Somogyi Hírlap, 2012. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
2012-08-18 / 194. szám
2012. AUGUSZTUS 18., SZOMBAT RIPORT 9 A Szent Jakab-úton Kollár László rájött, hogy az igazán nagy dolgok nem ott vannak, ahol eddig kereste azokat. Most sikerült elvarrnia olyan sérelmeket, amelyekről azt gondolta, már régen rendezte őket. AZ ÉLMÉNVBIRTOKTÓL AZ EL CAMINÓIG Kollár László állítja, leírhatatlan érzés egy olyan úton gyalogolni, ahol nem veled szemben jönnek az emberek. Mindenki köszön mindenkinek és a szemébe néz. Visszakapod a gyerekkorodat. Fizikálisán fel lehet készülni az El Caminóra, de lelkileg nem. Ott és akkor tornyosul előtted a régi éned, s felkínálja, hogy győzd le önmagad - meséli zarándokútjáról Kollár László cégvezető, a bikali Puchner Kastélyszálló és Reneszánsz Élménybirtok tulajdonosa. Lejegyezte: Lengyel János Sokszor hallottam már az ÚT-ról, amelyen állítólag megtörténnek a csodák. Tolvaly Feri barátommal többször és hosz- szasan beszélgettünk erről. Ő filmet is forgatott a történetből, saját tapasztalatai alapján. Elgondolkodásra késztető, megrázó, megborzongató filmet. Kifejezetten érdekel ez az ÚT! Egy évtizede nem hagy nyugton a gondolat: mi lenne, ha... Nyolcszáz kilométer gyalog, harminc nap alatt. Akik megjárták, azt mondják, tényleg csodát tesz. Állítólag 100-150 ezer ember teljesíti évente a távot, század- f része magyar. Szent Jakab útja | El Finisterre-ig, a Föld végéig = vezet, oda, ahol a lábadat mossa a morajló víz, ahová a keltákat követve zarándokok milliói mentek és mennek el, hogy megfürödjenek az óceánban, majd elégessék ruháikat, s teljesen megtisztulva térhessenek haza, önmagukhoz. Nem tudom, hogy miért is megyek igazán. Egyszerűen késztetést érzek, belső hang diktál. Menekülök magam elől? Fura gondolatok keveregnek bennem: nem érzem pontosan, hogy mire vállalkozom, de tudom, hogy szükségem van rá. Igen, elhatároztam: elmegyek és megteszek gyalogosan, egyedül, mindenféle segítség nélkül átlagosan napi 37 kilométert. Harmincéves aktív sportmúlttal a hátam mögött tudom: durva lesz, hiszen ez az út 5-600 és 1500-1600 méteres tengerszint feletti magasságban vezet, tehát lényegében hegyekben kell járnom. Érzem ott legbelül: ez lesz az én utam! És dicsekedni sem akarok a teljesítményemmel. Magamért megyek! Megérkeztem Saint-Jean-Pied -De-Port-ba, komolyabb nyelvtudás nélkül. Nem is hiányzott, hiszen őszinte belső beszédre vágyom. Azért nem semmi a kontraszt. Két nappal ezelőtt még összkomfort, légkondi, svédasztal. Itt meg por, forróság, hideg víz, már ha van. Hatalmas az első szakadék. Ez egy másik világ. Egy az egyben a természettel. Friss zarándokútlevéllel a zsebemben megmásztam az 1100 méteres szintkülönbséget 27 kilométer alatt. Hiába a focistamúlt, minden alkatrészem szétszakadt. Szó szerint olyan fáradtságot éreztem, hogy azonnal elkezdtem a beszélgetést önmagámmal. Ahogy erősödött a fáradtság, egyre inkább épült le az egóm, a nagyarcúságom. Már az első este a lábamra kentem legalább egy fél tubus krémet. Mivel folyamatosan 30-40 fokos szögben mentem felfelé, az út minden porcikámat igénybe vette. Olyan izmom is fájt, amiről nem is tudtam, hogy van. Amíg bíbelődtem önmagámmal, odajött hozzám egy olasz figura. Meghatározhatatlan korú, külsőre olyan, hogy egy kólát nem fogadnál