Somogyi Hírlap, 2013. május (24. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-24 / 119. szám
15 2013. MÁJUS 24., PÉNTEK OLVASÓINK ÍRJÁK Szegény háznál is lehet tisztaság falusi lét Kenyérre és tejre nem jut pénz, de cigarettára és sörre, pálinkára igen Nem pénzkérdés. Egyszerű eszközökkel is szépítheti az ember a környezetét A március 20-i számuk előlapján Húsra, cipőre nem futja címmel jelent meg Jeki Gabriella cikke. Sajnos ha így van ez szívszorító, hiszen gyerekekről van szó. A fotón a kisgyermek kinnt van az udvaron, kabát és sapka nélkül. Nem igaz, hogy nincs télikabát és cipő. A Máltai Szeretetszolgálat mindenhova eljuttatja ha nincs, olyannyira, hogy sok család még azzal tüzelt. A kilós boltok tele vannak régi holmikkal, külföldi alig használt ruhákkal, csak ugye azt ki kellene mosni. De a kínai boltokban és a piacokon, vásárokon is lehet olcsón vásárolni. Persze attól, hogy valaki szegény, nem jelenti azt, hogy az udvar szemetes legyen! Valamikor a szegény falusi emberek ismerték a seprűt, a gereblyét, virágos volt az udvaruk, meszelt a kis házuk, és tiszta volt a lakásuk. A ma 65 évesek átélték a kommunizmust, bizony sokszor ettünk krumplilevest, krumplistarhonyát, a kertben termett a répa, zöldség, krumli. A közölt fotón a konyhakertnek nyoma sincs, de a gereblyének se! Ahhoz, hogy jusson a gyerekeknek élelem, nagyon sokat dolgoztunk otthon a kertben, a ház körül. Volt aprójószág és egy pár malacka, netán kecske is a tej miatt. Nagyon sok helyen látom, hogy ahol osztottak malacokat, nyuszikat, tyúkokat, már nyoma sincs, mert a malacokat azonnal eladták, a tyúkokból mindössze néhány maradt, a nyulak sehol. Oda szívesebben ad az ember, ahol bár szegénység van, mégis rend van és tisztaság, és akarat a szebbre, jobbra. Sajnos húsra nem csak a gyermekeknek nem jut mindennap, de a felnőtteknek sem. A mi korosztályunk is úgy nőtt fel, hogy ünnep volt a rántott csirke, alig vártuk, hogy jöjjön a vasárnap. Ismertük az esti hajába főtt krumlit egy kis hagymás zsírral, mert sokat volt olyan is. De volt célunk, a szüléinktől láttuk, hogy csak úgy jut az asztalra, ha nem csak várjuk a segítséget, hanem mi is teszünk azért, hogy legyen. Dolgozunk és spórolunk - ez volt édesapám jelszava. Nagyon sokaknak nincs meg a nyolc elemijük se, a szakmai végzettségről ne is beszéljünk. Pedig a mostani középgenerációnak volt lehetősége az ingyen tanulásra. Nem véletlen, hogy van olyan család ahol generációk óta segélyen élnek, alig alig volt munkahelye a szülőnek és a nagyszülőnek is, ha egyáltalán volt. A munkahely nem jön a házunk elé. Én 40 éven át 50- 50 kilométert utaztam oda-visz- sza a falunkba, mire nyugdíjas lettem. A vonaton, buszon olvastam az újságot, képeztem magam továbbtanulással, mert otthon várt a család, a főzés-mosás, a gyekekek leckéinek átnézése, a kert és a jószág. De tudtuk a férjemmel: ha szeretnénk hogy a gyerekek többre vihessék, akkor sokat kell dolgoznunk. Most is el lehetne menni a vidéki nagyszülőkhöz segíteni, akár gyerekekkel, és lesz a kertben minden. Lehet, hogy a kiscsirkék, kiskacsák, malac gondozásába is be kell szállni, s megvenni a takarmányt is, de megéri. Ráadásul egészségesebb is, mint amit a nagy áruházak polcain ki tudja mióta fagyasztanak, másról nem is beszélve. Össze kell fogni a családoknak! Tisztelettel beszélni az öregekkel, a nagymamákkal nagybácsikkal stb. Sajnos ezt is tanítani kellene! Valamikor miért nem kellett ehhez külön tantárgy? Azért, mert akkor egy gyerek nem beszélhetett vissza és nem üthette meg se a szüleit, se a tanítóját, ami ma szinte sikk a fiatalok körébe. A háztartást illetően sajnos sok helyen van fizetéskor hopp, pár napra rá pedig már kopp. Minket úgy tanítottak az édesanyámék, hogy a fizetést három felé kell osztani: egyharmad a kötelező befizetni valók, aztán az élelem, és aztán a tartalék. Ruhát nem mindennap vesz az ember, az én gyerekeim egymás után használták a kinőtt ruhákat. A pirospaprikát és a sót is úgy használjuk a mai napig, hogy