Somogyi Hírlap, 2013. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-04 / 103. szám
ANYAK NAPJA 2013. MÁJUS 4., SZOMBAT 5 Két gyermeke van: a mami és én életünk Szeretném a fülébe súgni, hogy nincs semmi baj, hogy itt vagyok írhatnál nekem, anya, a felhőkből formálj betűket, s én elolvasom Köszönöm, édesanyám! Köszönöm, mindent köszönök. Az életet. Mert Ő hozott világra engem. Nem volt egyszerű, már késői gyermeknek számítok. De Ő akart engem. Nagyon szerette volna, ha a világra jön valaki, aki belőle és a szeretett férfiből, édesapámból származik. Valaki, aki csillogó szemmel néz rá, akit magához ölelhet, és aki kimondja a legszebb szót a világon: Anya. Ő egy kis somogy megyei faluból, Eddéről származó, de ma már Kaposváron élő barna fürtös, melegbarna szemű, alacsony, fiatal anyuka, Tóth Fe- rencné, leánykori nevén Tölösi Ibolya. Az ismerősöknek Ibolya, a gyerekeknek Ibolya néni, nekem Anya. Immár harminckét éve ismétlem el naponta legalább százszor ezt a szót és nem tűnik elcsépeltnek, nem szégyellem és a mai fiatalok szó- használatával élve, egyáltalán nem ciki. De miért is lenne az? Számtalanszor bebizonyosodott, hogy milyen nagy szükségem van rá, hiába számítok már felnőttnek, mégis olyan jó otthon ismét a gyámoltalan gyermek szerepébe bújni, belehajtani a fejem az ölébe. Ő ilyenkor simogatja a hajamat és beszélgetünk. Elmondom a nap történéseit és megbeszéljük a gondokat. Néha megváltjuk a világot, nagyokat nevetünk, de persze közben egyengeti az utamat, hogy le ne térjek az egyenesről (ami nem mindig sikerül). Mostanában nagyon hiányzik nekem. Nem, semmi baj, itt van, él, köztünk van, de eljött az az idő, amikor nem én vagyok a világ közepe, nem körülöttem forog ez a hatalmas földgolyó, nem én vagyok a főszereplő életünk színdarabjában. Nagymamám, az Ő édesanyja megbetegedett. Immár két éve hősiesen küzd a rákkal, komoly csatákat vív, és szerencsére győz. Pedig nem adják számára olcsón az életet. Együtt lakunk és látom, mit tesz az én Édesanyám. MintŐ egy kis Somogy megyei faluból, Eddéről származó, barna fürtös, melegbarna szemű, alacsony, fiatal anyuka ha felcserélődtek volna a szerepek. Nagymamám lett a kislány, Anya pedig az anyukája. Eteti, mosdatja, a lelkét ápolja. Ha sír, felitatja a könnyeit. Viszi orvoshoz, virraszt az ágya mellett és fogja a kezét. Neki most két gyermeke van:, a Nagymamám és én. Olyan ez, mintha én lennék az idősebb testvér, aki kapott egy hugicát. Nehéz volt szerepet cserélni, nehéz volt más bőrébe bújni. Anyának is. Neki a legnehezebb. Látni az édesanyját gyámoltalan gyermekként, átvenni a szerepét. És én irigy vagyok. Hol van az Anyukám? Miért nem én vagyok az első? Miért nem engem ölel át először? Miért kell várnom rá, amíg hozzám is odaér? Miért nem az én fejemet simogatja? Buta gondolatok és nem is igazak. Nem vagyok irigy. Büszke vagyok. Az én pici anyukám hatalmas. Egyszerre gyermeke és anyukája a nagymamámnak, anyukám nekem. Látom, ahogy küzd, ahogy helytáll, ahogy ápolja, gondozza a nagymamámat és nem sír. Egy könnyet sem ejt, mert nem lehet. Ereje felér egy óriáséval, s én törpeként tekintek fel rá, és elszégyellem magam. Itt van az anyukám, soha nem veszítem el őt. Mert hozzám is odaér. Megbeszéljük a nap dolgait, kiöntöm a szívem, ápolja a lelkem. Engem is átölel, simogatja a fejemet... Csak a szeme... Most nem a boldogság szentjánosbogarai fénylenek benne, hanem a szomorúságé, a