el tőle az utcán. Azt tudakolta, honnan jöttem. Mondtam neki, hogy magyar vagyok, és egy Pécs melletti kis faluban élek. Megkérdezte a koromat. Mondtam neki 51. És te? Én 65, olasz vagyok és Rómából jöttem. Várt egy kicsit, majd hozzátette: gyalog. Jól értem? - néztem rá kérdőn. Jól - tette hozzá. - De az 1650 kilométer - álmélkodtam... Erre elővette a zarándokútlevelét. Kétszer olyan hosszú volt, mint az enyém, tele pecséttel. Két hónap alatt tette meg a távot. Megérkezett, lezuhanyozott, majd odaállt mellém, és rálépett a 800 kilométeres útra. Egyszerűen megdöbbentem! Hol vagyok hozzá képest! Hatvanöt éves. Alig tudtam aludni. Próbáltam helyrerakni a dolgot. Ráadásul volt egy ismerőse is, akit 55 évesnek saccoltam. 70 volt... Igyekeztem lépést tartani velük. Tíz nap alatt megtettünk 400 kilométert a hegyekben, de csak a hátukat láttam... a szent jakab-út - melyet gyakran spanyol neve (Camino de Santiago) után El Caminónak is neveznek - középkori zarándokút, mely Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nem csak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvéEddig azt hittem, hogy csináltam valamit. A fociban, építészként a Puchner-kastélyban, a bikali élménybirtokon. Hát? Már az első este nagy lépést tettem önmagam felé. Rájöttem, hogy az elmúlt 5 évben már árnyéka sem voltam önmagámnak. Kifelé azt mutattam, erős vagyok, mindent legyőzök, ide nekem az oroszlánt is. Ám ott legbelül ■ Megkaptam az oklevelemet, szentmisét mondtak értem, a vándorért, aki megjárta az UTAT. tudtam, megújulásra van szükségem, mert ha tényleg jön az a fenevad, akkor nekem any- nyi. Meg a művemnek is. S ott van mellettem, mögöttem több száz család, akik csak rám számíthatnak. Különös helyzet az, amikor már elemeiben nem ismersz önmagadra. Csak mész előre, mert azt gondolod, hogy a környezetednek tartozol valamivel, mert elvárások vannak veled szemben, mert... Most egy új világba érkeztem, ahol napi 18-19 órát foglalkozom önmagámmal. A nyolcadik-kilencedik napon elkezdtem összeszámolni, hogy hányán vannak előttem a sorban nye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek. Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compos- tela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből Észak-Spanyolországba. Itt eltemették azon a helyen, ahol most Santiago de Compostela található. az életemben. A 13-14. helyen találtammagam. Túl az ötvenen az elmúlt tíz évben nem voltam benne az első ötben? Nem, az első tízben sem. Az édesanyám, az édesapám, a gyermekeim, a munkám, s egyre hátrébb kerültem. Úgy tudtam egyensúlyban tartani az életemet, hogy magamat visszasoroltam. Szörnyű! Nem jutott idő magamra! Szent Jakab útja segített el- varrni azokat a sérelmeket is, amelyekről azt gondoltam, régen rendeztem őket. Hát nem! Most újra előjöttek. Ott voltak bennem, ott mélyen, legbelül. Rájöttem, vannak bennünk olyan sérülések, amelyekről hiába gondoljuk, hogy lezártuk, de az egó miatt sokszor előtűnnek, és tudat alatt emésztenek. Ezeket el kell varrni véglegesen. A 11-12. nap körül éreztem, hogy befejeződött a bontás, és visszatalálok önmagamhoz. Amikor ez sikerül, akkor elönt a lelki béke, új ember születik benned. Ha ez megtörtént, akkor zártad le az életed előző szakaszát. Húszéves „csomagom” volt! Egyre jobban éreztem magamat a