mindig maradjon egy kevés, amíg nem tudunk boltba menni érte. Ha otthon nem tudják a szülőktől megtanulni, miért nem segít az iskola? Hol a háztartástan óra? Az apácáknál volt, a kommunizmus ezt is törölte, no de annak már 25 éve vége! Kedves Jeki Gabriella! Állt már reggel korán, vagy délelőttönként a falusi boltok előtt? Mit vesz sok család? Cigarettát, az apának 2-3 sört netán pálinkát. De nincs kenyérre és tejrevaló! Ugye milyen érdekes? Nézzen szét, nincs bezárt kocsma, a falvakban, városokban az van a legtovább nyitva. Nincsenek csődben, mert inni azt tud a magyar! Ne az állam, ne a szomszéd, ne a jószándékú szorgos adófizető emberek segítsenek, hanem először mindenki saját maga magán, akkor lesz igazi változás! Van olyan ismerősöm aki panaszkodott, hogy az apja meghalt, ő 14 éves volt, és nem tudta az qnyja taníttani, hogy szakmája legyen, mert többen voltak testvérek. Ám 26 évesen megnősült, és jött a család! És 14 éves korától 26 éves koráig mit csinált? Volt állása, igaz segédmunkásként, de mellette 12 éve volt, hogy akár estin, levelezőn tanulhatott volna! De nem! Oldja meg problémáit az állam! De az állam nem tudja megoldani, mert nem lehet senkit se arra kötelezni amit nem akar. Sajnos a mi társadalmunkban az van, hogy egyesek akarnak mindent, de semmit se tesznek annak érdekében hogy a sorsuk jobbá váljon. A 30-40 év közötti tanult réteg kimegy külföldre, mert rájött, hogy nem tud eltartani olyan rétegeket akik se dolgozni, se tanulni nem akarnak. Külföldön is csak a szakképzett, idegen nyelveket jól beszélők boldogulnak, aki enélkül megy ki, annak nagyon keserves és hamar visszajön. Cikkük írja, hogy sok az egy- szülős család. Miért is? Már nincsenek házastársak, nem sikk, csak az élettárs. És ennek a gyerek issza meg a levét. A házasságkötés egyben kötelezettséget jelent a férjnek és a feleségnek, hogy egymás támaszai legyenek holtodiglan holtomiglan, ami a gyerek irént is felelősséget kellene hogy jelentsen. Az élettárs jön, és ha valami nem tetszik neki, akkor elmegy. Egykor nem volt család- gondozó, nem volt ennyi apa nélküli gyermek, és a családon belül mindenki segítette egymást. Kedves Jeki Gabriella! A cikke nagyon megható volt, és nagyon szépen leírta a nehézségeket. Ezeket tudjuk. A megoldást nem írta le, a lényeget, hogy mindenkinek akarni kell, tenni kell, tanulni kell, és szépen rendezetten, tisztán élni. Az a kisgyerek akit piszkosan, ápolatlanul engednek az iskolába azzal nem állnak szóba a többiek. Ez nagyon fáj a kiközösített gyerekeknek! Arról meg végképp nem tehet a gyerek, hogy az udvaron van a zsírosbödön, a szemét, viszi szél a kidobált zacskókat, nylonokat, és úgy beszélnek róluk, ahogy nem kellene. MARGIT NÉNI Megemlékezések, koszorúzások a megbékélés napjan emlékezet AII. világháború európai harcai befejezésének évfordulóján koszorúzási ünnepséget rendezett a Mártírok és Hősök Közalapítvány, az Orosz Hagyományőrzők Kaposvári Egyesülete és a Regionális Magyar-Orosz Gyermek- és Ifjúsági Regionális Kulturális Egyesület. A megemlékezéseken vendégként részt vett az Oroszországi Föderáció magyarországi nagykövetségének első titkára Szemidetko Vladimír Anatoljevics és három, a magyarországi harcokban részt vett veterán. A katonai tiszteletadással rendezett kaposvári ünnepségen az emlékező beszédet Vincze Péter nyugállományú ezredes tartotta. Szólt arról, hogy a II. világháború az emberség történetében példátlan pusztítást okozott. Az szemben álló felek mindkét oldalon hatalmas emberi és anyagi veszteségeket szenvedtek. A világégés óta azonban közel hetven év telt el, de ma sem feledkezhetünk meg a hősökről. Az ENSZ közgyűlése az európai háború befejezését jelentő békekötések napjait, május 8-át és 9-ét az emlékezés és a megbékélés napjainak nyilvánította, és javasolta a tagállamoknak, hogy méltó módon emlékezzenek ezeken a napokon a második világháború áldozataira. Nemzetközi szerződések alapján a katonasírokat, emlékműveket minden országban kölcsönösen tisztelik, gondozzák. Oroszországban a magyar katonákét, amelyek közül legismertebb a Bolgye- rovka-i és a Rutkino-i temető, mi pedig az itteni szovjet emlékműveket. A beszéd elhangzása után gyermekek által előadott rövid emlékműsor, majd koszorúzás következett. A megemlékezések és koszorúzások a bárdudvarnoki, a kiskorpádi és a nagybajomi szovjet emlékműnél, valamint a háborúban elesett nagybajomi magyar katonák emlékművénél folytatódtak, ahol a helységek polgármesterei tartottak emlékező beszédet. OROSZ HAGYOMÁNYŐRZŐK KAPOSVÁRI EGYESÜLETE ■ Sokan azonnal eladják a segélyként kapott malacokat Aki nem akar megnősülni, az ne foglalkozzon lányokkal... megtörtént mese Valaki mondhatta neki, hogy nevetése bearanyozza csinos arcocskáját, egészen melegem lett a motoron Mielőtt kiléptem a „nagybetűs életbe” faterkám tanácsokkal látott el: Ha nem akarsz megnősülni, leányokkal ne foglalkozz! Ők mindjárt gyerekeik apját keresik benned és ha megtalálják véged van. Asszonyokkal foglalkozz, nagy titokban, mert számosán tülköt akarnak ragasztani férjük homlokára és a tettestársat keresik benned. Ha te nem segítesz, megteszi más. Ezt, csak azért mondom, hogy ne legyen lelkiismeret problémád. Most hancúrozd ki magad, míg legény vagy, mert ha mint férj lépsz félre, annak «előbb-utóbb válás lesz a vége. Nézd csak meg az elvált szülők gyerekeit! Én nem mondom, hogy némelyek mögé nem jó pásztor kerül, de a többség nem érzi a család boldog melegét. Én udvariasan bólogatva ígértem, hogy megfogadom mindet, bár egy részét azonnal elfelejtettem. Évek óta élveztem a legényélet kisebb-nagyobb örömeit, amikor beütött a baj. A szomszédomba gyönyörű lányka került. Minden szép volt rajta, mint a mesében: termete, haja, szeme, szája, szóval mindene. A sors ajándéka volt, hogy abban az időben jött divatba a miniszoknya. Rögtön belé estem. Már akkor is láttam, mikor látókörömön kívül is esett, szóval mindenkor. Ha sejtette volna, hogy szennyes fantáziám koreográfusa mit művel vele, egy pillantást sem vetett volna rám. így is óriási fal áll köztünk: menyasszony volt az Istenadta. Én azonban úgy gondoltam, hogy a menyasszony félig asszony. Ám minden próbálkozásom lepattant róla. Állta kétségbeesett ostromomat, sőt szánakozva nevetett néha rajtam. Ekkor eszembe jutott faterkám egyik tanácsa: „Olyan kocsi után ne fuss, ami nem vesz fel!” Fájó szívvel ostromlétrámat kezdtem más irányba fordítani. De nem jártam sikerrel. Ott álltam egy szál magamban, amikor egyszer beállított hozzám az imádott nő. Meglepette bámultam rá.- Elvinne engem is a motorján ebédelni? - kérdezte némi zavar után.- Természetesen. Én is a motorom rendelkezésedre állunk.- Akkor holnap...- Igen, holnap. 11.30-kor megfelel?- Meg. Az étterem öt kilométerre esett. Gyönyörű haját vitte a szél. Valaki mondhatta neki, hogy nevetése bearanyozza csinos arcocskáját. A hűvös őszi szélben közelebb húzódott hozzám a vasparipán. Egészen melegem lett. Lehet, hogy csak képzeltem, de egy idő után azt vettem észre, hogy nem vagyok teljesen közömbös számára. Kezdett kioktatni ezért, azért, amazért. Akkor ezek jól estek nekem. A falu szája is kinyílt. Felfedezték motorozgatásainkat, összeboronáltak bennünket. A falu első emberének is látóterébe kerültünk. Neki mindenről ami falujában történt, tudni kellett, ezért magához rendelt. Leültetett és rögtön a tárgyra tért:- Tudnék magának adni egy takaros kis házikót, egy szolgálat lakást. Én házas emberre gondoltam. Maga pedig legény. Ha esetleg megnősülne, magának adnám. Nagyon megköszöntem, hogy rám gondolt. Azt is bevallottam, hogy a házasság nem rajtam múlik, mert a lányka más menyasszonya. Mi csak barátok vagyunk.- Az én nejem is más menyasszonya volt, míg el nem vettem - felelte erre. Rögtön elmeséltem szépségemnek a diskurzusomat.- Te mit válaszoltál?- Azt, hogy te menyasszony vagy és a lakás tárgytalan.- Menj vissza és mondd meg, hogy igényt tartasz a lakásra!- Éz azt jelenti, hogy...-Azt. e. sípos gyula, CSOKONYAVISONTA ■ Azt mondtam, hogy más menyasszonya, a lakás tárgytalan
