Somogyi Hírlap, 2012. február (23. évfolyam, 27-51. szám)

2012-02-14 / 38. szám

4 KÖRKÉP 2012. FEBRUÁR 14., KEDD MNWMMMMMMMMMMNNMMNNNMNMNNI Falakat ledöntő szellem és akarat bőhm andrás A mozgássérült lábodi művész úgy érzi, csekélység, amit letett a közös asztalra Boldog mosollyal fogad, néhány centit még előre is gurul tolószé­kével, s kissé megemelkedik, amikor a kezét nyújtja. Vas András Csupa hétköznapi mozdulat, ám a szüle­tése óta mozgássérült lábodi költő és fes­tő, Bőhm András számára minden egyes gesztus, karjelzés, pózváltás komoly fizi­kai megterhelést jelent. Kín-gyökérből fontak || korbácsnak engemet, , Szeretni akartam; | nem lehet, nem lehet. Csattognom kell durván a világ nyakába, j| s lenni amíg élek, szembe szökő szálka. (Végzet)- Fogóval segítettek a világra, agyvér­zést kaptam, s a mozgató idegközpont helyrehozhatatlanul károsodott - em­lékszik vissza 1943 októberére. Mon­dandóját négy évvel fiatalabb öccse ön­ti szavakba, ugyanis Bőhm András be­széde az idegenek számára teljesen ért­hetetlen. - Egy életre megnyomorod- tam, vagy ahogy mondani szoktam, olyan jelmezbe kényszerültem, mely­ben gyakran még számomra is nehéz magamra ismernem. Beléptemkór eloltogatta a színes lampi- * onokat, leszedte a díszes terítéket, f| s belépőmmel együtt elvette a hangom, és jelmezbe bújtatott, hogy idegenek lássanak az ismerős kertben; (Valaki - részlet) Eleinte úgy tűnt, a tragikus kezdet ka­lodába zárja életét, egy év budapesti, Villányi úti intézeti kezelés után - ami­kor is megtanították írni, olvasni - a szakemberek azzal küldték haza, hogy testi fejlesztése reménytelen. Ennek el­lenére a kaposvári Jókai utcai fiúkkal bejárta Töröcskét, Ropolyt, a fél Zselicet, s rengeteget kalandozott Répáspuszta felé is.- A szüleim csináltattak egy egyedi, háromkerekes tolókocsit, majd egy bi­ciklit is - folytatja Bőhm András -, így csak a leghosszabb, úgy harminc kilo­méteres túrákat kellett kihagynom, amúgy mindenhová mentem az öcsé- mékkel. Dombon utcánk, kedves Jókai, hitted volna? Kiállít Tibi. Az angyalfürtü régi srác, lasztidöngető, madarász. Autodidakta módon kitanulta a számítógépet, s ma azzal készíti képeit Öccsével Istvánnal s a kaposvári Jókai utcai fiúkkal háromkerekű tolókocsijában bejárta Töröcskét, Ropolyt, s a fél Zselicet (Egy meghívóra K. T.-nek - részlet) A testvérek együtt is tanultak, s bár András nem járhatott Istvánnal iskolá­ba, a gimnáziumi érettségiig minden tantárgyban vele tartott, melyek érde­kelték.- A történelem és a magyar volt a kedvencem - magyarázza -, szerettem a biológiát is, a matek és a fizika viszont nem nagyon érdekelt. Illetve utóbbit Öveges professzor tévés műsoraiból ta­nultam meg, de hallgattam a Rádióisko­lát is. Persze hiányoztak az órák, a diák­társak, a tanárok, a feleltetések, a dol­gozatok, megannyi, más gyerek szá­mára természetes, gyakran gyűlölt dolog-fogalom. Helyettük maradt az olvasás, megannyi regény és vers, Radnóti, Kosztolányi, s a nagy ked­venc, Áprily Lajos. A hatásukra kez­dett el maga is verselni, a nehezen ki­mondott - néha kimondhatatlan - szavakat szöveggé, versekké rakos­gatta. Ugyanígy fogott ecsetet is a ke­zébe, hogy a korlátlanul szárnyaló fantáziájában megjelenő színeket és formákat képekbe öntse. A leggyak­rabban az erdőről, a virágokról, a ma­darakról.