bőrömben. Újra tudtam mosolyogni, segítettem mindenkinek. Nem érdekeltek már a külső körülmények. Esik az eső, kollár László elmondta, az úton a hátizsákot cipelni kell, tehát nem mindegy, hogy milyen nehéz. Jó, ha speciális cipőt, ruhát viszel, a hálózsákodra, az esőkabátodra szükség van. Ez 8-9 kiló. Plusz az az egy-másfél liter víz, amit kötelező magaddal vinni. Akármi történik, annak ott kell lenni, mert pillanatok alatt kiszáradsz. Több mint kilenc kilót fogytam 22 nap alatt. Fogyókúrának sem rossz. És csak egy zarándokútlevél kell hozzá.” sáros vagyok, hát mi van? Hagyjuk esni,, majd megszáradunk! 150 kilométerrel a cél előtt bélfertőzést kaptam valami víztől. Napokon át úgy gyalogoltam, hogy ha néhány kortyot ittam, azonnal vécére kellett mennem. A harmadik nap már kihánytam mindent. Miközben 25-28 kilométereket tettem meg. Végül is be kellett mennem a kórházba. Infúziót kaptam és speciális italokat. Másnap elindultam, és gyalogoltam 32 kilométert. Négy kekszet ettem és egy banánt. Nem voltam elfáradva. A rá következő napon 34 kilométert teljesítettem. Normális körülmények között előfordulhat ez? A válaszok ott hevernek a porban. Amikor a végén Santiago de Compostellába, a katedrális elé értem, leírhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Megkaptam az oklevelemet, szentmisét mondtak értem, a vándorért, aki megjárta az UTAT. Pedig az első napokban megfordult a fejemben, hogy föladom. Éjszakánként komoly fizikai fájdalmaim voltak. A csontjaim sajogtak, sírhatné- kom volt. Tudtam, hogy ha nem alszom, akkor nagy baj van, hiszen jön a következő nap. Föl tudok kelni? Tovább tudok menni? Kibírom? Ezen az úton úgy jönnek a kérdések, mintha profi riporter kérdezne. Egy idő után aztán úgy éreztem: ki tudnék menni a világból. Fizikálisán fel lehet készülni az El Caminóra, de lelkileg nem. Ott és akkor tornyosul előtted a régi éned, s felkínálja, hogy győzd le önmagad. Tolvaly Feri barátomnak igaza van: aki ezt személyesen nem élte meg, annak hiába beszélsz a megpróbáltatásokról. Megyek a Mezetán 17 kilométeren át, ott ahol ezer évvel ezelőtt a rómaiak aranyat szállítottak. Olyan, mintha a Hortobágyon lennék, 20 centitől nincs nagyobb növény, nem találkozom egy szöcskével, légygyei vagy verébbel, 35-37 fokos a meleg, nyílegyenes az út, csak a lebegő pára hiteti el veled, hogy ott valahol víz lehet, de csak délibáb. Mész, amíg a lábad bírja. Vagy inkább a lelked? Szállást 5-10 kilométerenként találsz. Egyházi vagy egyesületi, ahol 20-120 ember lakik egy-egy éjszakán koedukált szobában. Leírhatatlan érzés egy olyan úton gyalogolni, ahol nem veled szemben jönnek az emberek. Mindenki köszön mindenkinek, és a szemébe néz. Visszakapod a gyerekkorodat, szeretet vesz körül, azokkal vagy együtt, akik szeretetet adnak és kapnak. Akkor győzted le önmagad, a tévelygéseidet, ha újra észre- veszed a természet egészen apró dolgait. Van az útnak egy északi szakasza, amely 450 kilométer. Öt év múlva néhány barátommal végigjárom ezt, hogy együtt éljük meg a csodát. Most nagy megtisztulásra volt szükségem, ezért egyedül mentem. Elértem! Megjártam az UTAT, képes vagyok uralkodni önmagámon, s rájöttem, hogy az igazán nagy dolgok nem ott vannak, ahol eddig kerestem őket! A zarándokok jelképe a fésűkagyló, mely az út mentén felfestve látható
