Somogyi Hírlap, 2013. május (24. évfolyam, 101-125. szám)

2013-05-26 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 19. szám

2013. MÁJUS 26., VASÁRNAP 13 Már gyerekként vonzotta a színpad. Látta a szép ruhába öltözött színészeket, akiket ünnepeltek, és közéjük akart tartozni. Fogalma sem volt, mennyi munka kell ahhoz, hogy egy szereplő eljusson az esti előadásig. Akkor még azt hitte, minél idősebb lesz, annál könnyebben lép majd színpadra. Ám tévedett. Azt ' mondja, nagyon sok idejébe és energiájába telik, hogy el­hitesse magával és a nézők­kel: ő a Gálvölgyi. Dián Tamás s megállítottak, hogy mi az mű­vész úr, csak nem beteg? Nem, feleltem, a feleségem fekszik bent. Mire az illető arca felde­rült és azt mondta: hála Isten­nek, már azt hittem valami baj van! Ez így elmondva szörnyen hangzik, de ott, abban a pilla­natban érezni lehetett, hogy ez az ember valóban aggódott értem, és észre sem vette, mit mondott. Az ilyesmiért nem szabad megharagudni.- Egyszer tréfásan azt nyilat­kozta, nem zavarja, hogy a munkássága nem lesz tan­anyag. De azért ha ezt előre tudná, azért az jó érzés lenne, nem?- Kit érdekel, ki mit tud ró­lam majd a halálom után? Ha manapság a régi nagy színé­szekről mesélek, jó néhány fiatal pályatársam azt se tudja, kikről van szó. E tekintetben nincsenek illúzióim. Számom­ra az a legfontosabb, hogy azo­kat elvarázsoljam, akik estén­ként ott ülnek a nézőtéren.- Ma, a 65. születésnapján nagy ünneplés lesz?- Ó, hogyne. Délután és este a Napsugár fiúk című darabban játszom. Ebből is látszik, nem vagyok egy ünneplős alkat. Ed­dig négy perc a rekordom, amit egy banketten kibírtam. Lehe­tek én az ünnepelt, de a vendé­gek az első szendvicset még le sem nyelték, már el is tűntem.- Azért a mostani hármas jubi­leumon érdemes lenne elidőzni.- Miért? Ha évente fiatalod­nék egy esztendőt, arra hívnék vendégeket. Azt lehetne ünne­pelni! No de így?!- Egyszer valaki nagyon meg­bántotta a korával, ezért óvato­san teszem fel a kérdést: lehet egy háromszoros jubileumról tapintatosan beszélni?- Ez attól függ, hogyan hoz­zák fel a témát. Az például valóban nem jó, ha nyíltan rákérdeznek, milyen érzés, hogy kevesebb van hátra, mint amennyi mögöttem. Ilyen már előfordult és nem örültem neki. Ez persze nem azt jelenti, hogy az idő múlása nálam tabuté­ma lenne, csak nem mindegy, milyen számokat nézünk. A 45 például kifejezetten szim­patikus, a 65 már kevésbé az, de ezzel nem foglalkozom. Én ugyanis belül olyan 40 körüli­nek érzem magam. Jelenleg hét darabban játszom, ennyi sze­rep van a fejemben, fizikálisán is bírom a tempót, így aztán in­kább a belső órámnak hiszek.- Ennek ellenére már nem tar­tozik a kereskedelmileg fontos 18-49 évesek csoportjába.- Ez egy hülyeség. Az embe­reknek 18 évesen még nincs pénzük, 49 évesen meg épp el­vesztik a munkájukat. Ebből a szempontból a legjobb korban vagyok! Magyarországon a re­mekül kereső nyugdíjasoké a jövő.- Bántja, ha címkéket ragaszta­nak önre?- Mélységesen nem érdekel, ki mit mond rólam. Tényleg. Kaptam pofonokat - megjegy­zem: nagyon jó időben -, jöttek elismerések, szóval engem már olyan nagy meglepetések nem érhetnek.- De ha beszólnak önnek az ut­cán, akkor arra a saját bevallá­sa szerint szokott reagálni.