- Öcsém iskolás korától vadásznak készült - mondja. - Állandóan az erdőt járta, s mivel a legtöbbször vele tarthat­tam, az lett volna a csoda, ha nem le­szek örök szerelmese a természetnek. Érzem, hogy engem valahol várnak, felém az erdők ág-kart kitárnak. Csobbanó forrás J( oltaná szomjam, (I lombsűrűk hívnak pihenni ottan. (Szarvassá nem vált fiú dala - részlet) Szinte irányíthatatlan kezével nehézke­sen rajzolta egymás után a betűket, hát még a képeket. Az áüagos ecsetek nem engedelmeskedtek akaratának, fogkefé­ből fabrikáltak-hegyeztek neki hát egy al­kalmatosságot, hogy aztán letámasztott, szinte rögzített kezével apró mozdula­tokkal vigye fel a festéket a fára, papírra.- Egy finom nyestecsetekhez szokott művész bízvást falnak ment volna - mosolyodik el. - Sokszor én is úgy érez­tem: ennyi erővel balettezni is megta­nulhattam volna... Aztán egyszer hallot­tam egy eljárásról: sötétre pácolt fale­mezből kikaparással hozzák elő a motí­vumokat. Megtetszett, ám a kapargatás- sal nem boldogultam. Viszont rájöttem, a diópáccal festhetek is a fára, s a külön­böző hígításokkal kialakíthatom az el­képzelt képet. Nem mellékesen annyit javítgathatom, amennyit csak akarom. Merthogy az akvarellel megküzdöttem, nemcsak a papíron folyt szét a festék, de kellett mellém valaki, aki összetaka­rítja a környezetem, hiszen mindent összecsepegtettem. Képeimet költő, verseimet festő barátaim méltatják. Két szék közt a pad alatt?- de hisz én csak ember igyekszem lenni, s tán nem is nagybetűvel, nehogy azzal is elüssek az átlagtól, mint tolószékemmel, amelyben, tegyük fel, csak azért ülök, hogy ne kelljen felnézniük rám, azoknak, akik lenéznek miatta, f tapintat is van a világon, igaz, határa is létezik. (Motivációk - részlet) A természet mellett a család jelenik meg legtöbbször verseiben és képein. A gye­rekkori álmot beteljesítve fővadásszá avanzsált öccse, annak gyerekei, unokái. És persze a szülők, az 1985-ben meghalt édesanya, s a négy évvel később elvesz­tett édesapa, akiknek távozása egyben a kaposvári szülőház elhagyását is jelen­tette. Lábodra került Istvánékhoz, maga mögött kellett hagynia az ismerős zugo­kat, a barátokat, ismerősöket, a rendre bekopogtató látogatókat. Azt hitte, min­den kapcsolata megszakad, bezárul a vi­lág, ám kapott egy számítógépet, s vele újabb motivációt. S új társaságot.- Ha kimegyek a kertbe, körbevesz­nek a madarak, itt röpköd a réü sas fe­lettem - jegyzi meg. - Csupa élmény, benyomás. S a gépnek köszönhetően meg is tudom örökíteni őket. Ugyanis már-már abbahagytam a festést, ám a komputer új távlatokat nyitott. Autodi­dakta módon megtanultam kezelni, már ezzel rajzolok, ide írom a verseket, s tartom a kapcsolatot a barátokkal. Egyetlen, bizonytalan ujjal gépelve keresi a betűket, írja e-mailek tömkele­gét, rímeit, s rakja ezer, s milliószám a pontokat, melyekből végül összeáll a kép. Hol gyorsabban - néhány hét alatt -, hol lassabban, hónapok szó szerint aprólékos munkájával. Hogy örültél