Somogyi Hírlap, 2013. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-17 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 11. szám
2013. MÁRCIUS 17., VASÁRNAP INTERJÚ 7 keleti éva A vizuális kultúra fejlődése a fotográfiát is előre vitte. Szerinte az Extázis című képe generációk múlva is ugyanazt jelenti majd, mint amikor készült. Annyira hiányzott neki a fotózás, hogy húsz év után új sorozatot készít és kiállításra készül. „HIÁNYZOTT A FÉNYKÉPEZÉS” Névjegy KELETI ÉVA 1931-ben született Budapesten. 1954-1976 között riporterként dolgozott a Magyar Fotónál, majd jogutódjánál, az MTI-nél. 1976-1989 között az Új Tükör fotóriportere, képszerkesztője, főszerkesztő helyettese, majd a Színházi Élet képszerkesztője volt. 1991-1992 HT Press sajtóügynökség, a Gamma Képügynökség fotós főszerkesztője, majd 1993-tól Europress vezető munkatársa, fotószerkesztőségének vezetője volt. fontosabb díjai. Balázs Bé- la-díj (1975), Arany Tulipán-díj (World Press Photo, 1997), Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díja (1999), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2002), Táncsics Mihály-díj (2005), Príma Primissima-díj (2008) Kiváló művész (2013) nem féltem otthagyni a biztos jót, belevágni az ismeretlenbe. Ha úgy éreztem, csináltam, nem lehetett lebeszélni róla. Azt hiszem, mindig volt bennem bátorság, igen.- Jó ideig nem fotózott és egy időben azt mondta, már nem is fog. Aztán a 80. születésnapján mégis arról beszélt, szeretne fotográfusként néhány felkiáltójelet tenni. Munkához látott?- Igen. Amíg nem fotóztam, addig is képekkel dolgoztam, szerkesztettem, szívesen csináltam. Mégis nagyon hiányzott a fényképezés. Aztán a nyolcvanadik születésnapomon úgy láttam, mindenki lezártnak tekinti az életművemet. Ezen elcsodálkoztam, és úgy éreztem, nem lehet, hogy semmi tervem ne legyen az életben, elvégre alkotó ember vagyok. Azóta gyűlnek a friss anyagok egy éven belül, remélem, egy kiállítás is lesz belőle. Régi barátokról készítek képeket. Azt szeretném megmutatni, mit változtak, nekem mit jelentenek. Másrészt mai hírességekről készítek az én, „antik” eszközeimmel olyan emberközeli képeket, amilyeneket sosem lehet látni róluk, attól a rózsaszín lakktól, amivel a bulvársajtó leönti őket.- Ma mindenkinek ott van a fényképezőgép a telefonjában, bárki bármit megörökíthet. Ez hogyan hat a fotográfiára?- Rengeteg formában megörökítésre kerül az élet, ami jó. Népszerűsíti a fotográfiát, ami örvendetes. Mégis pesszimista vagyok, mert azt érzem, hogy ez a vizualitás nem elmélyít, csak leegyszerűsít és elfelejtettünk tőle gondolkozni. Másrészt kérdés, hogy a fotográfia ebből hogyan fejlődik és talál-e új utakat, hogy ebből a sok fotográfusból képes lesz-e kinőni egy olyan új nemzedék, amelyik más eszközökkel, másként láttatja a világot, miközben örökérvényű üzeneteket fogalmaz. Ebben nem vagyok biztos. Március 15-e alkalmából Kiváló művész elismeréssel tüntették ki Keleti Éva fotóriportert. Azt mondja, a díj neki és a fotográfiának is szól, de az az igazi siker, amikor fiatal fotósok fordulnak hozzá jó tanácsért. Fábos Erika- Ez már a sokadik komoly elismerése. Ehhez képest miben méri a sikert?- A hivatalos elismerés mindig jól esik, hiszen hitelesítése a teljesítménynek, nekem és a fotográfia előtörésének is szól. A siker pedig mindig mást jelent. A pályám elején, minden nyomtatásban megjelent fotómat sikerként éltem meg, de az bizonyára' inkább hjúság volt. Ma azt értékelem sikerként, amikor a fiatal fotós kollégák hozzám fordulnak, és segítséget kérnek valamiben.- Fontosabb lett a fotográfia, mint évtizedekkel ezelőtt volt?