem csak rá, hogy a tőle kapott kincseimnek mekkora az értéke. Főként akkor érzem így, mikor már minden veszendőnek tűnik. Ilyenkor keresem törékeny - mindig csinos, kosztümbe bújtatott - termetét, gyönyörű szelíd tekintetét, Őt magát, és a titkát. Ma már tudom, hogy a legszebb és legdrágább ajándékot adta nekem, akkor, azon a nyári napon, amikor az élet értelmére figyelmeztetett. Köszönöm a jó sorsomnak, hogy Te voltál az édesanyám. Áldott, jó lelkű, melegszívű ember. A kincsemet is köszönöm, vigyázok rá míg élek, hisz gyermekkorom óta jól tudom, hogy szeretet és becsület nélkül az ember semmit sem érhet, bukács Szilvia 4