egy-egy őszi ágnak, mit sétáinkból hurcoltunk haza, idézgetik most is tarka lombok, mögéjük bújt a mosolyod, anya. Bíborlik, izzik a kecskerágó, ( a hegedt sebre újra pírt vetett. Erzsébet-napra, hogy is hittük volna, ezt computerrel bütyköltem neked. (Emlékező) Bandi-sítlus. Csak így emlegeti techniká­ját, mellyel kapukat nyitott maga körül, oldotta elszigeteltségét, s ezáltal sikerrel átlépett megannyi határt. Képletest és valódit egyaránt. Mint az egyik leg(el)is- mertebb hazai mozgássérült művész, ki­állításokon mutatták be képeit, mintegy bizonyítékként, az akarat és a gondolat le tudja győzni a hiányosságokat. S az akarat és szellem adott Bőhm Andrásnak sokkal teljesebb életet, mint amit sokan jósoltak számára. És önállóbbat. Maga fürdik, borotválkozik villanyborotvával, teát vagy kávét főz, ha kívánja. A véső lekoppan, a pillanat megáll, végtelenül, a madár rebbenését várva. Rétegeibe kövesedik eszméink zűrzavaros tisztátalansága. ■ A földi megszokásból is de az idő áll. Várja, felrebbentét: mert tán szárnya alatt, ott az üzenet. (Időtlenül - B. M. márványához)- Azt hiszem, a pesti szakemberek, akik hazaküldtek az intézetből, hogy fejleszt- hetetlen vagyok, meglepődnének, ha tudnák, mennyi mindent sikerült meg­valósítanom - jelenti ki. - írok, festek, utazom, még külföldre is eljutottam, jár­tam Törökországban, Ausztriában, Svájc­ban. Az öcsémmel horgászunk. Persze rengeteg minden kimaradt az életemből, igazából nem is tudom, mi hiányzott leg­inkább, hiszen ki sem tudtam próbálni, így igazából elképzelésem sincs róluk. Ilyen például a sport, a foci: régebben meg-megnéztem egy meccset a tévében, de nem kötött le túlságosan, mivel nem tudom még elképzelni sem, milyen a lab­da után szaladni, s aztán belerúgni... Bennem az indulás szokott kísértése és riadalma. A kétely, hogy lesz-e erőm bejárni, és marad-e mögöttem morzsája a jónak, mert anélkül értelmetlen lenne magá­nyos bolyongásom, amire már csak elvétve, tévedésből vál­lalkozom. A végtelenség igen, az még megszédít­het, a hóvakság. (Sikereim, kudarcaim - részlet) A lakásban körben a falakon a képei, a polcon verses kötetei sorakoznak. Bár időben előbbiekkel bíbelődik többet, el­sőrendűnek mindig az írást érezte, noha a különböző források elsősorban a festé­szetet említik meg vele kapcsolatban.- A betűrend miatt - neveti el magát.- A festő előbb szerepel a szótárban, mint a költő. Akkor is a festészettel kezdték pedig- réjét ismertetni, amikor nyolc éve meg­kapta a Magyar Köztársaság Érdemke­resztjét. Meglepődött, úgy érzi, csekély­ség, amit letett a nagy, közös asztalra.- Mindig az jut eszembe, tévedésből kaptam - pikírtkedik. - Aztán pedig, hogy ez a kitüntetés nemcsak az enyém, hanem minden mozgássérülté, akik megpróbálnak áttörni a falakon, melyet az élet köréjük emelt A magam módján én is ezt tettem, teszem. S egyre több minden jut eszembe, amit még jó lenne megvalósítani. Az idő azonban egyre se­besebben száguld, én pedig lassulok... Tánc a sír szélén az élet, pogányvígasság gond és kín között. I Megszentelni verejtékkel, vérrel a feldobott és ránkhulló rögöt. (Konklúzió)

Next

/
Oldalképek
Tartalom