visszatartott, ki nem mondott szomorúságé. De én látom. Szemébe nézek és látom, hogy szomorú. Nem mutatja, mert Ő erős. Nagyon erős. Átölelem, de reszket. Át akarom venni a szerepét! Szeretnék én lenni az anyukája és azt tenni, amit Ő velem. Fülébe súgni, hpgy nincs semmi baj, hogy itt vagyok, hogy rám bármikor és bármiben számíthat. Majd én átölelem, majd én megsimogatom a fejét. Felnőttem. Tágra nyílt, hatalmas és büszke szemekkel tekintek, nézek fel rá. Ki tud ennyi mindent megtenni? Ki képes ennyire erős lenni? Kinek van ereje a gyámoltalan anyukáját ápolni, közben a még mindig gyerek, felnőtt gyermekét elindítani az élet felé? Csak egy anyának. Egy igazi anyának, aki arra született, hogy anya legyen. Ó az én Édesanyám. Boldog vagyok, hogy a gyermeke lehetek. Figyelek és tanulok. Szeretném, ha akkora türelemmel, önfeláldozással és akaraterővel, de főleg szeretettel lenne eltelve a szívem, mint az Övé. Szeretnék ilyen lenni. Erős, de gyengéd. Olyan, aki mindig tud tanácsot adni, akinek a jelenléte megnyugtat. Talán eljön az a nap, amikor én tartok a tenyeremben egy aprócska kezet és nekem mondja majd egy csillogó szempár, egy picike száj, hogy Anya. Tudom, hogy akkor én leszek a legboldogabb a világon és akkor olyan leszek, mint Ő, az én picike, óriás Édesanyám. TÓTH ANETT, KAPOSVÁR Szia Anya! Hová kerültél a kórházi ágyról? És mondd, ott most jó? Vigyáznak rád? Szeretnek úgy, ahogy én? Jó lett volna még egyszer - utána - találkozni. Csak addig, hogy tudjam minden rendben Veled. írhattál volna, írhatnál. Tudod úgy, hogy a felhőkből betűket formálsz ott fenn és én elolvasom itt lenn. Mi egykor egyek voltunk. A teremtőm voltál, s később megformálom. Tudom, hiszen átéltem mindezt én is, immáron anyaként. De mégis... Milyen jó lenne újra gyerekként öledbe bújva! Mit meséljek az unokának rólad? Lassan elfelejt, ne sértődj meg ezen, kicsi még, nem a múltban, a jelenben él. Mond■ Mi egykor egyek ▼oltunk. A teremtőm voltál, s később megformálóm jam, hogy sírtál mikor először egymás szemébe néztetek, hogy mindig játékra készen vártad, hogy a világot akartad neki megmutatni, de nem sikerült? És mit mondjak a másiknak? Aki itt érlelődik bennem. És ha megszületik, kinek mutassam meg? Vigyem a temetőbe, vagy tartsam az ég felé? Nem múlik el a fájdalom. Csak bolyongok a lakásban, a ruhád szagolom, az írásaid simogatom. Túlzás. Nem normális, és önbecsapás! Hiszen ha élnél nem csak a jó lenne. Ott lennének ők is; a hántások, a félreértések, a ki nem mondott szavak. Mégis jelen lennél! És hátha bölcsebbek lennénk? Odafigyelnénk a kérdésre, odafigyelnénk a válaszra. Történetek mentek el veled, Anya. Árva vagyok. Nincs kivel beszélni. Nincs kiben bízni. Nincs kihez hazaköltözni. anyák napja van. Csöndben, hangtalanul sírok, hogy fel ne ébredjek. (NÉV NÉLKÜL ÉRKEZETT) Azon a hajnalon talán még te is hallottad a madarak énekét álombéli történet Úgy gondolom, hogy annak a másik világnak, ahová távozunk, nem bejárata, hanem átjárója van Kertemből hoztam a virágokat. Szépek, színesek, mint a nyár. Sárga, mint a Nap, kék, mint az ég, mint a kora nyári szivárvány. A szorosra kötött csokrot kioldom. Most nem köszönök, de alig hallhatóan kimondom: még mindig haragszom rád. Huszonhárom éve - de rég volt. Úr Isten! Úgy volt, hogy délután találkozunk, mint minden nap, amióta kórházba kerültél. Akkor, azon a napon korán keltem, még napkelte előtt. Egy-két madár már