- Igen, viszont ez egy egé­szen speciális helyzet. Az ilyet nem szabad csöndben eltűrni, mert egy idő után természe­tessé válik, és az borzalmas lenne. Amikor pedig visszaszó­lok, ezek a bátor emberek úgy meglepődnek, hogy szólni sem tudnak. Szerintem azt hiszik, hogy ilyen hangnemet hasz­nálni csak nekik lehet. De nem akarok az efféle eseteknek túl­zott jelentőséget tulajdonítani, szerencsére ritkán fordul elő.- Viszont ezek az emberek ott vannak a közönségben is. Gon­dolt már erre?- Nem hinném, hogy ilye­nek ülnének a nézőtéren. Az ugyanis már nagyon perverz, aki úgy ül be egy előadásra, Gálvölgyi János a születésnapját is a színpadon ünnepli: kétszer lép fel a Napsugár fiúkban. Azt mondja, nem zavarja, sosem volt egy ünneplős alkat. hogy utál engem. Persze, ki ttudja, hogy idővel hová fajul mindez. Kabos Gyula sem azért ment ki 1942-ben Amerikába, mert világot akart látni. Akko­riban már sorra törték be a vi­déki filmszínházak kirakatait, hogy miért vetítik ennek a pisz­kos zsidónak a filmjeit. Emiatt ment el az országból ő, a nagy színész, a mi drága Kabos Gyu­lánk, akinek ma is rengetegen imádják az alakításait.- Nemrégiben híre kelt, hogy az ön szereplése sem tetsze­ne egyeseknek a közszolgálati televízióban. Nem is engedték behívni egy műsorba. Le van tiltva?- Ezek szerint. Bár mint mondtam, az ilyesmi nem érde­kel. Olyan ez, mint a miskolci rendőrkapitány, meg a prosti esete. Amikor a nőt bevitték, azt mondta a legfőbb elöljáró­nak: maga már rég nem lesz fő­kapitány, amikor én még min­dig kurva leszek Miskolcon. Hát nekem is ez a véleményem a letiltásomról.- Ennek a tiltásnak azért sincs sok értelme, mert sokkal töb­ben ismerik, mint ahányan színházba járnak. Igaz, hogy volt idő, amikor öt évet adott arra, hogy ön legyen „a” Gál­völgyi, különben búcsút int a pályának?- Ez még régen volt. Tudni kell, hogy sokáig nagy, drámai színész szerettem volna lenni. A Ki Mit Tud?-ban is csak azért indultam parodistaként, mert szóltak, hogy szavalókkal már Dunát lehetne rekeszteni. így jött, hogy akkor más színészek hangján szólalok meg. Azt sem tudtam, hogy ezt paródiának hívják, számomra ez olyan ter­mészetes volt, mint hogy két lábon járok, nem is értettem, miért ünnepelnek ezért. A Ki Mit Tud? Győzelem után a Ka­mara Varietében is felléptem, nagyobb sztár voltam, mint akármelyik mai celeb. Majd felvettek a főiskolára és vége lett a szerepléseknek. Akkori­ban ugyanis ez volt a szabály. Egy-két év múlva az emberek már csak annyit tudtak rólam, hogy „ez az a fiú a tévéből”. A főiskola után a Thália Színház­ba kerültem, ahol játszottam a semmilyen szerepeket és nem voltam túl boldog. Ekkoriban fogadtam meg, hogy öt év múl­va lesz belőlem valaki, vagy el­válnak az útjaink: az enyém és a színházé. Nem is tudom, mi­ért pont öt évet adtam magam­nak, de azt világosan éreztem, hogy nem akarok harmadik vo­nalbeli színész lenni. És akkor jött egy beugrás, egy főszerep, amikor Kazimir Károly félrehí­vott és azt mondta: „Apuskám, maga eddig őrvezető volt, mos­tantól tábornok lesz.” És akkor megtapasztaltam, hogy ezt leg­alább olyan nehéz feldolgozni, mint a korábbi mellőzöttséget. Mert ha egy színházban a Hamletet adják, akkor ott a szí­nészek között nincsenek ala- bárdosok, mindenki Hamlet akar lenni. És akkor kezdőd­nek egymás közt a sértődések, meg az emberi játszmák. De közben azt is mindenki tudja, hogy ki mennyit ér. Kálmán György mondta egyszer: min­den színészen láthatatlanul ott van a rangjelzés. Hiába megy valaki úgy ki a színpadra, hogy ő milyen géniusz, egymást nem tudjuk becsapni.