- Igen. Korábban nem volt az őt megillető helyen, a sajtófotó különösen nem. A vizuális kultúra az elmúlt évtizedekben iszonyatosat lépett előre. A televíziózás rászoktatott a képek értelmezésére, átlagember is megtanulta olvasni, érteni a képeket. Benne élünk az eseményekben és ennek a tükröződését várják az emberek a lapoktól is. A klasszikus értékek mindeközben nem változnak. A jó kép attól jó, hogy mondanivalója van. A fotográfia értékei tehát ugyanazok, mint harminc éve voltak, csak a szerepe értékelődött fel. Olyannyira; hogy háttérbe szorította az írott anyagot és a híradók beszámolói is ettől egyre rövidebbek.- Mondják, a fotográfia a pillanat művészete, de eközben azért az is érdekes, ahogy egy-egy ikoni- kus fotóra mennyire hat az idő és akár a jelentése is változik ettől.- Igen, ezt a saját magam munkásságán is látom és ez a nagyszerű ebben. Ott van egy pillanat, aztán ahogy elmúlik, máris történelem lesz belőle és ennek a rögzítésére leginkább a fotográfia képes. Még a filmnek sincs ilyen azonnali hatása. Az ember a kezébe vesz egy fényképet és ott van a '60-as évek hangulatában, vagy felidézi a háborút egy kép hatására. Márkus László a Madách kamara 1970-es Fösvény című előadásában- Akkor, ha abban az egy képben tényleg benne van a lényeg. Mi kell ahhoz, hogy egy fotós meglássa azt a pillanatot, ami hordoz valamit, amiből később érzések lehetnek?- Mindig más. Ritkán a vakszerencse is elég. Máskor meg ahhoz, hogy különleges képek szülessenek, különleges pillanatokat kell létrehozni. Kell, hogy az ember benne éljen a történésben, hogy inspirálja a helyzet és észrevegye azt az egy képet, amelyben benne van minden, amit átélt. Azt kell megörökíteni, annak lesz hatása. Ehhez nagy gyakorlat, pszichológiai érzék, együttérzés és „A Ruttkai-Latinovits-soro :at képei a szerelmet, az elmúlást jelentik”- A tánc miért lett enny re meghatározó témája?- A legtöbb ember s< iha meg nem valósult álmait kergeti. Kiskoromban táncosní szerettem volna lenni, de adottságaim ezt nem tették lehetővé. Mindig volt egy késztet és, hogy elleshetek valamit tánc közben abból a misztikumból, ami hatással volt rám. Ma is, ha jót álmodom, táncolok álmomban.- Minek köszönhető, hogy ilyen gazdag pályát tudhat maga mögött?- Talán annak, hogy mindig azt akartam, ami adódott, nem voltak nagyra törő, bonyolult terveim és miközben a fotózásnak éltem, kiegyensúlyozott, boldog ember lehettem.- Én meg arra gondoltam, hogy a bátorság miatt lehetett. Ahogyan annak idején szerelemből a fotózás mellett döntött, amikor úgy hozta az élet, sosem félt váltani.- Ez is igaz lehet. Három-négy meghatározó váltás volt az életemben és valahogy „Munkásságomban a tánc, képeim közül az Extázis él majd a legtovább” komoly helyzetfelismerés kell. Ha mindez megvan, azt fogják látni és érezni a nézők, amire a fotográfus fel akarta hívni a figyelmet.- De a hatás azért nyilván változik. Mondjuk a híres színész; portréi néhány generáció múlva már nem jelenthetik ugyanazt, mint most, vagy néhány tíz éve. Mit gondol, melyik képe él majd a legtovább?- Nem kell néhány generáció sem, már most halványodik az emlékük. De mondjuk a Ruttkai-Latinovits-sorozat jó példa arra, hogy egy jó fotó értékét nem az határozza meg, hogy ki van rajta, hanem, hogy mit mond el. Azok a fotók két ember összetartozását, a szerelmet, az elmúlást jelentik. Az egy bravúr, hogy éppen őket sikerült ilyen szituációba hozni. Az én munkásságomban a tánc, képeim közül az Extázis az, ami a legtovább él majd. Abban az egy képben egyszerre benne van a mozgás, a repülés, a szárnyalás és mindig jellemző lesz egy korra. i „Az elismerés mindig jól esik, hiszen hitelesítése a teljesítménynek, nekem és a fotográfia előretörésének is szól" - fogalmazott Keleti Éva