hallatta hangját a kora hajnali csendben. Kitártam az ajtót, ömlött be a tiszta friss levegő. A látóhatáron már rózsaszínben játszott az ég alja. Gyönyörű volt. Megfeledkeztem minden bajról, talán még boldog is voltam - egy kicsit. Aztán visszazuhantam a valóságba. Főztem, olyat, amit mindig nagyon szerettél. Öcsémmel együtt mentünk Hozzád ezen a napon. Szombat volt, még a delet sem harangozták már a kórterem ajtaja előtt álltunk. Benyitottam. Az ágyad üres volt. Leírhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Érdekes; hogy ez az érzés ugyanúgy hatalmába kerít még ma is, ha arra a pillanatra gondolok. Ürességet éreztem, mint mikor valami elszakad, kiszakad az emberből. Tudom, hogy születésemkor belőled szakadtam ki én, akkor azt éreztem, Te szakadtál ki belőlem. Most már tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy bennem maradtál. Ha tükörbe nézek, látom az arcvonásaidat magamon. Mára már a hajam is szürke, mint a tiéd volt, akkor. Azon a hajnalon talán még Te is hallottad a madarak dalát. Korán kelő voltál, szeretted a hajnal fényeit, de azon a hajnalon elmentél. Oda ahol szebben dalolnak a madarak és szebbek a fények. Vagy hívtak, s Te szó- fogadóan eleget tettél a hívásnak. De hát el sem köszöntél, nem vártál meg, miért? Erre nem kaptam választ, azóta sem sohá. Árvának éreztük magunkat az Öcsémmel nélküled. Azóta már Ő is elment. Ti most együtt vagytok, ott abban a másik világban, ahol azt hiszem olyan békesség és szeretet van, amilyenről mi itt a Földön csak álmodunk. Talán most, ebben a pillanatban én is érzem azt a szereteted azt a melegséget sugárzó békét. Pedig egy hideg kő előtt állok. Rá van vésve a neved, de a neved mögött már csak emlékek vannak. Friss vizet töltök a vázába. Belerakom a virágokat, és azon kapom magam, hogy mosolygok. Máskor sírni szoktam itt, ezen a helyen. Hiányzol most is nagyon, de másként élem meg az érzést. Talán azért, mert sok idő telt el azóta? Vagy azért mert én is egyre közelebb kerülök annak a másik világnak az átjárójához? Már idősebb vagyok, mint Te voltál - akkor. Szándékosan nem bejáratot mondok. Úgy gondolom annak a másik világnak, ami csak akkor nyílik ki, ha ebből a létezésből eltávozunk, nem bejárata van, hanem átjárója. Ezen az átjárón éjszakánként valamennyien átmegyünk, de reggelre visszatérünk, és nem emlékszünk az ottani történésekre. Ha igen, akkor meg álombéli történetként mesélünk róla. Végighúzom'kezemet a kövön, hideg. Itt minden hideg. Melegséget magamban érzek, hiszen bennem vagy. Betöltőd lelkemet azzal a meleg anyai szeretettel, amit már fogantatásom pillanatában nekem adtál és soha-soha nem vettél vissza, örökre nálam maradt. Lassan ballagok hazafelé. Lelkemben emlékvirágokat viszek, ezek is szépek. Akkor is, ha kissé már meg fakultak. A madarak vidáman csicseregnek az út menti fákon. Egy autó ment el mellettem. Felverte az út porát. Furcsa érzések kavarognak bennem. Száll a por - ennyi marad belőlünk is, gondolom. Talán szemembe is szállt belőle, törölgetem. Vagy mégis köny- nyezem? Nem baj, ezek a köny- nyek a lélek virágának har- matcseppjei, hagyom guruljanak. Elfogyott előttem az út, haza értem. Emlékeimet sietve beljebb terelgetem az emlékek házába, lelkem legbelső zugába. Ajtaját bezárom, kulcsát a szívembe rejtem. Nem szeretném, ha egy is elkallódna belőlük. HOSSZÚ LÁSZLÓ ANDRÁSNÉ ■ A könnyek a lélek virágának har- matcseppjei, hagyom, guruljanak