- Ön hogy megy ki a színpadra?- Régebben azt hittem, ahogy múlik az idő, ez egyre köny- nyebb lesz, de tévedtem. A hely­zet az, hogy tele vagyok kétsé­gekkel. Komolyan. Apósom, Rodolfo mondta azt a pályája végén, hogy ő 50 évig hitette el az emberekkel, hogy ő Rodolfo. Hát most már én is így vagyok ezzel. Emlékszem, előfordult, hogy Molnár Ferenc: Egy, ket­tő, három című darabja előtt rémülten ültem az öltözőben, és azt mondtam magamban: ez ma este nem jön össze... Aztán valahogy mégis összeszedtem magam és megcsináltam az előadást. De még ma is nagyon Névjegy GÁLVÖLGYI JÁNOS SZÜLETETT: 1948. május 26. pályája: a Révai Nyomda ke- migráfus fényképésze (1967-68), a Ki mit tud? győztese (1968), a Thália, illetve az Arizona Szín­ház színésze (1973-93), 1993-tól a Madách Színház tagja. ELISMERÉSEI: Jászai Mari-díj (1980), SZOT-díj (1984), Érde­mes Művész (1987), Az év nevet- tetője (1997), Karinthy-gyűrü (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2002), Déri János-díj (2003), Kossuth-díj (2005), Pro Űrbe Budapestért-díj (2006), örökös tag a Halhatatlanok Társulatá­ban (2006), Radnóti Miklós an- tirasszista díj (2008). sok időmbe és energiámba te­lik, hogy elhitessem magam­mal, na meg a nézőkkel, hogy én vagyok a Gálvölgyi.- Az emberek önt közvetlennek és barátkozónak hiszik, holott akik ismerik, tudják: rendkívül érzékeny és megválogatja, kit enged közel magához.- Azt szoktam erre mondani, hogy este 7-től fél 10-ig színész vagyok, akkor kitárulkozom, de egyébként élem a magam életét, úgy, mint bárki más. Én nem vagyok olyan, mint Már­kus László volt, aki reggel attól a pillanattól, hogy kinyitotta a szemét, egészen az esti lefek­vésig azt játszotta, hogy ő Már­kus László, a színész. Persze, vannak, akik nehezen tudják feldolgozni, hogy az én esetem­ben a magánember kicsit más­milyen, mint akit ismernek, de nekik Hofi történetét szoktam elmesélni. Amikor egyszer Gé­zának azt mondta egy benzin­kutas, hogy mondjon már neki valami jópofát, ő visszakérde­zett: ha maga hazamegy, otthon benzint tölt a kredencbe?- A népszerűséget hogy viseli? Nem zavarja, hogy megnézik az utcán, vagy idegenek ismerős­ként üdvözllk?- Lehet, hogy furcsa, amit most mondok, de nekem ez jól­esik. Aki azt állítja, hogy szá­mára az ismertség terhes, azt még a büdös életben nem állí­tották meg az utcán. Számom­ra örömet okoz, ha a boltban megszólítanak, vagy dicsérik egy-egy alakításomat. Bár oly­kor egészen abszurd szituációk is kerekednek ebből. A múltkor például jöttem ki egy kórházból, évforduló Azt mondja, ő este héttől fél tízig színész, az életének többi része az övé. Gálvölgyi János most háromszoros jubileumot ünnepel: ma 65 éves, 45 éve van a pályán és 20 éve a Madách Színház tagja. „TELE VAGYOK KÉTSÉGEKKEL” MŰVÉSZBEJÁRÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom